Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Testvérmegyénk irodalmából
— Hallgassatok! — parancsolja Jakim. — Nocsak, megint kezdik . . . Halljátok? Karmok kaparják a fát, s ez a hang tompa, ijesztő morgással párosulva betölti a szobát. Néhány lépésre, a kapu mögött rejtőzik. Figyeli őket, készen arra, hogy egy ugrással rájuk vesse magát, hogy széttépje őket. Az öreg szuka csaholása eloszlatja a feszültséget, az izmok elernyednek. Mindannyian előveszik puskájukat és megtöltik farkasnak való tölténnyel. Derekukra kötik a tölténytáskákat; a sárga hüvelyek hideg macskaszemekkel vilióznak a sötétben. A másik helyiségből áthallatszik a három ló prüsz- kölése. — Menjünk a lovakhoz, Jakim. Lehet, hogy azokat támadják meg — mondja Gyapjús. Mind érzik, hogy irtózatosan és baljóslatúan bezárul köröttük a gyűrű. Nem hallják sem Skandinávot, sem a szukát. Csöndesül a szél, csupán a Kanara felett hajlon- ganak a fák. A hidegben megmerevedett ágak tompán pattognak, ahogy egymáshoz csapódnak. A felhő teljesen felreped és a téli újhold hideg sugarat vet a helyiségbe. Mint a kard, kettévája odabent a homályt és felhígítja. Látják, hogy négy kerek, sötét labda gurul, ugrándozik a havon. — Egész csorda! — mondja Jakim és felemeli a duplacsövű puskát. — Még ne! — taszítja meg a kezét Gyapjús. — Csukjátok be az istállót a lovak felől! Lehet, hogy megtámadják a lovakat is, minket is — rendelkezik Jakim. — Majd én kimegyek. A pej ebben a hóban öt krajcárt se ér. Szétmorzsolom az agyukat. A téli nadrág odatapad ruganyos, arányos lábához. Duplán bélelt kávébarna zubbonya kiválik a sötétből. Felteszi a fülessapkát. Megtapogatja, éles szemmel vizsgálja a kétcsövűt, aztán kilép. A hold keskeny szarva halvány fényt ont a kifehé- redett erdőkre. — Jakim, várj! — kiáltja a kapuból Kosztadin. Mögötte, mint egy szárny, Kalica fénylő hajfonata csillan. Jakim belegázol a hóba. — Mi ütött beléd?! Maradj ott! Menjetek be! Vagy várjatok! — Jakim visszafordul, mintegy álomban, zsibbadt lábakkal lépked és megáll a kapunál. — Ha én nem lennék itt, akkor te mennél, Kosztadin. De most itt vagyok. Hagyj! Te itt vigyázz! A báránybőrbekecsbe bugyolált Kalica nyugodtan nézi Jakimot. Jakim rápillant, és fekete hajának csillogása ködbe vonja a szemét. Meleg, aranyló ködbe ereszkedik, és eszébe jut valami. Egy mese. Mosolyog, de nincs ereje, hogy felfogja az értelmét... Vad nyerítés hatol a helyiségbe. A csorda tovább kering az akol körül. Hallatszik szinte zajtalan, ijesztő kúszásuk. Bűzük benyomul a helyiségbe. — Kosztadin, tartsd az ablakot. Szlávi bácsi, te a másikat! Kopogjatok, ha támadnak. Én bemegyek a lovakhoz — mondja Jakim és végigfutva a két épület között, bemegy az istállóba. Kötőfékeiket elszakítva, homályosuk, tágra tágult szemekkel dühödten lapulnak a falhoz a lovak. Jakim az oldalukra teszi a kezét, és érzi, hogyan lüktetnek a megtébolyított, eleven erek. Csönd lesz. Jakim a falhoz támasztja hátát, felemeli a puskát, s egy hasadékon keresztül a deszkapalán- kokra céloz. A sima fehér havon megcsillannak a kékes színű holdsugarak. Mozdulatlanul állnak a fák, világos körvonalaikat mintha szénnel rajzolták volna. Lövés dördül, aztán egy második, harmadik. .. Valahonnan előbukkan a szuka, és kihívóan szűkölni kezd. Skandináv fojtottan morog. Kemény dulakodás, gurulás, fojtogatás neszei hallatszanak. Újból csattog Skandináv vasállkapcsa. A szuka figyelmeztetően csahol. — Gyújts fáklyákat, és ki az ablakon! — kiabál Kosztadin. — Megtámadják a lovakat. Kifeszítik a deszkákat. Megvesztek!... — Kalica, ott az olajoskanna az ablaknál — kiáltja Gyapjús. — Add csak közelebb! Gyapjús kihajigál az ablakon egy pár fáklyát. Belefúródnak a hóba és rögtön kihunynak. — Hányán maradtak, senki se tudja — mondja Kosztadin. Hangjában rossz sejtelem érlelődik, — a félelem néha olyan, mint a részegség. Három helyett háromszázat lát az ember. Jakim még egyszer körbefülel. Most csend van. Eloldja a lovat és beletapos a hóba. — Jakim — szól ki az ablakon Kalica. — Leszámolok velük. Kevesen maradtak — hallatszik kintről. A ló prüszköl alatta, a havat kapálja. Jakim, kezében a duplacsövűvel, előreugrat. Gyapjús még egyre dobálja a fáklyákat. Kettő végre megmarad a havon, fényük széthasítja a sötétséget. — Egy árnyék vetődik errefelé — kiáltja Gyapjús. — Kosztadin, fuss a lovakhoz! Gyapjús felemeli a puskát és lenyomja a ravaszt. A kiszűrődő fényben látszik, hogy a súlyos ólom a hóba dönti a sötét árnyat. A fáklyák utolsót lobbannak. Rit- kás, füstös sötét kúszik végig a havon. A major mögül három dörrenés követi egymást. — Számoljátok csak! — sóhajt megkönnyebbülten Gyapjús. — Jakim végzett velük! — Mindjárt itt lesz — mondja Kalica. A kályhán táncol a forrásban levő teáskanna. — Az a lényeg, hogy vért onts. Hogy vörös legyen a kezed. Ettől ámulnak el az asszonyok — nevet erőlte- tetten Gyapjús. A szavak elcsúsznak Kalica mellett; elégnek a kályhában. Vidám lángok játékos nyulacskákat vetítenek a kislány erős térdére. — Felforrt a víz. Szórj csak bele teát, Kalica. Azt- után szárított csipkebogyót meg tárnicsot. Ha kiöntötted, tegyél bele egy pici narancshéjat és birsalmalevelet. Az így készült tea felmelegíti és megnyugtatja az embert — mondja Gyapjús a puskáját tisztítva. Most nagyon gyengének és sápadtnak látszik. Vörös szakálla szomorúan csüng lefelé. — Még nem jön — tárja ki bánatát Kalica. Öt lövés visszhangzik a távolban, rendetlenül és szétszórtan. — Hol késik Jakim és Kosztadin? Elmegyek, megnézem őket — határozza el hirtelen Gyapjús. — Fejszével megyek. Puska nem kell. — Eredj a fejszével. Mi szükséged a puskára? — mondja Kalica. A tea illatos gőze körüllengi a kislányt, aki olyan finoman és tisztán csillámlik elő a párából, mint egy kavics a patak fenekéről. Odakint egyre közelebbről hallatszik a férfiak rekedt, kihűlt hangja — utolsó erejükkel lépik át a küszöböt . . . ZAHEMSZKY LÁSZLÓ fordításai I
