Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Püspöki Mihály: Hol van a kutya eltemetve
Hol van a kutya eltemetve? Mostanában úton-útfélen hallom, tapasztalom: a kenőajándékot egyik oldalról fogcsikorgató mosollyal adják, a másik oldalon pedig tettetett szemérmességgel fogadják. S mivel, egyesek szerint: suba alatti ajándékozásra semmi szükség nincsen, mert anyagi gazsuláció nélkül is lehet érvényesülni. Mások szerint: igenis szükséges a kenés, mert az érdes modor, a mogorva segítőkészség csak „kenéssel” válik csúszóssá, elfogadhatóvá. Ezek után akaratlanul felvetődött bennem a kérdés: Mi az igazság a szóbanforgó vélekedések körül? Hol van a kutya eltemetve? Mivel a fenti kérdésekre korántsem egyszerű a felelet, így hasznosnak véltem, ha ezzel a sokak által szidott, sokak által dicsért társadalmi kórtünettel alaposabb vizsgálódásokat végzek. S ezért, mivel ennek a görbe ajándékozásnak legkifejezőbb ősét a baksis jövevényszót tekinthetjük, helyesnek láttam, ha visszaku- tászkodom abba a korba, amikor a megvesztegetésnek szánt ajándéko- kozási formulát eleinknek, mint igen szívós, elterebélyesedő szokást, az igazhitű mozlimok nékünk, ajándékba elhozták. Nem is csalódtam feltevésemben. Kutászkodásaim közepette olyan históriai adalékokra bukkantam, amelyek eléggé elgondolkoztattak. Ámbár, a korabeli feljegyzések szerint, amikor még a török Félhold árnyékolta be a hont, már akkor, az új módi meghonosítói között is eltérők voltak a baksisról alkotott vélemények. Például a hajlékonyabb prófétakövetők esküvel vallották: Baksissal messzebbre jut a halandó. Az is, aki adja, az is, aki kapja. Ezzel szemben a nyakasabb igazhitűek egyenesen sértőnek, megalázónak tartották a számításból történő adakozást, mert — szerintük — ajándékot adni, ajándékot elfogadni szégyen, a tisztessé- séges önérzet megszégyenítése. Az utóbbi megállapítás, ami a tisztesség sarkalatos tételének is tekinthető, valóban meggondolkoztató. Csakhogy ezt a tételt, manapság, egyesek fordítva értelmezik. Ösze- rintük: mellékest nem adni, és nem elfogadni, az a faramuciság legbiztosabb ismérve. Fentiek után, hogy a fogalmak tisztázódhassanak, úgy döntöttem: szorgos kutatásaim eredményét ezennel közreadom. Amaz időkben, a hatvani szandzsák székhelyén, ahol a Zagyva folyó hurok gyanánt ölelte körül az akkori palánkerődöt, az erősség északkeleti oldalán terült el a hetivásároknak szolgáló csársin. És abban, a messze földön hírneves vásártérnek déli csücskében, közvetlenül a pásztói várkapu szomszédságában állt az a bizonyos csadirli, kendervászonnal fedett lacisátor, ahol a vásározók — lett légyen az igazhitű mozlim, avagy gyaurnak gúnyolt keresztény — mindig a legnagyobb egyetértésben adóztak a bendőnek. Egyik vásári csődület alkalmával is tömve volt a sátor. Egymást ölelve nyakalták az emberek a mézédes ser- bet-italt, a homoki vinkót, miközben úgy fogyott a melegen párolgó juh- húsos piláf, a köleskásával készített hurka, mintha legalábbis ingyen mérték volna. Eszegetés, iszogatás közben parázs vitára figyelt föl a szellős duttyán közönsége. — Én, Morkoláb Juszuf, oz hot- woni vár jüzbasija, igaz hitemre mondom: E helységben a baksik, ismeretlen fogalom! S bizonyságként elmondta, miként veszett össze két hitetlen hordás azon, hogy őnéki, a piaci dézsmából származó harácsot, csak úgy, Allah nevében, portájára cipelhessék. Dörzsölt Hasszán, a nagyvonalú üzletkötéseknek avatott mestere, hüm- mögve ingatta meg tarbussal ékesített gombócfejét. — Ó, nagyhatalmú basim — pillogott jobbra, pillogott balra —, én szavaid hitelességében nem kételkedem, de egyet meggyőződéssel mondhatok: az általam küldött áruk indulási sebességét az határozza meg, hogy hány aranypiaszterrel bélelem ki a fuvart vállaló karavánvezető kaftánja zsebét! Mafla Ali, a piaci sepregető, aki megtűrt bámészkodóként hallgatózott magából kikelve vágta földhöz a sepregetésben megkopott nyírfaseprőt. — Egyikőtöknek sincs igaza! — vicsorogta. — Én hiába kérem, hiába nyújtom a guruskát, mindenhol gorombán ebrudalnak ki engem. — Ohó, barátocskám! — intette le Dörzsölt Hasszánt a csársin tisztasági felelősét —, azt néked is illene tudnod: más a rézguruska kongása, más az aranypiaszter csengése. Az egyik sérti a fülünket, a másik örömköny- nyeket csal a szemünkbe. Meddő vitatkozásba fulladt a vélemények kicserélése. Sőt, mi több, ott tartottak már, hogy tettlegességre fajulnak a dolgok, amikor az áruközvetítő — lévén a három prófétakövető között a legdörzsöltebb —, az alábbi javaslatot tette: — Testvéreim, az ököl semmit sem bizonyít! Mi itt elagyabugyálhatjuk egymást, de az igazsághoz nem jutunk közelebb. Ezért azt indítványozom, hogy látogassunk el egy durva modorú fuvaroshoz, egy választékos ízlésű medicinushoz, s a két látogatás tapasztalata döntse el: hármónk állítása közül melyikünknek van igaza. ♦ □ ♦ — Ah, szelám, kedves efendim! — gurult a kövér fuvarosvállalkozó Dörzsölt Hasszán elé. — Minek köszönhetem a szerencsét, hogy ismét megtiszteltél látogatásoddal? Talán megint egy birkaszállítási tranzakció esedékes Jászberényből? Avagy borszállítmányra lenne szükséged a hitetlenek részére? Végtelen előzékenységtől fűtve, háromszor nyargalta körül az üzletkötőt. S míg a zsíros ügyfél körül forgott, addig a következő dicshimnuszt rebegte: — Nagy jóuram! Isztambultól e tetűfészekig tudja mindenki: te vagy az a tidsári, kereskedő, aki élni hagyja az ügyfelet; akinek a bőkezűségétől csak a nagyvonalúsága magaszto- sabb; akit még a Paradicsomban is szépséges hurik fognak majd szórakoztatni, mivelhogy Allahnak tetsző életet élt e siralmas végeken. Itt lehalkítva hangját, cinkosan suttogta: — Efendim, azért a három gyönyörűséges rableányért, amit megbízásodból Egerbe szállítottam, az egri beglerbég, Ahmed pasa őkegyelmessége, a legmagasabb elismerését és köszönetét fejezte ki. Jóformán ki se szusszantotta magát a gazdag fuvarnak előlegezett ömlengésekből, amikor a jobbágyok réméhez fordult. —• Ah, vitézlő portyák jüzbasija, csakhogy új fent láthatom! Ha nem tévedek, ugyebár, ismét egy fürge fogatra lenne szüksége az összeharácsolt holmik hazafuvarozásához? Tarkójára lökte a fuvarozás viszontagságaitól megviselt turbánját. 14
