Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Molnár Pál: Arcok - arcvonások

Amidőn felénk vetette pillantását, üdvözöltük:

— Szevasz, Carló, szevasz.

Egy másodpercre összeráncolta homlokán a bőrt, majd fejével kettőt biccentve készségesen fogadta köszönésünket :

— Szevasztok.

Feri

Ék alakban jött a három helikopter. A két katona egy pillantásra sem vette le róluk a szemét.

Ahogy az első a fejük fölébe ért, egy vakító fényeset villant a bal oldala. A következő pillanatban óriási dörrenés vágott a fülükbe. Aztán a gép jobb oldala is villant; még egy dörrenés.

A két katona befogta a fülét, úgy feküdtek a hátukon, és összehúzott szemmel figyelték a helikopterek támadását. Csak egy-egy rakéta villanása csapott élesen a szemükbe, a dörrenések már tompán préselődtek át tenyerük szoros tapasztékán.

A három gép dolga végeztével széles kört rajzolva, az érkezés irányába eltávozott.

Hasra fordult a két katona. Egyikőjük unottan fűszálat dugott a szájába, másikuk faragcsált valamit a bicskájával.

A nap teljes erővel sütött, átforró- sította a fegyver puszta, fekete vasát. A fűszálakon meg a faleveleken pici darabokra tört a csillogás, s ha köny- nyű szél borzongatta meg a domboldalt, a fényszilánkok hullámzani kezdtek, mint a tengervíz szelíd áramlása.

— De szeretnék egyszer egy ilyenbe beleülni — mosolyodott el Feri, s vonalakat kezdett húzigálni a bicskájával a földbe.

— Mireföl? — kérdezte Sámuel anélkül, hogy Feri felé pillantott volna.

Feri tovább mosolygott maga elé.

— Hát. .. csak.

Sámuel kiköpte a fűszálat, s újat dugott a szájába.

— Nem ültél még repülőn?

A másik csak kis idő múltán válaszolt.

— Nem.

Meg is csóválta a fejét.

Sámuel félretolta hasa alól a tártáskát, s könyökére emelkedve belenézett a távcsőbe.

— Az egyik PSZH-t, úgy látom, kilőtték.

Feri tovább huzigálta maga elé a vonalakat.

— Te mán ültél?

Sámuel el se vette szemétől a távcsövet, ahogy válaszolt.

— Nem én.

— De jó lenne!... — mosolygott Feri, mint egy kisgyerek.

— Gondolod? — válaszolt Sámuel. Fordított egyet a lencseszabályozó csavaron.

Feri összekattintotta a bicskáját, zsebre rakta. Elnyújtózott a füvön, s összekulcsolt karjaira helyezte állát; úgy nézett a szétlőtt PSZH-makett irányába.

— Minek kell még nekünk egy évet ittmaradnunk? — kérdezte, de úgy látszott, inkább csak hangosan gondolkozik.

Sámuel most nézett rá első ízben a helikoptertámadás óta. Ekkor hallott először Feritől ilyen nyavalygós szöveget, csodálkozott. Panaszkodni se nagyon hallotta eddig. Meg aztán azt se nézte ki Feriből, hogy ilyen dolgokon is megfordul neki az esze.

— Hogyhogy minek? Hogy érted?

Feri fölemelte a fejét.

— Hát mi újat mondónak itt mán minekünk?

Sámuel kurtán fölnevetett.

— ... hogy mi újat? ... Mi újat. Semmi újat. Egyszerűen nem vagytok még katonák és kész. Nem is tudjátok, hogy mi az.

Feri az oldalára hengeredett, hogy könnyebben Sámuelre tudjon nézni. Egyszerű paraszti mosolyába elnéző gúny is keveredett.

— Te talán tudod?

Sámuel tüstént viszonozta a gúnyos mosolygást.

— Persze. Húsz hónapja húztam surranót. Azt is tudom, hogy nektek fogalmatok sincs, mi az a katona.

Feri visszabillent a hasára. Láthatólag nem érdekelte a másik beképzelt okoskodása.

— Dehogy nincs — felelte higgadtan.

Sámuel föltérdelt.

— Fogalmad sincs, kisfiam. Kopasz vagy. Bármikor bebizonyítom neked.

— Na bizonyítsd — kuncogott Feri, s komótosan felült, félkezére támaszkodva.

— Hát le tudnál te lőni valakit?

Feri nem válaszolt.

— Na ugye! Maradj te csak szépen itt még egy évig. Nagyon sokat kell még neked itt megtanulni.

— Harcban le tudnék ... Ha nála is volna géppisztoly .. . akkor igen.

Sámuel mindkét tenyerével rácsapott a térdére.

— Te? Egy embert? Tudod, mikor? Majd ha megfagynak a lángnyelvek.

— Dehogyis!

— Szóval le tudnál?

— Le hát.

— No bizonyítsd be!

— Hogy? Tégedet lőjelek le? ... — hehegett Feri.

— Nem. De nézd, egy embert nehéz megölni. Itt van egy kis jelentéktelen állat. Katicabogár.

Sámuel a társa felé nyújtott egy kis pettyes bogarat. Három ujja között fogta.

— Ezt Toppantsd össze csak. Eny- nyi nekem elég.

Vinkler Ferenc állatgondozó mosolyogva nézte az apró, piros bogarat. Jobb keze mozdult néhány centimétert, aztán megállt a levegőben. Arcán semmi se változott; se nem lett vörösebb, se el nem sápadt. Mosolygott csak. Látszottak a fogai. Csupán a szemében lehetett észrevenni valami aprócska rezdülést. Keze visszazöttyent a fűbe, megcsóválta a fejét, s mosolyogva mondta:

— Nem Toppantom.

Sámuel könnyedén fölkacagott.

— ... na látod, barátom, ezért nem vagy te még katona.

— Ha volna valami értelme, összenyomnám — magyarázta széthúzott szájjal Feri —, de így minek.

— No látod, öreg, így gondolkozik az, aki nem katona.

— Hmm .. . dehogyis — csóválta a fejét Feri.

— Nézz ide rám! Az arcomra.

Sámuel képén felhőtlen vigyor

nyúlt el. Belenézett Vinkler szemébe, s alig észrevehető mozdulattal összeroppantotta a bogarat. Társára mosolygott még akkor is, mikor mutatóujjával elpöckölte az összeroncsolt bogártestet.

— Körülbelül így kell csinálni ezt a dolgot. Ha ide eljutsz, kispajtás, akkor tényleg leszerelhetsz, oszt mehetsz a fenébe. Addig maradj.

Feri mosolygott továbbra is.

— Ez nem jelent semmit.

— Igazad van. Ez még semmi — bólintott Sámuel.

— Harcjárműbe, héjj! Harcjárműbe! — ordított a fák mögül a szakaszparancsnok.

A két katona mindent feledve kapta föl a fegyverét; rohanni kezdtek föl a dombra. A PSZH tetőnyílásából kapkodva integetett feléjük a toronylövész: — Gyertek gyorsan, Samu!

Másunnan is katonák bukkantak elő, mindannyian a faágakkal álcázott PSZH felé rohantak bukdácsolva, elesve, erőlködve végig.

Molnár Pál

13