Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A gesztus retorikája
danivalót. Ez a viselkedésforma gyakran együtt jár a megjátszott finomkodással, s mondjuk ki nyíltan: előadói nagyképűséggel is. Az ilyen típusú előadók nagyon gyakran zsebre tett kézzel, valóban „kiállnak” hallgatóságuk elé, s megjelenésükkel, „szónoki” viselkedésükkel azt szug- gerálják, hogy a kialakult beszédhelyzetben és közlő tevékenységben ők játsszák a főszerepet. Már Quin- tilianus felhívta a figyelmet arra, hogy a beszélő testtartásának kialakításában, megválasztásában ne színészként, hanem szolgálatot teljesítő szónokként, előadóként viselkedjék (Vő. Utasítás az ékesszólásra. Eger, 1856.). A klasszikus retorikák és ora- tóriák egészen részletes útmutatásokat fogalmaznak meg a helyes testtartásra vonatkozólag. Ma is tanulhatunk ezekből a megjegyzésekből. Dőreség, ha az előadó „ide-tova” járkál, de nem célszerű, ha mereven, vigyázzállásban, „kisiskolás” módon, mozdulatok nélkül ad elő vagy szónokol. A félszeg előadó gyakran előre vagy oldalt dől el, és furcsa test- hhnbálással kíséri beszédét. Gárdonyi Géza Szilágyi Dezsőről, a politikusról megrajzolt portréjában hasonló jelenségre hívja fel a figyelmet: „Az előadásában van valami professzori jobbra és balra hajlás” (Tükörképeim 351). A szóbeli közlés fonetikai tisztaságát is veszélyezteti az előadó, a beszélő görbe testtartása. Hajlott gerinccel, lebukó fejjel, nagyon behorpadt mellkassal, előre esett váltakkal nem lehet biztosítani a zengő, a kifejező artikulációt sem (Vő. Molnár Imre: Eufonetika 53). Szvorényi József, a kiváló egri tanár és nyelvész Ékesszólástan (Pest, 1858.) című művében helyes útmutatást nyújt akkor, amikor azt írja elő a beszélőknek, az előadóknak, hogy „egyenes, de fesztelen állásban” deklamáljanak. Az semmiképpen sem helyes, ha „a test szoborként, mozdulatlanul marad”. A hatásos testállás: a beszélő, az előadó „egész külsejének a kifejezett gondolatokkal és érzeményekkel összhangzó alkalmazása”. Sajnos, ma még gyakran tapasztaljuk, hogy előadóink nagy része nem tudja testtartását jól alkalmazni mondanivalójához és az elérendő célokhoz: sok az ideges, és ezért idegesítő; a kapkodó, és ezért nyugtalanító előadó. Az előadónak magabiztosságával való kérkedése sem természetes állapot. Nem is nyújt kellemes összképet róla. Még a megfelelő fejtartásra is ügyelnie kell. Mind az előadó, mind a hallgatóság részéről a fej is sokat vállal a beszédtevékenységben. A hallgatóktól kapott visszajelzésekben vagy a nemértést, vagy a helybenhagyást, vagy éppen a neheztelést közvetíti az előadó számára. A túlságosan hátraszegett fej éppen úgy nem helyes tartás, mint a valódi vagy a megjátszott szerénységet tükröző leejtett fejtartás. Sok előadónak rosszul beidegzett szokása a fej célszerűtlen forgatása, oldalra vetése és ingatása. Különösen az utóbbi mozdulat nagyon gyakori manapság. Ma is tanulságul szolgálhat számunkra ez a néhány sor: „A fejnek tartásából is észrevehető, mik mennek véghez az előadó kebelében, mint érez, mi foglalja el gondolatait” (Tudományos Gyűjtemény, 1837. T. 14.). 3. A megfelelő kézmozdulatoknak is igen nagy szerepe van a beszélés folyamatában: „a kéz a szónak folytatása” (Gulyás Pál). A kéz és a kar együttes mozgásával kapcsolatban alapvető követelmény, hogy a mozdulatok értelmesek, hatásosak és szépek legyenek. A szakirodalom a gesztusnak, a gesztikulációnak két formáját állítja előtérbe. Az egyik: a magyarázó, a másik: a hatáskeltő gesztus. A magyarázó elsősorban a tudományos és az ismeretterjesztő előadásokban és a tanári beszédben vállal nagyobb szerepet. Célja a kiemelés, a fontosabb mondanivaló központba állítása, tehát értelmi jellegű hangsúlyozó eszköz a beszélő, az előadó beszédtevékenységében. A hatáskeltő gesztus 2. kép. 3. kép. lendületesebb: érzelmeket és indulatokat kísér és színez. A kar és a kéz együttes mozgásával kapcsolatban néhány alapvető szabályt minden előadónak ismernie illik. Ezek a következők: a könyököt el kell vonni a törzstől, s ne gesztikuláljunk leragadt könyökkel. (Vő. 2. kép). Szűkebbek legyenek a kar mozdulatai. A kéz vízszintes irányú hullámmozgása emocionális, poétikai, esztétikai hatásával köt le. A felülről lefelé kézmozgás külön értéke az, hogy könnyíti a helyes hangsúlyozást, a kifejező hanglejtést, s megfelelő ritmust és lendületet biztosít. A beszéd, az előadás logikai tagolását is elősegíti. A magyarázó gesztusban az enyhe kézfejmozgás is szerephez juthat. Az ujj kiemelő, rámutató funkciója sem lényegtelen. (3. kép). A kézmozgás legyen mértéktartó, s központi szerepet ne vállaljon: ne legyen szétfolyó és logikátlan. Ne kísérjük mozgással, kézmozdulatokkal a lényegtelen mondanivalót. A gesztus kiemelő, hangsúlyozó és agitatív eszköz: olykor nyugtat, vagy lázit. Csak akkor éljünk vele, ha az előadó gondolataival, szándékaival, s az elérendő céllal összhangban teljesít beszédbeli szerepet. Shakespeare megfogalmazásában így hangzik az erre vonatkozó tanács: „Ne fűrészeld nagyon a levegőt kezeddel, hanem jártasd egészen finomul. Illeszd a szót a gesztushoz és a gesztust a szóhoz” (Hamlet, III. felv. II. szín). Hogy a helytelenül beiktatott és felhasznált gesztus a hallgatóság számára sem kellemes „látvány”, s az 45
