Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - JELENÜNK - Mészáros György: Cigánysorsok
csak arra kérte, hogy először az c nyakát vágja el, hogy ne lássa, minket hogyan öl meg. Végül én is letérdeltem és úgy könyörögtem, hogy csak most ne öljön meg bennünket. Végül hajnali két órára sikerült lebeszélni a sok könyörgéssel, így egykét ütéssel megúsztuk. Hétfőn újra mentem iskolába és vártam, vártam. Nem mertem már szólni senkinek, még S. H.-nak sem (barátnője volt). Anyu feküdt és napról napra rosz- szabbodott az állapota. így jött el a péntek. A fél ötössel mentünk haza a bátyámmal, aki Budapestről jött. A busznál már várt apunak a húga, Á., aki sírva mondta, hogy ne menjünk haza, mert apám a kocsmában iszik és megmondta, hogy ma éjszaka megöl bennünket, mert megmondtam, hogy eltépte a KISZ-könyvemet és el akarom vitetni. — Hová menjek? — kérdeztem sírva. Á. szintén csak sírt, de tanácsot nem tudtak adni. Eszembe jutott G. bácsi tanácsa. Bármi bajom lesz, menjek a körzeti rendőrhöz. Mentem. A rendőr szabadságon van, mondta a felesége és ő különben sem foglalkozik ilyen ügyekkel. Akkor ki foglalkozik vele? Anyu már kint várt az utcán. Ügy ahogy a táska nálam volt, menekültünk. Mamám a fejére kulcsolta a kezét és úgy ordította, hogy meneküljünk, amíg nem jön a kocsmából apu, mert ő nem tud védelmezni bennünket. Futottuk anyuval az utcán. Végül összetalálkoztunk két régi tanárommal. Ök is csak sírtak, végül bevittek S. tanár úrhoz, akinek kocsija van, és ő hozott be A.-ba a rendőrségre, majd onnan E.-be. Egész éjszaka az állomáson voltunk. Reggel K.-ra jöttünk vonattal, mert itt lakik még egy féltestvérem, a 33 éves bátyám. Azóta itt vagyunk. Rettentően vágyom az iskolába. Ügy kínoz a honvágy és a félelem, mert közben az ott maradt kis öcsémet is féltem. Azóta már a másik bátyám is itt van. Ö mesélte, hogy mit csinált péntek éjszaka. Az öcsémén töltötte a bosszúját. Csavarhúzót akart belevágni, de szerencsére csak az orkánkabátját szakította át. Állítólag azóta már volt benn a rendőrségen, de ki is engedték. A bátyámnak a kihallgató rendőr mondta meg, hogy K.-en vagyunk. Így talált ránk. E. néni, kérem, ne tessék azt gondolni, hogy semmi miatt menekültünk. Mi már ismerjük őt és nagyon félünk tőle. Nem tudok tovább írni, mert már nem látok a könnyektől és a fejem is nagyon fáj, mert még az influenzába is beleestem. Nagyon szeretnék iskolába járni. Szombaton Anyuval és a két bátyámmal lemegyünk A.-ba. Nem tudom mi lesz velünk. Ki tudom még járni ezt az egy évet? Aztán dolgoznom kell, mert anyukám beteg és szüksége van rám. Szeretnék iskolába járni, nagyon, nagyon. Talán később levelezőn sikerül, csak azt sajnálom, hogy elúsztak eddigi hónapjaim, ismét kezdhetem elölről. E. néni, kérem, ne tessék haragudni rám, hogy zavartam levelemmel. Üdvözlöm az osztályt és az egész iskolát. 1977. II. 22. K. I. I. U. i.: Címem szombatig Sz. V., K. Vörösmarty u. 3. Azóta I. édesanyja kórházba került, ő pedig öccsével együtt a gyermek- és ifjúságvédelmi intézetbe. I. összetört. Szemében nyugtalanság és iszonyú rettegés. Öccse, a 11 éves Z. az eset óta dadog, s ha a történtekről kell mesélnie, egész testében reszketni kezd. Z. ötödik osztályba járt, jó közepes tanuló volt. Az intézet pszichológusa naponta foglalkozik velük. Most mindenük megvan. I. mindennap vonattal jár egy másik gimnáziumba, öccsét az intézet most próbálja valamelyik helyi általános iskolába elhelyezni. Nem megy köny- nyen. Az intézeti szag több iskolának nem tetszik. Indok van bőven. — Attól félek, apám megtudja, hogy hová járok iskolába és utánam jön — eszmélt fel I. beszélgetésünk alatt. — Ne félj! — hallom messziről a pszichológus atyai hangját —, az intézet ifjúság elleni bűntett címén apád ellen eljárást kezdeményezett. — Mennyi idő kell ahhoz, hogy ebben az ügyben intézkedés történjen — kérdezem. — Nem olyan egyszerű — legyint rezignáltan a pszichológus. — A törvényes utat végig kell járni: tanács, 25
