Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 3. szám

Iniciálé

Amikor e sorokat írjuk, július végét mutatja a naptár, s amikor e sorokat olvassák szeptemberre, őszre fordult az idő. Truditur dies diae: az egyik nap tolja a másikat. Még most volt tavasz, még most zsendült zöldre a határ, még most figyelte az ember a határt, a tél után mire fordult a vetés. Esőt vártunk és napsütést, meleget és kissé hűvösebbet, mert az ember sajátmagában már képes arra, hogy átalakítsa az időjárást, hogy kedvére befolyásolja a természet erőit.

Minden bizonnyal eljön majd az idő, amikor nemcsak vágyaiban, gondolataiban, önnönmagában lesz a külső természet parancsolója, hanem a természet reális, anyagi valóságában is. Ám addig még sok víz folyik le majd a Tiszán, s hiába a legkorszerűbb technika, a tudomány minden nagyszerű eredménye, a mezőgazdálkodás továbbra is az idő függvénye lesz. Arra már képes az ember, hogy ezt a függést már ne jobbágyi, szolgai függésnek érezze és tudja, de arra nem, hogy máris szabad legyen tőle, arra már képes, hogy csökkentse a természet vak szeszélyének kártevéseit, arra még nem, hogy fittyet hányjon annak.

Július, augusztus, szeptember. Talán ez a három hónap az, amely leginkább megméri az egész országnak: milyen lesz a téli, a jövő évi éléskamrája a hazának. Teli-e, vagy csak félig? Talán ez a három hónap az, amikor egy immáron ipari ország a természet, de önnön törvényei alapján is, „agrár” országgá vedlik, nyilvánvalóan nem is a régi értelemben, de úgy mindenképpen, hogy az ország szeme, különösen e három hónap ideje alatt a népgazdaság e nagy ágának termelési eredményei felé fordul. A legurbánusabb ember is, akinek soha nem volt semmiféle kapcsolata a mezőgazdasággal, most azt figyeli, hogyan fizetett a búza, milyen termést ígér a kukorica, egyáltalán mit és mennyit és mennyiért termelt a magyar mezőgazdaság.

Nem vitás: önös érdekek is vezetik az érdeklődés irányát. A mezőgazdaság, az élelmiszeripar termelése talán a legközvetlenebb módon hat ki az ember életére, életszínvonalára, sőt egészséges közérzetére is. Bármilyen bizonytalanság a mezőgazdasági termelésben, gyökeresen az akár az időjárási gondokba, vagy az irányítás, a befolyásolás szféráiba, azt szinte egyik napról a másikra megérzi, gyomrán érzi meg, s természetesen a pénztárcáján, a magyar dolgozó. Érthető hát, hogy a nyár végi, ősz eleji, őszi idő egybemossa a város és a falu, az ipar és a mezőgazdaság életét: jobban szá- montartják és figyelik egymást, mint bármikor az év folyamán.

Korai lenne elkiabálni: mire is jutott az idén a magyar mezőgazdaság. Azt azonban már e sorok írása idején bízvást kijelenthetjük, hogy ismét megtermeltük az ország kenyerét, s ha nem óvakodnánk a nagy szavaktól, akkor talán azt is lemernénk írni: a tavalyinál jobb és több gabonát takarított be az ország. Hogy mennyi

ez a több és milyen is az a jobb? Az utóbbira talán elég annyit, hogy a magyar búza acélossága ismét világhírű, az előbbire, a „mennyi”-re két és csak első olvastán általánosnak tűnő tényt igazolásul. A tíz évvel ezelőtti gabona, ezen belül például a búza — hektárra átszámított — akkor rekordnak számító termésátlagait ma pironkodva vallaná be egy közepesen gazdálkodó termelőszövetkezet elnöke, de csak akkor, ha nagyon erőltetnék, hogy bevallja! A másik tény: a magyar búzatermelés az egy hektárra számított átlagtermésben a világ élvonalához zárkózott fel. Ha az önköltség tekintetében még nem is.

Ennyit a tényékhez és a tényekről.

És még annyit, hogy a néhány esztendővel ezelőtt —• uram ég’ néhány esztendő? Van az már több is mint egy évtized — a Péter-Pál körül kezdődött aratás lényegében augusztus 20-ra, a kenyér ünnepére fejeződött be, ha befejeződött, — a csépléssel. A mai fiatalok jórészének fogalma sincs már arról, hogy mi volt és hogyan is működött, egyáltalán hogyan nézett ki egy cséplőgép, s hogy miért nevezték a kombájnt a kezdetek kezdetén arató-cséplőgépnek inkább. Egy évtizede meg azelőtt az újságok, a rádió — a televízió akkor még gyerekcipőben járt, meg nem is „járt” még — harci riadókat fújt, hogy mozgósítson az aratásra. Egy ország erőfeszítésére volt szükség — nagyobbra és keményebbre, mint most a nyári zöldség-, gyümölcsszedésnél például —, hogy két hónap alatt végezzünk ezzel a rendkívül fontos, szép, de kegyetlenül nehéz munkával. Néhány aratógép, egy-két kombájn, jobbára azonban kasza dolkozott a határban, marokszedők követték a hajladozó, kaszát suhogtató, pengét fenő férfiakat. Hajnaltól napszálltáig folyt a munka, ezrek és ezrek a határban, hogy szérűre hordva a termést, folytatódjon a gigászi küzdelem a kenyérért most már a cséplőgépeknél.

Most a falu jószerint észre sem veszi az aratást. Harminc-negyven ember, meg a gépek: két-három hét és vége. Nincs romantika, de van technika, nincs embertelen munka, de van kemény és férfihez kellető helytállás, nincs kaszapengés, de van motorzúgás és az arató talán már megfogni sem tudja a kasza nyelét, de magabiztosan tartja a kormányt, amellyel százezreket érő gépet vezérel e modern kenyércsatában — győzelemre.

Ám az is az igazsághoz tartozik, hogy amilyen szépségesen modern és gyors a gabonabetakarítás, s ameny- nyire kezdi legalábbis megközelíteni emberi mértékében, technikai biztonságában a kukorica, a cukorrépa betakarítása a gabonáét, annyira gond még és kemény fizikai munkát igénylő, társadalmi összefogásra építő a zöldség, a paprika, a paradicsom és az alma meg természetesen a szőlőbetakarítása, szüretelése. A lágy kenyér már megvan, de hozzá a szőlő — nos az még hátravan, zamatával, hangulatával, romantikájával és a kemény munkával együtt.

Július, augusztus, szeptember: telik az ország éléskamrája.

Bízunk benne, hisszük, sőt tudjuk is: nemcsak telik, de meg is telik. Majd félmillió szövetkezeti tag, mezőgazdasági dolgozó jó munkája a garancia erre, s az ipari munkásság segítő ereje és készsége csak erősíti a garancia értékét.