Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Szigethy András: A vegacillin-akció pontos naplója
va állát, tovább figyeli a szinte sugárzóvá vált ágakat, leveleket. Paracelsus centiről centire ereszkedik lejjebb, és amikor fél méternyire lebeg a ringatózó ágak fölött, megszólal. — Itt vagyok. Nézz fel! A fiatal, szakállas férfi tekintete felsiklik a bokrok ágain. Amikor észreveszi Paracelsus átlátszó gömbhéjban álló alakját, térdre veti magát és fejének kitekert mozdulatával, felfelé nézve ezt hajtogatja. — Ó uram, ó uram, nagy a te hatalmad. — Kelj fel, ember. Hogy hívnak? — Mózesnak — mondja a férfi még mindig felfelé pislogva a földről. Paracelsus leereszkedik a rét füvére, leállítja a hajtóművet. — Hol laksz? Mózes feláll és a pusztán túlra mutat, ahol a lapostetejű házak fehérlenek a kőfal mögött. — Ott — Jó, jó, de mi a neve? — Midián földje. — Ezek az állatok a tieid? — Nem. Jethroné. Paracelsus gömbhéjában megszólal Halde türelmetlen hangja. — Azt kérdezd meg tőle, hogy jártas-e a kvantum- mechanikában, akkor egyből megtudjuk, hogy melyik korszakban vagyunk. Mózes jobbra-balra forgatja nagy, szakállas fejét és keresi, hogy honnan jön a másik hang. — Mózes, figyelj rám! Ismered a neutrínókat, vagy a fotonokat? — Miket beszélsz, uram? — Tudod, hogy mik vannak az anyag belsejében? — Milyen anyag belsejében? — Mondjuk ennek a kőnek a belsejében — mutat Paracelsus a rét mohái közül kiálló sziklára. — Ennek a kőnek a belsejében? Hát, kő. Mi lenne más. — Jól van. Azt mondd meg, hányán laktok ott, ahol te laksz. — Sokan. — Mennyi az a sok? — Nem tudom. Én csak egy pásztor vagyok, uram, de vannak nálamnál okosabbak a vének közül. — Jól van. Mondd meg nekik, hogy három nap múlva leszállunk arra a hegyre és beszélni akarunk velük. Vezesd oda őket. — Hová? — Arra a lapos hegy tetejére. — Azt Sina hegyének hívják, uram. — És ezt a hegyet? — mutat hátra Paracelsus. — Ezt Hórebnak. — Három nap múlva eljövünk. Ott legyetek a sinai hegyen — mondja Paracelsus és felemelkedik a földről. Azt még látja, hogy Mózes eldobja a botját és futva elindul a mezőn, a város felé. IV. A két koronghajó messze kerül egymástól az időben. Az első koronghajó utasai már majdnem elérik a Mirlife telepet, amikor a szökevényeknek drámai feltételezés jut eszükbe. — Gyorsítsd fel! Sinesius óva+osan előrebillenti az energiakart, a koronghajó sziszegve kiröppen az időcsatornából. Halde csodálkozva hajol a műszerfal fölé. Semmi. Nincs semmi, ami akadályozna bennünket az előrehaladásban, az energiaveszteség normális értéket mutat. — Mennyire elég az energiánk? — Ha továbbra sem akadályoz semmi, akár negyvenezer évet tudunk megállás nélkül előrehaladni. — Tehát, mégis sikerülni fog. Megláthatjuk őket, és átadhatjuk az üzenetet. Semmi nem volt hiábavaló — ragyog fel Sinesius szeme. — Igen. Megérkezünk és még egy napunk lesz a ve- gacillin-akció elindításáig. Egy teljes napunk néhány perc kivételével, amit most töltünk el az időcsatornák feletti térben. Nem tudnánk jobban felgyorsulni? — Kapkodsz, Halde, kapkodsz. Nyugodtan, nincs rá lehetőségünk, hogy bármit is kijavítsunk, ha hibázunk. — Igen, igaz. Csak gyerünk már. Szeretném látni őket. Figyeld a digitális számlálót. Sinesius a földi időt mutató órára néz, ahol a számlapok pokoli gyorsasággal forognak, ahogy haladnak előre az időben. Halde az ablak előtt toporog és kibámul a gomolygó, pulzáló, elektronfelhőbe, a kavargó mágneses hullámok zárja alatt rejtőző Földet igyekszik megpillantani, de eltakarja szeme elől a kozmikus energiaözön. Halde tudja, hogy amint a tajtékzó vakon hányódó erőterek fölött suhannak, addig odalent, valahol napfény dereng, vagy eső permetez, valamelyik időhöz kötött tércsatornában emberek járnak az utcán, megépítik az első repülőgépet, űrhajósok törik át a Van-Allen övezetet, valahol Paracelsus a sikátorok fölé hajló, macskaköves utcákon kóborol számkivetve, mérhetetlen tudásával a középkor emberei között. Halde az ablaknál áll, emlékezetkorongjait forgatja át fejében. Eszébe jut, ahogy Kurt ismertetését hallgatja a vegacillin-akcióról, eszébe jut az indulás, fölrémlik Mózes ijedt arca, ahogy Paracelsust nézi, a felfénylő bokrok fölött. Lepergeti maga előtt azt a képet, amikor a Styx izzó tányérja süvítve belevágódik a taj- gába, a Tunguszka folyó csíkja mellett. Ránéz Sinesiusra, ahogy óvatosan végzi a lassítás körülményes mozdulatait. Az ablak előtt ritkulni kezd a maghasadások és fúziók vulkánkitörése, a háborgó függönyön keresztül kicsillan az óceán kékje. Halde is odaül a matematikai agy asztalához, hogy segédkezzék a visszalassítás utolsó mozzanatainál. A számlálólapon, az évek forgása megállapodott a 21.005-ös esztendővel. Még néhány hónap áthalad a digitális órán, Sinesius az előretolt naptáron ellenőrzi a valóságos földi időt, látja, hogy egyetlen nap választja el őket a rézbőrűek jelenétől. Odakint az ablak előtt a felhők fehér pamacsait áttöri egy-egy szürke hegyorom. Lent a hegy koszorúk között erdők zöldje sejlik fel. A lassítás végső fázisát már csak Sinesius végzi. Halde hátradől a kagylóülésben, tekintete végigsiklik a vezérlőtermen, megállapodik a dimenziográfon. Mutatóujjával lenyomja, majd újra visszakattintja a kapcsolót és ekkor iszonyú sebességgel áthasít rajta egy felszikrázó gondolat. — Állj! — ugrik fel. Állj meg, azonnal — ordítja és kitépi az energiakart Sinesius kezéből. — Mi történt, Halde? — Gondolj át mindent mégegyszer gyorsan. Addig fékezett bennünket egy energiaforrás az előrehaladásban, amíg a Styx le nem zuhant. Gondolj vissza a zuhanási görbére. Már akkor mondtuk, hogy nem lassulási vonalat írt le a hajó, hanem olyan volt, mintha megcélzott volna valamit. Kombinálj! A Styxet Ruernék szándékosan vezérelték a legnagyobb sebességgel a Föld21
