Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - JELENÜNK - Mészáros György: Cigánysorsok

És, persze, a szén. A szén először, másodszor, sokad­szor és végül is. Különböző kifejezések röpködtek: kaló­ria, köbméter, tonna, hőmennyiség, szabad szénvagyon, letakarás, tartalék. — A pártbizottság vállalja, hogy a kommunisták­kal megkezdi a felvilágosító munkát a 41 millió köbmé­terért — jelenti be Varga István. Mintegy összefoglalása mindennek az, amit Győry Sándor mond végül: — A termelés most Visontán élüzem szintű, meg­egyezik azzal, amit várnak tőlünk, amire kötelez ben­nünket a nemrég átvett kitüntetés is. Megtisztelő felada­tot is kaptunk a KGST-től a legutóbbi várnai tanácskozá­son, ahol közölték velünk, mi vagyunk a felelősek az acélbetétes gumihevederek javítási technológiájának a kidolgozásáért. Az adatok is bizonyítják az élüzem szintű terme­lést. Az akkori legfrissebb számok mind nagyobbak, mint amilyenek a tervben szerepeltek, a százalékok pe­dig túlugrottak a százon. Kiemelkedően jól fejezte be az előző havi munkáját az MT—7-es gép a 256 százalékával, és mögötte mindjárt ott található az MT—6-os is a 187 százalékos teljesítményével. Igaz, az ellentét sem hiány­zik, hogy a dialektikán csorba ne essék, mert a sereghajtó gép csak 66 százalékot ért el. A százalékok nemcsak önmagukban mozgatják meg a bányászok fantáziáját, serkentik a munkakedvüket. Pénz is jár azokkal együtt, méghozzá negyedévenként is, ha­vonta is szép kis összegeket vehet fel a géppel dolgozó brigád. 5. A bánya akár egy holdbéli táj. Emberhangyák mo­zognak rajta, gépóriások falják, marják, habzsolják a talajt, arrébb pedig öklendezik ki magukból a homokot. A technika uralkodik a tájon, a technikán pedig ural­kodik az ember. Az ember, aki nem különleges lény, mégis úgy nevezteti magát és erre kényesen büszke is, hogy: a bányász. Ennek az üzemnek a teteje a napfényes, vagy a hunyo- ri csillagokkal beszórt ég, ha felhőgomolyagok nem bo­rítják be a végtelen kék óceánt. Ä felhőket nem szeretik a külfejtés bányászai, mert azokból fakad a víz, munká­juk legnagyobb ellensége. Szinte idillinek is tetszhet a tény: kint dolgozni állandóan a szabadban, nekitartani arcukat a friss szélnek, vagy a melengető napsugárnak. Pedig kemény munka ez, a nehézségeket csak fokozza a „nyitott tetős” üzem. Mégis, itt minden pontosan úgy szervezett, mint a vasútnál. Percre összeállított menet­rend kötelez mindenkit a tennivalójára. A fegyelmet a szervezett munka szabja meg és követeli ki a szinte ka­tonásan viselkedő bányászoktól. Kedvelt kifejezés volt valaha, még jó évtizede is úgy szólni a szénnel viaskodó emberekről, hogy ők kemény csatákat vívnak a szén frontján. A mélyművelésben közhasznú kifejezésként szerepelt a front szó. A fegyelem most sem csökkent, itt, a külfejtésben sem, de nem csatáznak, nem harcolnak a bányászok, ha­nem dolgoznak. Nap mint nap, éjjel és nappal, hét köz­ben és ünnepen, húsvétkor és karácsonykor, hóban és esőben, csontig ható fagyban és bőrszárító hőségben. Nem a holdbéli tájon, hanem erőteljesen támaszkod­va a valóság talajára, hogy legyen elegendő szene az erő­műnek, amely az áramot adja, a fényt juttatja el a Mátra és a Bükk vidékére, de a zengő, muzsikáló, duruzsoló lég­vezetékek acélútján az ország minden részében. Jó szerencsét, bányászok! G. Molnár Ferenc Cigánysorsok 1. I. I. 1960-ban született S. község­ben. Okos tekintetű, szeplős arcú ci­gánylány. Az általános iskola elvég­zése után 1975-ben, a T.-i gimnázium­ba iratkozott be. Apja, I. K. 40 éves, leszázalékolt szívbeteg, iszákos, ösz­tönember. Anyja 52 éves. Édesanyja második házasságába két fiúgyerme­ket vitt. Második férjétől született I. I. és öccse, I. Z., aki most 11 éves. I.-t apja már 15 éves korában ágyába hívta, de I. akkor elszaladt otthonról. Beteg anyja a feljelentés­sel csak fenyegetőzött, de amikor a férje összeverte, elállt a szándékától. I. apja egyre erőszakosabb és brutá- lisabb lett. Ha édesanyja nem volt otthon, nem mert hazamenni. Apja, gyakran édesanyja jelenlétében is fogdosta, le akarta szaggatni ruháját. Egyik este, amikor már lefeküdtek, apja az ágyába mászott és erőszakos­kodott vele. A sikoltozásra felébredt az édesanyja és az öccse is. Mindany- nyian letérdeltek I. K. előtt és könyö­rögtek, hogy hagyja békén őket. Ak­kor I. K. elővette borotváját, és lánya torkának szegezte: — Feküdj le ve­lem, különben megdöglesz. Édesanyja zokogva könyörgött, hogy előbb az ő nyakát vágja el, ne lássa gyereke halálát. I. K. eloltotta a villanyt.. . A történetet I. így írta meg tanár­nőjének: Kedves E. néni! Kérem ne tessék haragudni, hogy levelemmel zavarom. Tetszik tudni, hogy pénteken voltam utoljára isko­lában. El sem lehet képzelni egy kí­vülállónak, hogy péntek óta mennyit szenvedtem. Elmesélem mi történt. Ott kezdem, hogy azok után, ami tör­tént, én már nem mertem szólni E. néninek sem. Hallgattam, bár láttam, éreztem, hogy helyzetem egyre kilá­tástalanabb. Féltem. Egyszerűen már senkiben sem tudtam bízni. Egészen addig reménykedtem, hogy kibírom ezt az évet járni, történjen bármi, amíg egy szombat éjszaka elő nem ke­rült a borotva. Apám újra részeg volt. Anyukám betegen feküdt az ágyban, akkor jött haza E.-ből, az SZTK-ból. Amikor hazamentem, mondta anyu, hogy március 10-re előjegyezték mű­tétre. Apám ekkor még nem volt otthon. A kocsmából záráskor jött haza. Ekkor került elő a borotva. Anyu sírt, hogy ne öljön meg ben­nünket. Én hallgattam. Amikor meg­láttam ezt a gyilkos szerszámot, a fé­lelemtől kiszáradt a torkom. Az öcsém reszketve fogta a kezem. Anyukámat letérdepeltette és lekap­csolta a villanyt. A sötétben hadoná­szott a borotvával. Anyu végül már 24

Next

/
Oldalképek
Tartalom