Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA

mény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk.”

A hatalmat átvevő Görgeynek akkor már az ország területének csak egy ezred része állott az ellenőrzése alatt, s e tenyérnyi országrész körül egyre szorosabb lett a két ellenséges nagyhatalom hadseregének gyűrűje. Nyilvánvaló, hogy ebben a helyzetben tárgyalásról már szó sem lehetett, csak a szomszédos Törökországba való menekülésről vagy a feltétel nélküli megadásról. Kossuth az előbbit, Görgey az utóbbit választotta. Hogy elsiette-e a fegyverletételt, arról lehet vitatkozni, de az bizonyos, hogy neki még kevésbé voltak illúziói az orosz „támogatást” illetően, mint Kossuthnak.

Váradynak az az állítása, hogy Görgeynek az osztrákok („akikkel nem akart szóba állni”) viszonylag kedvező feltételeket kínáltak volna, aligha állja meg a helyét. Az az osztrák minisztertanácsi határozat, melyre hivatkozik, s amely a fegyverletétel hírének Bécsbe érkezése előtt bizonyos engedményeket helyezett kilátásba, nem volt több, mint egyszerű — és nem is egyhangú — bécsi kormányvélemény, melyet a Magyarország tekintetében teljes polgári és katonai hatalommal felruházott Haynau — a valódi hadihelyzetnek sokkal jobb ismeretében — nyugodtan mellőzhetett és mellőzött volna. A bécsi minisztertanács távol volt a magyarországi hadieseményektől, Haynau azonban itt volt, és bizonyos, hogy ő a hirtelen kialakult, nyert helyzetében mindenképpen ragaszkodott volna a feltétel nélküli fegyverletételhez.

Hogy később Haynau mégis kész volt tárgyalni a Komárom várában körülzárt Klapka Györggyel, az két ténynek köszönhető. Az egyik az, hogy Komárom vára az akkori Magyarország legerősebb, szinte bevehetetlen erődje volt, amely 20—30 ezer katonájával még sokáig ellen tudott volna állni, nem úgy, mint Görgeynek számra alig nagyobb mozgó serege, amely a nyílt színen állt, és már csak néhány napi élelemmel és hadianyaggal rendelkezett. Haynau komáromi tárgyalási készségének a másik oka az volt, hogy ha már Görgey fővezér nem volt hajlandó meghódolni az osztrákok, hanem csak az oroszok előtt, Haynau legalább Klapka komáromi kapitulációját okvetlenül biztosítani akarta Ausztria számára, mégpedig minél előbb. És ne feledjük, hogy politikai engedményeket, vagy általános amnesztiát Klapka sem tudott kieszközölni Haynautól, hanem csak saját személye és a komáromiak számára nyert szabad elvonulást.

Kétségtelen, hogy Görgeynek Haynaut mellőző fegyver- letétele nem találkozott Ausztria tetszésével, de a magyar nép erkölcsi érzetének az adott pillanatban jobban megfelelt, mintha Ausztria előtt hódol meg. Idézem ezzel kapcsolatban egy múlt századi kiváló történészünk, Szeremlei Samu véleményét: ....... azon meggyőződésben vagyok, hogy Ausztria,

m

iután ellenünk az oroszokat behívta, megérdemelte azon büntetést és megalázást, melyben részesült a nagy világ előtt az által, hogy Görgei a levitézebb és még egyetlen nagy sereg fegyvereit Miklós cár katonái előtt rakta le, s hogy Görgei és a haditanács ezen elhatározásában a nemzet erkölcsi érzetével összhangzóan járt el.” (Szeremlei: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről. Pest, 1867. II. kötet 300. lap.)

Várady Géza könyvének a stílusa igen egyenetlen. Néhol könnyeden folyó, érdekes, olvasmányos, másutt viszont a legszárazabb történettudományi szaknyelv sajátságait mutatja.

Idézem példaképpen a kötetnek egy véget érni nem akaró, bonyolult és rendkívül nehéz mondatát:

„Miután az árucsere, a magasabb életszínvonal, a kulturális javak rohamos terjedése (könyvnyomtatás), lassan-lassan átjárta az egész társadalmat; miután az árucseréből következő társadalmi mobilitás széles rétegeket kimozdított eredeti lakhelyéről s a városokba hajtott, miután a pénzgazdálkodás lehetővé tette, hogy a nyugati jobbágyság jelentékeny része megszabaduljon a feudális kizsákmányolás leginkább nyűgöző módszereitől, s többé-kevésbé független bérlővé alakuljon; a fennálló társadalmi hierarchia — a nemesség, polgárság, parasztság merev elválasztása és értéksorrendje — mellett kialakult egy másik társadalmi kapcsolatrendszer, amely elismerte ugyan a vagyoni különbségeket, de tagadta a hagyományos földtulajdon »-here« kizsákmányolási módszereit, s a királyság köré gyűlt nagybirtokos arisztokráciával szemben egyesítette a társadalom dolgozói elemeit.” (13. lap.)

