Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Testvérmegyénk irodalmából

Testvérmegyénk irodalmából

Bemutatjuk Szlavcso Csamovot

Szlavcso Aposztolov Csamov 1929-ben született Délkelet-Bulgáriában. Hétéves volt, amikor szüleivel átköltözött a Tar- goviste megyei Roszirva faluba. Tanulmányait a popovói gimnáziumban végezte. Irodalmi munkásságát versekkel kezdte. azonban hamarosan a próza felé fordult; elbeszéléseit szófiai és megyei lapok publikálták. Első elbeszéléskötete, A völgy és az emberek 1972-ben jelent meg Szófiában. Legújabb könyve a Rétegek címet viseli. Jelenleg a popovói rádió munkatársa.

Több elbeszélésben (Fehér ruhában, Krisztus keresztjével; A Félkezű; Az utolsók; Leszámolás; Kakas az éjszakában; Nyári ég alatt) a kollektivizálás témája foglalkoztatja. Kiélezett drámai konfliktusok, sűrített atmoszféra segítségével vázolja fel a nagy forradalmi átalakulás kontúrjait, s anélkül, hogy melodrámába hajlana, sikerül művészileg bemutatnia és megvédelmeznie az akkori idők kemény, ám nagyszerű igazságát. A ciklxis egyik főhőse a Félkezű, a forradalom apostola, akinek — miután a hatalom iránt évszázadokon keresztül táplált paraszti bizalmatlanság falát semmilyen érvvel nem sikerült áttörnie — csak egy útja marad: hogy a közös jó nevében kegyetlen legyen mindenkihez és önmagához is. Ezekben az elbeszélésekben Csamov a világot és az embereket az akkori idők ifjúmunkásainak szemével láttatja; s éppen ez a megoldás hozza létre azt az izgalmas illúziót, hogy nem az író, hanem azoknak a romantikus fiataloknak az egyike mesél nekünk a korról és önmagáról. És az elbeszélés „autentikussága” arra készteti az olvasót, hogy tapinthatóan érezze a kor izzó légkörét, és ismét átélje az új születésének lélekmarcangoló fájdalmát.

Elbeszéléseinek másik ciklusában (Téli ballada; Egy meleg nap; Kövér, puha hó; Gyökerek) Csamov egy romantikusra színezett, ám ismerős bolgár táj életét ábrázolja. A völgyet erős és a gorombaságig egyenes jellemű emberek lakják, akik mindennapi munkájukat abban a szilárd meggyőződésben végzik, hogy ők az élet urai, az új világ teremtői.

Noha stílusában és írói módszerében — „szokatlanul beszélni a megszokottról” — Iszaak Babel hatása érződik, Csamov- nak sikerült felülkerekednie Babel óriási „vonzerején”: igazi bolgár valóságot rajzol, igazi bolgárokkal népesíti be a völgyet, s az éles „bábeli” összeütközésekben bolgár jellemek lépnek elénk, amelyek egy pontosan körülhatárolt történelmi korszak dinamikáját és ellentmondásait hordozzák magukban. z L

Téli ballada

A csorda még nem meri megközelíteni a majort. A farkasok a fák mögött rohannak, letapossák a friss havat és elrejtőznek a kopár homokkősziklák mögé.

Skandináv vasállkapcsa csattog a sötétben. Szukája azonmód követi, és ridegen, vészjóslóan csahol. A farkasok türtőztetik magukat, várják a kezdvező alkalmat, hogy dühödten támadjanak.

— Felébresszük Gyapjúst? — kérdi Kosztadin.

— Várj! — mondja Jakim. — Ketten vagyunk férfiak.

A szoba hideg, ám a gyapjúcsergék alatt jó meleg van. Az ablak mögött, zajtalanul a hóba olvadva, türelmetlenül szaladgál a szuka. Skandináv ravasz és tapasztalt. A hosszú, girhes szuka mindenütt a nyomában jár, szabályozza dühének erejét, öreg szuka, egész élete vele telt, úgy ismeri, mint önmagát. Késlelteti a támadást. Véres és alattomos a civódása.

— Vén boszorkány! Még vár! Vajon miért? — kérdi Kosztadin.

— Öreg róka ez, komám. Rájött, hogy pusztán erővel ezúttal nem megy. Érzi.

Skandináv éber. Körüljárja az épületet. A szél hol a birkák meleg illatát, hol a farkasok dermesztő, mérges bűzét hajtja az orrába.

Odakint kékesszürke félhomály terül szét. A szobában kísérteties a derengés, mint a tenger fenekén. Fenyő, el nem hamvadt parázs és egészséges férfitestek szaga érződik.

— Támadni fognak... Biztos vagyok — mondja Jakim és felül az ágyban. Kosztadin hátán végigfut a hideg. Felkel, átül Jakimhoz.

— Össze fognak verekedni. Jócskán kínozhatja őket az éhség. Mint a lavina, úgy zúdulnak majd ránk.

— Keljetek fel, fiúk, halljátok! — szól át a másik szobából Gyapjús. — Szép munka vár rátok.

— Aludj csak, ember. Magunk is elboldogulunk — nyugtatja Jakim.

— Nem alszom. Még hogy aludjak...! Mesebeszéd! — mérgelődik Gyapjús. — Nem hallgatok rátok.

Gyapjús leszáll az ágyról, meztelen talpai a padlóra csattannak. Felébred Kalica is, az unokája.

— Nagypapa? — szól álmosan.

— Te aludj. Aludj! — takargatja be Gyapjús. — Nekünk van egy kis dolgunk. Vagy inkább kelj csak fel és gyújts be a kályhába. Akkor látod, hogy nem hagyunk itt.

A nagy bádogkályha egészen átvörösödve duruzsol. A férfiak lassan felmelegedve, még borzasán, első cigarettájukat szívják. Kalica nagyapja bekecsébe burkolózva nevet. Kinyitja a kályhaajtót, behajít egy illatos körtefahasábot. Iskolás. Téli szünidőben kijár nagyapjához vendégségbe a majorba.

— Gyújtsunk meg egy-egy üszköt és menjünk ki, jó? — fordul a férfiakhoz Kalica és vidáman kacag. — A farkasok elfutnak a tűztől.

— Eredj csak. Te menj ki elsőnek — feleli neki Kosztadin.

— Ki is megyek. Nem nagy ügy! Ha ti nem fogtok...

— Halljátok? — suttog Gyapjús és fülel. Mindnyájan visszafojtják a lélegzetüket, abbamarad a beszélgetés. A vihar hófelhőket sodor a Kanara felől, és odafújja az ablakhoz.

A hold besurran egy mohos, felrepedt felhő mögé. A hóra titokzatos, sötét csönd borul, akárcsak napfogyatkozáskor. A szobában is sötétebb lesz.

Valamennyien az ablakhoz lépnek.

— Nem hallok semmit, nagyapa — mondja Kalica a férfiakhoz bújva.

Senki sem válaszol.

— Érzitek? Előrenyomulnak, szűkítik a gyűrűt. Je- gesedik a levegő. Szinte szétpattan — mondja Gyaoiús.

8