Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Az egyetlen pillanat
gem? Igen, mint magát, csakhogy ezt nem vesszük fel... Még javában nevettünk, amikor koppant a kocsi. Nem is koppant. Inkább mintha egy puhán tömött zsákot csaptak volna az oldalához. Visszanéztem, de nem láttam semmit. Pontosabban senkit. Úristen, elütöttük? Ugyan, dehogyis. Semmi. Igazán semmi sem történt. De igen! Hallottam, ahogyan koppant. És nem látom, nem is látom azt az embert. Így rémüldözött a lány, közben az út kanyarodott, hiába nézett is volna vissza még egyszer ... A SÉRTETT: Kérem szépen tisztelt bíróság, én csak annyit tudok, hogy valami megütött... Később mondták csak a rendőr elvtársak, hogy az autó, az ütött el. Megrázkódott az agyam, de néhány nap múlva hazaengedtek, mert puhára estem. Isten segítségével tisztelt bíróság a kő mellé, amin ültem, amellé, a fűre estem. Ez volt az én szerencsém. Meg az, hogy hamar jött a szövetkezeti vontatós és megtalált... Kérem ennek a bűnösnek a megbüntetését, aki csak úgy otthagyott egy szerencsétlen embert, halódva kérem. Csak úgy. Mert az ilyen mégis csak borzasztó ... A bíróság folyosóján sorjáznak az ajtók. Mindegyik egy-egy ember sorsára, jövőjére nyílik. Vagy záródik, A folyosó nem éppen barátságos, igaz, ide ritkán szoktak barátkozni jönni az ügyfelek. Kisebb-nagyobb csoportok, kisebb-nagyobb ügyek. Tyúkperek és halálos ítéletek, válások és kibékítések, per a szülő ellen, per a gyerek ellen, per az életért, a becsületért. Ez a társadalom ítélőszéke, ahová mindenki bizalommal jön, ha magától jön az igazát keresni, és mindenki feszengve, vagy riadtan, avagy kétségbeesett félelemmel, ha őt idézik ide, vagy vezetik fel éppen a letartóztatottak celláiból. A társadalom megidézhetetlen fogalma itt már emberi arcot ölt, a bírók, az ügyészek, a védők, a tanúk, sőt a hallgatóság képében is. Aki csak egyszer is volt, akár csak tanú is, akárcsak kis ügyben is itt, ha volt érzéke és önértéke, megtanulhatott szembenézni önmagával. Vagy legalábbis megtanulhatott valami olyasmit, amit csak itt lehet megtanulni: az ember, mert ember, minden tettéért és tetteinek minden pillanatáért felelős. Ezen a bírósági folyosón, még az ítélethirdetés előtt: — Ma nem tenném meg. Semmiképpen sem. Nemcsak azért, mert most már tudom, hogy megúsztam volna tisztességgel az egészet. A becsületem nem engedné. Igen, bármilyen furcsán hangzik most és itt, neked az én számból, de a becsületem. Egyszerűen nem tudom mi történt akkor velem. A gondolat, hogy italt találnak bennem, hogy nővel vagyok, a lehetőség, hogy senki nem járt arra, a félelem, hogy egy ilyen ostoba, vagy kegyetlen pillanat miatt odaveszhet az egész életem ... Sohase hittem, mesének véltem, hogy az ember élete utolsó és még világos pillanatában maga elé idézi mindazt, ami történt vele. Egyetlen pillanat alatt. Soha nem hittem. Ma már tudom, hogy így van. Ültem a volán mögött, igyekeztem nem remegni, nem rohanni a kocsival, igyekeztem szóval tartani a riadozó lányt és nyugtatni őt is, magam is. De közben ott munkált bennem a rettegő félelem a jövőtől, ott remegett egész negyvenöt évem, a családom, a pozícióm, a munkám, minden tervem és álmom, minden voltom és leszem. És menekültem. Mint egy halálra vált vadállat. Hátha nem is történt semmi. Belöktem legfeljebb az árokba. Mi az? Semmi! Soha meg nem tudják. De ha igen, akkor kihallgatás, jegyzőkönyv, esetleg feljelentés és bár a fickónak semmi baja, nekem ott a családom, a feleségem, akivel ugye már éppen húsz éve, hogy ... A TANŰ: Amikor kitett a város szélén, azt mondta visszamegy. Nem azért, mert bármi is történt, csak azért, hogy engem megnyugtasson ... Ne aggódjam, mondta, ha nincs baj, akkor nem is szollakkor felejtsük el az egészet. Rám mosolygott. Nem tudom, hogy milyen szokott lenni máskor a mosolya, lehet, hogy a felesége azonnal észrevette volna, hogy ez nem az igazi mosolya, de én csak egy órája ismertem, hát megnyugodtam ... Aztán jöttek értem, hogy mondjam el, hogyan is volt... A VÁDLOTT: ... visszamentem tisztelt bíróság. Igaz, nem azonnal, mert féltem, talán éppen a dolgokkal szembenézni féltem. Megittam még egy kávét az egyik presszóban, újra rágyújtottam, azóta talán már a tizedik cigarettára is, és aztán felugrottam. Azt hitték, bolond vagyok. Kirohantam a kocsihoz, bevágtam magam és neki... Az előbb még húsz percig tartott az út, most a fele idő se kellett. Megálltam kérem, kiszálltam és körülnéztem. Sehol senki. És semmi. Se hulla, se vérnyom. Nagyot lélegeztem és énekelni kezdtem. Igen, bevallom, énekelni. Valami hülyeséget, aminek se szövege, se dallama ... Kiénekeltem, vagy inkább hogy kiordítottam magamból ennek a rettenetes pillanatnak minden félelmét. Megúsztam. Az én életem nagy pillanatát. Este már jöttek értem ... Az ügyész a vádbeszédében: — ez a magatartás a veszélyes, sőt az életveszélyes tisztelt bíróság. Hogy a sértett most itt ül, hogy nem lett komolyabb baja, hogy életben maradt, az nem a vádlotton múlott. A vádlottól meghalhatott volna. A segítségnyújtás elmulasztása, az embertelenségnek ez a napjainkban sajnos gyakran előforduló formája nem terjedhet együtt a motorizációval. Ezt megakadályozni a megfelelő és elrettentő büntetés kiszabásával, a társadalom érdekében, a tisztelt bíróság dolga... A bíróság folyosóján, az ítélethirdetés után: — ... keményen bűnhődök öregem ezért az egyetlen pillanatért. Nagyon keményen. A család oda, az állásból felfüggesztve ... Remélem, hogy így, miután felfüggesztették a büntetést, az állásom, beosztásom legalább csak visszakapom ... Aztán, majd meglátom, hogyan tovább ... Te, hogy gondolod, visszakapom? — Lehet, sőt valószínű — mondom. Rám néz, aztán megcsóválja a fejét: — Azért mégis csak furcsa. Egyetlen pillanatért, melyben végül is nem történt semmi... Á, de hagyjuk — int és mind magabiztosabb léptekkel megindul, végig a bírósági folyosón. A kijárat felé. A bírósági folyosók lassan kiürülnek. Mára vége egy ítélkezési napnak. Örök téma: egy nap a bíróságon. Mert mindenkinek lenne egy elhibázott pillanata az életben? A pillanatok az élettel együtt születnek és vele együtt múlnak el. Az értük felelős ember életével. Gyurkó Géza 18
