Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
KÖNYVESPOLC IISUÉY IIIUvaH „EZERNYOLCSZAZNEGYVENNYOLC, TE CSILLAG” (Magvető Kiadó, 1976. Magyar História sorozat) Várady Géza Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag című könyve 1848—49. magyarországi eseményeiről íródott. A cím Petőfit idézi, aki 1848 őszén e sorokkal kezdte egyik versét: „Ezemyolcszáznegyvennyolc, te csillag. / Te a népek hajnalcsillaga !... /Megviradt, fölébredett a föld, fut / A hajnaltól a nagy éjszaka.” Hasznos, érdekes és gondolkodtató olvasmány ez a könyv, de ahogy végigolvassuk, némi hiányérzetünk van. Nem mutatja meg igazán, hogy 1848—49. évi forradalmunk és szabadságharcunk a bukás ellenére is „hajnalcsillaga” volt és maradt a magyar és az európai égboltnak. Jó eseménytörténetet kapunk, de hiányoljuk a jövőbe nyíló kitekintést, a XX. század emberét is mozgósító tanulságokat. A könyv befejezése például egyoldalúan csak a bukás tényét hangsúlyozza: „A magyar szellemi életet, művészetet, politikát a vereség lefejezte. A liberális nemesség utolsó nagy nemzedéke fizikailag és morálisan elvérzett, s a forradalom harcaiban elvéreztek az utódok, a »márciusi fiatalok« is. E veszteséget nem tudta pótolni az ország. Március társadalmi vívmányait megvédte a harc és a szükség, de a változott körülmények között ellobbant az a reformszellem, mely a birtokos nemesség egy részét a forradalom útjára vezette. A váz megmaradt, de 1849 után már hiányzott belőle a lélek.” (265. lap.) Van igazság ezekben a záró sorokban, de csak részigazság, hiszen például a liberális nemesség képviselői Vörösmarty Mihály, vagy a márciusi ifjak közé tartozó Jókai Mór nem vérzett el, nagyszerű műveket írnak 49 után, s a „lefejezett” magyar szellemi életben ezután születnek például Arany János legértékesebb alkotásai is (mégpedig többek között 1848— 49. felejthetetlen élményének hatására). Azért sem szerencsés a kötet Idézett befejezése, mert azt sugallja a mai olvasónak, mintha a magyar 1848—49. csak „a birtokos nemesség egy részének” a forradalma lett volna, nem pedig a magyar nép forradalma. Várady Géza maga is érezhette, hogy komorabb képet rajzolt a valóságnál. Valószínűleg így került az előszóba ez a magyarázat: „Lehet, hogy néhányan túlságosan komornak, le- hangolónak fogják érezni az általam rajzolt képet, s úgy vélik majd, hogy a késői utódok nagyképű bölcselkedése vezérelt az igaztalanul kemény ítéletekben. Remélem, hogy nem így van. Szeretem e kort, szeretem sok-sok emberét, s bár kissé egyhangú lenne ezt a tanulmányt (Helyesen: a tanulmány! P. E.) minden megállapításánál újra és újra megismételni, a forradalom kis érdemű történetírója mindvégig érezte a tiszteletre kötelező géniusz jelenlétét.” A könyv első fele — amely az ellenforradalom támadásának megindulásáig: Jellasics betöréséig tárgyalja az eseményeket — részletezőbb és sikerültebb; magának a szabadság- harcnak az ismertetése már elnagyoltabb, s itt főként a forradalom és a szabadságharc vezetőinek alaposabb jellemzését hiányoljuk. Igen helyes, hogy a szerző nem törekedett a vezetők — korábban sokáig divatos — idealizált ábrázolására, hanem hibáikra is rámutatva lelépteti őket a szobortalapzatról; de sajnos nem tudta emberi közelségbe hozni őket a mai olvasókhoz. Kossuth nagy történelmi szerepe így is kidomborodik, Görgeynek azonban például szinte csak a hibáit emlegeti Várady. „A politikai katasztrófa a honvédsereg legragyogóbb ha- ditényeiből indult ki, és mindvégig azzal párhuzamosan haladt” — állítja a 232. lapon, de azután nem fejti ki ezt a nagyon homályos állítást. Görgey három nagyhadjáratáról — a téli, a tavaszi és az 1849. évi nyári hadjáratról — alig van elismerő szava, pedig az elkövetett