Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Ludányi Mária: Balassi Bálint Szép magyar komédiája és Fazekas Mihály Lúdas Matyija
IRODALOM MŰVÉSZET Balassi Bálint Szép magyar komédiája és Fazekas Mihály Lúdas Matyija (Agriai játékszín 1977.) Az Agria Játékszín ez évi drámaválasztása jól kapcsolódik ahhoz a műsorpolitikához, amelyet a várszínház immár harmadik éve folytat, s aminek célja régi, elfelejtett, korábban előadhatatlannak hitt magyar drámák színpadra állítása. Jelen írásomban nem kívánom ismételten kifejteni ennek a színpadi vállalkozásnak jelentőségét, hanem magukkal a bemutatott színművekkel foglalkozom. A játékszín 1976 nyarán Heltai Gáspár „Magyar Dekameron”-jával, a Hét bölcs mesterrel a XVI. századba kalauzolta a nézőket, az idei műsorösszeállításnál az alkotók két egymástól távol álló század drámaterméséből merítettek. Egyrészt a megkedvelt XVI. század reneszánsz drámaművészetének egyik csúcspontját, Balassi Bálint Szép magyar komédiáját láthatta a közönség, másrészt a XIX. század népies elbeszélő költeményének, Fazekas Mihály Lúdas Matyi jának drámaváltozatát. Első pillanatra merész vállalkozásnak tűnik két eltérő korú, eltérő típusú mű bemutatása egy este, de ezt a műsorválasztást több tényező befolyásolta. Számolni kellett — és a jövőben is számolni kell — azzal a ténnyel, hogy régi drámai műveink rövid időtartamúak, nem töltenek be egy színházi estét, illetve, amelyik terjedelmében meg is egyezik a mai színdarabokéval, azt dramaturgiai okokból le kell rövidíteni. (A korabeli nehézkes szín- változások és a szereplőmozgatás lelassította az egyébként pergő dialóg- és monológrendszerüket, s az egylé- legzetű cselekmény megkívánja mai színpadon a terjedelem lerövidítését.) Tehát szükségszerű e darabok párosítása, a kérdés csak ott van, mi legyen az összekapcsoló elv, ami a művek kiválasztását meghatározza. Romhányi László rendező már az első játékszín darabválasztásának alkalmából hangsúlyozta, hogy a régi színművek három típusát kívánja feldolgozni: a reneszánsz drámát, az iskoladrámát és a reformkor elfelejtett műveit. Ezek ugyan nem egyszintű kategóriák (korstílus, színdarabtípus, történelmi időszak), de jobb híján el kell fogadnunk. Véleményem szerint az idei variáció, két alapvetően különböző karakterű drámával, megóvja a játékszínt az elszürkülés, az önismétlés veszélyétől. Kísérlet ez, ami a megvalósításon áll vagy bukik, lehetőség, annak a rendezői elvnek a megvalósítására, amely a Heltai Gáspár-féle bemutatón már tapintható volt: a finomabb, cizelláltabb játék — amikor a szöveg szépsége dominál — és a harsány, komédiázó, nagyrészt helyzetkomikumon alapuló commedia dell’arte stílus ötvözése. Ez egy színdarabon belül kényes valami, nagyon magas művészi színvonalon kell állnia magának a műnek ahhoz, hogy az egyensúly ne bomoljon fel, ne váljon a játék szétesővé. Reneszánsz drámáink magukban hordják e játékstílusok lehetőségét, de művészi megfogalmazásuk nem elégséges ezek következetes végigviteléhez. Shakes- peare-en kívül nem tudnánk más drámaírót mondani, ahol ez maradéktalanul meg tud valósulni. Számomra ezért szerencsésebbnek látszik e kétféle játékstílus szétválasztása, mikor is a „magyar pásztorjáték” szelídebb, rejtettebb szöveghumorát külön műként a Lúdas Matyi népies, harsányabb, a színpadi történésében is mulatságos komédiája váltja fel. Tehát ne keressünk e két mű között valamiféle szokványos kapcsolatot: tartalmi összefüggés fel- tételezése nem megalapozott még a népi figurák fölerősítésével sem, de a dráma egyívű fejlődéstörténetének különböző fázisáról sem beszélhetünk, mivel a művek alapvetően más gyökerekből táplálkoznak, mind a Balassi-dráma, mind a Lúdas Matyi drámairodalmunk egy-egy hagyományok nélküli újrakezdésének a képviselői. Színműirodalmunk a XVI. században kizárólag vallási, erkölcsi, politikai témájú művekből állt (pl. Bornemissza Magyar Elektrájának is az erkölcsi-pedagógiai tendenciózussá- ga nyilvánvaló), Balassi az, aki megújítva a komédia formát érzelmi, szubjektív témát, a szerelmet állítja középpontba, s elöljáró beszéde szinte vitairat a szerelmi érzés, és az ezt ábrázoló irodalom mellett. Merész kiállás ez a korban, mikor a reformáció hatására mindenféle szerelmi téma elítélendő volt, és még a népszerű széphistóriák szerzői is érzelmes történeteiket erkölcsnevelő mázzal vonták be, hogy művük elfogadható legyen. (Jól példázza ezt Paris és Heléna széphistóriája, ami már a címben megfelel ennek a követelménynek: „mindeneknek példájául mi következék az paráznaságbul írat- tatott”). Balassi reméli, hogy műve követőkre talál, s ez a remény valósággá vált, mint ahogy ezt az irodalomtörténet-írás napjainkban igazolja. Balassi drámájával a XVI. század végén egy nagyon szép, de hamar elhaló színműág születik, s ez az udvari dráma. Szerelmi témájú komédiák ezek, melyek a felfénylő gazdagságú későreneszánsz főúri udvaraiban találnak színpadra, műkedvelő módon, különböző ünnepek, eljegyzések, esküvők alkalmából. Ez a drámaforma hamar elhal —- a XVII. század végén — kiszorítja a kastélyok színpadáról a színesebb, pompá- zatosabb barokk opera, és az egy Gyöngyösi művön kívül (ami olvasmányként élt tovább) teljesen elfelej4