Az ilyen mondatok nem alkalmasak a történelem megszerettetésére, és különösen megengedhetetlenek egy népszerű sorozat 26 500 példányban kiadott kötetében.

Több helyütt a rövidebb mondatok is túlságosan zsúfoltak. Egy-egy jelzős szerkezet néha alig bírja a rengeteg bővítményt. Például: „Az első jelentős sikerét az egész hadve- zéri karrierje megalapozását a szervezetlen önkéntes nemzetőrségnek köszönő tábornok novemberben már csak megvetéssel beszélt a paraszti katonaságról...” (175. lap.) Ebből alárendelő összetett mondatot kellett volna formálni, ilyenképpen: A tábornok, aki első jelentős sikerét és egész hadvezéri karrierje megalapozását a szervezetlen önkéntes nemzetőrségnek köszönhette, novemberben már csak megvetéssel beszélt a paraszti katonaságról.” Más kérdés, hogy ez a Görgeyre vonatkozó mondat tartalmi szempontból sem elég jó.

Néhány szembetűnő elírás mellett sem mehetünk el szó nélkül. A 193. lapon Görgey táborkari főnöke Bauer néven szerepel, holott ő Bayer volt: Bayer József. Nagy-Sándor Jó~ zsef tábornok pedig egyszerűen Nagy Sándor-ként került be az aradi vértanúk családi és keresztnevükkel felsoroló névsorba (a 264. lapon), mintha bizony a Sándor a keresztneve lett volna. A 265. lapon azután meglepődve olvassuk: „Bakó kezén halt meg a lengyel Wysocki...” Ha fellapozzuk az Üj Magyar Lexikont, ott azt találjuk, hogy Wysocki tábornok csak huszonöt évvel a magyar forradalom bukása után, 1874- ben halt meg, Párizsban. Világos után előbb Törökországba, azután Angliába emigrált, majd 1853-ban Franciaországban telepedett le, ott érte később a halál, de nem a bakó keze által. A szerző valószínűleg összetévesztette Wysockit az ugyancsak lengyel Woroniecki herceggel, akit a magyar forradalomban való részvétele miatt Haynau — Pesten — 1849. október 20-án valóban kivégeztetett.

A Magyar História sorozat eddigi négy kötetéhez (Tóth István: A rómaiak Magyarországon; Péter Katalin: A magyar romlásnak századában; Fodor István: Verecke híres útján ...; Kristó Gyula: Az Aranybullák évszázada) hasonlóan, az Ezernyolcszáznegyvennyolc, te csillag című kötet is gazdag egykorú képanyagot közöl, sőt hat hadműveleti térképet is. Ezek — és a könyv végén levő időrendi áttekintés — hasznosan egészítik ki a szöveges eseménytörténetet.

PÁSZTOR EMIL

TÉNYEK TANÚJA

A társadalom, a nemzet időnként hátra-hátratekint a történelemben megtett útjára, hogy a visszanézés eszméltető tanításai biztosabbá tegyék lépteit — előre. A haladást szolgáló „visszanézés” eszköze: a történetírás.

Közismert a rajzolók, festők sajátos mozdulata, ahogy a készülő rajztól időnként hátralépnek, mert a hűségre törekvő részletkidolgozás önmagában még nem biztosítja a teljes valóság megragadását, kell — a távlat. Mondják, hogy ez a tudományban, a történetírásban is érvényes. Ott térben, itt időben, azaz: egy korszak valós megítéléséhez kell az a bizonyos „történelmi távlat”. Ez pedig azt jelenti, hogy a kortársak, túlságosan is közel lévén az eseményekhez, nem lehetnek kellően tárgyilagosak, így a történetírás, a történelmi-társa- dalmi-politikai állásfoglalás a kor megítélésére: az utókor feladata.

Nehéz lenne vitatni e felfogás igazságát. De mit tegyen a társadalom, a nemzet akkor, midőn egy különösen is éles, „korszakot robbantó események” közötti történelmi határ átlépése után az előrelépés, a haladás biztonsága szempontjából életbevágóan sürgős közelmúltjának józan és felelős felmérése, viszont a klasszikus „kritikához” még nincs meg a „történelmi távlat”... ? A gyakorlat ilyenkor átlépi az elvek egyébként „jogos” határait: a jövőépítés sürgető igénye szakmailag „rendhagyó” cselekvésre kényszeríti a kortárs tudósokat, arra, hogy látásukról, véleményükről elemző-értékelő „vallomást” tegyenek.

Az így megszülető igényes szakmai értekezések társadalmi hatóköre, hatásfoka — tapasztalat szerint — korántsem olyan azonban, mint az kívánatos lenne; gyakran példányszámuk csekély volta, néha a szükségeset is meghaladó tudományos fogalmazás akadálya lehet annak, hogy kétségtelenül fontos célt szolgáló „felnőttoktatási kézikönyvekké” váljanak.

62