hibák ellenére mégiscsak ezek alkották a magyar forradalom fegyvertényeinek a gerincét, elsősorban ezek tették lehetővé, hogy a bécsi forradalom 1848. októberi bukása után a mi forradalmunk még tíz hónapig fenn tudta tartani magát Európa reakciós hatalmasságainak szorítógyűrűjében. Görgey személyének és tetteinek mélyreható elemzését semmiképpen nem helyettesítheti a „hatalmas személyes becsvágyára” és a „mélységes arisztokratizmusára” való utalás (a 175. lapon). Egyébként az arisztokráciát kevesen gyűlölték annyira, mint a Petőfivel erősen rokonszenvező Görgey Artúr. (Lásd Petőfi és Görgey egyetlen személyes találkozásának leírását Hatvány Lajos így élt Petőfi című munkájában!) Sok részértéke van Várady Géza könyvének, például a forradalom előtti és az 1848—49-i Európa bemutatása, a parasztkérdés és a nemzetiségi kérdés taglalása, a forradalmi baloldal elszigetelődésére és a Görgey népszerűségére való utalás, a hiányos külpolitikai tájékozottságunk leleplezése. Kétségtelen hogy Kossuth az utolsó pillanatokig lebecsülte a cári beavatkozás veszélyét, túlontúl abban a hitben ringatva magát, hogy Európa közbelépésétől félve az orosz cár rém fog hathatós segítséget nyújtani az osztrák császárnak. Várady nagyon találóan írja: „A magyar vezetők a cár kiáltványából, [1849.] május 18-án értesültek az orosz csapatok várható betöréséről, de még ekkor is abban a hitben ringatták magukat, hogy a támadás előkészítése hosszú időt fog igénybe venni. Pedig nem így volt. A cári kormány, az »európai zavarokra« való tekintettel, közel félmilliós hadsereget vont össze Oroszország nyugati kormányzóságaiban. A mozgósítás gördülékenyen haladt előre.” (246. lap.) Görgey 1849 júniusában át akarta törni a Vágnál felállított osztrák hadtestek vonalát, s Pozsonyon keresztül Bécs felé kívánt vonulni — olvassuk Várady könyvében. Talán sikerül is a terve, ha a Bécs védelmére a magyarországi frontra előreküldött 12 000 főnyi orosz hadosztály el nem dönti az offenzíva sorsát Haynau javára. Ezekben a napokban a Pasz- kevics vezette cári fősereg is benyomult Magyarországra és Erdélybe, s e hatalmas erejű támadással szemben már a legendás hírű Bem altábornagy is tehetetlen volt. A két reakciós nagyhatalom csapataitól minden oldalról szorongatva az utolsó remények szertefoszlásáig vívtuk a „védelmezett népjog” hősi harcát. A magyar forradalom sorsát — s ez nem derül ki elég határozottan a könyvből — elsősorban nem Kossuth, Görgey és a többiek hibái, hanem az orosz cári seregnek, az akkori Európa legerősebb hadseregének beavatkozása pecsételte meg. Görgey fegyverletételének az értékelése — sajnos — meglehetősen egyoldalú ebben a könyvben. „Görgey tragikusan és jóvátehetetlenül tévedett — olvassuk Várady Gézánál. — Megbízott a cári tisztekben, és ezért elsiette a fegyverletételt. Ahonnan támogatást remélt, onnan nem kapott semmit, s akikkel nem akart szóba állni, azok viszonylag kedvező feltételeket kínáltak volna.” (261. lap.) Az olvasókat helytelenül informálja ez a kommentálás. Ha valaki figyelmesen elolvasta Görgey kétkötetes emlékiratát (Életem és működésem Magyarországon az 1848. és 1849. években), valamint Gazdátlan levelek című röpiratát — melyeket Várady a nagyon hiányos irodalomjegyzékében meg sem említ —, az jól tudja, hogy a Dembinski és Bem vezette magyar főseregnek temesvári döntő vereségével az Aradon utoljára találkozó Kossuth és Görgey sakk-matt helyzetbe került. Miért nem idézi a szerző Kossuthnak a nemzethez intézett kiáltványát, mellyel a temesvári vereség után bejelenti, hogy átadta a hatalmat Görgeynek? Kossuth maga írja ott: „A szerencsétlen harcok után, melyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta a nemzetet, nincs többé re61
