Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ady és Németh László, II.

szól, mint Dionüszosz, vagy az a „főné tis daimonios”, amelyre védőbeszédében Szókratész hivatkozott. Ady istene nem Berzsenyi „fénylő napja”, amely távolról ragyog, nem is az égből szóló Zeusz. Benne lakik minden gondolatnak alján: S éltem csak akkor csapnám hozzád, Ha nem orcám volna az orcád.

Tehát menekvés, védelem, igazoló ez az isten, akinek a költőt, az őérte virágzó fekete rózsát, illik megvédenie a tolakodó fiatal virágok ellen. Németh László Dosztojevszkij nyomán a hitről a vallásos érzésre teszi a hangsúlyt, amely fontosabb a hitet körüldadogó nomenklatúránál. Ady istenringatózásai másodlagosak. Nem a személyiség mélyebb megnyilvánulásai, csupán kedélyszükségletek. Ady „teológus” vallásosságáról beszél, a közhasználattól élesen eltérő jelentéskört adva a „teológia” szónak. (Más fogalmakat is sajátos tartalmakkal használ, mint például: tehetség, képesség stb.). Az ő értelmezésében: „A teológia az agy küzdelme az Istennel”. Ilyen értelemben volt Ady egész életében „teológus”, de lírájában nem vallásos. Ady vallásosságát „kétségbeesett teológiának” nevezi.

A vitathatatlan Adyban foglalja össze az isten-fogalom lényegét: „Egy modern Isten ez: az ember istenélménye minden teológia és dogma nélkül. De ugyanakkor az Ószövetség istene is, akivel keservesen alkusznak és tusáznak az ő prófétái.” Az ellentmondás továbbra is fennáll: „teológus” költő minden,,teológia és dogma nélkül”. A küzdelem, a viaskodás hangsúlyozott mindkét fogalmazásban, csak az első esetben a „teológus” pozitív ismérv, a másodikban pedig a „teológia” negatívumként a dogma szinonimája. Az Istennel diskuráló Ady gúnyolja az imádkozás frivolitását. Imádkozni ahhoz kell, aki kívül van, az ő istene benne lakik, élete titkainak ő az utolsó neve. Az értelmezés megoldását is Németh Lászlónál találjuk: „Heidegger bölcseletét nevezte valaki szekularizált teológiának, ez az elnevezés azt hiszem, Ady költészetére is ráillik.” Így lesz érthető, hogy a „teológiát” a „teológust” egyaránt szekularizált értelemben használja, amelytől idegen a hivatalos teológia minden dogmája. Az Emberi színjáték főhőse is ilyen szekularizált értelmű „kétségbeesett teológia” vallója. „Az ő komédiája Emberi színjáték. Neki nem kell a transcendens rés, ő maga a csoda. ... Az ő életében Isten kegyelme is csak mint a tulajdon lelke ereje mutatkozzék!”

Örök vívódás Ady Isten-élménye. Ö nem úgy tér meg, mint a Notre Dame-ban Claudel. Lelki egyensúlyt keres, sosem mond istenéről olyat, aminek lelkében valóságfedezete ne lenne: „Vallásos lírájának épp ez a becsületesség a szépsége és kijelentésszerű igazsága.” A benne lakó megnevezésére vállalja a százados elnevezést, de kétségbe vonja Isten abszolút létezését: Rettenetes zsarnok lakó: Lelkűnkbe évezredek hozták.

A van vagy nincs együgyű kérdés Németh László szerint. Hiszen Adynál Az Isten van valamiként. A valamiként a létezés különös módja, amely a tagadó igenléshez hasonlítható. Az ellentétek egységének és harcának dialektikáját idézve gyűrűzik tovább a probléma. A legvalóbb Nem-Vagy-nak nevezi Ady, akiben hitetlenül hisz. A megnevezhetetlenséget érzékelteti A Sion-hegy alatt című vers: Hogy hívnak téged, szép öreg Ür, Kihez mondottam sok imát? Jaj, jaj, jaj, nem emlékezem... Csak nagyszerű nevedet tudnám.

Ady az egyenlőség és hitetlenség jogán komáz istenével. Korlátlanságra törő indulataiban, amint eljátszotta férfi és nő minden gesztusát szerelmes verseiben, úgy „Isten előtt is eljátssza a haragos számonkérőtől a megju- hászkodó, karácsonyi verset éneklő gyermek Isten hitéig

Isten és ember minden lehető viszonylatát. Fikció ez az Isten s nem Ady életébe hajló valóság.”

Németh László figyelmeztet, hogy Ady költészetében a keresztény, hindu, panteista sőt ateista is megtalálhatja a maga istenét és bizonyítékait. Nem szabad bölcseleti rendszert kiolvasni költészetéből és lefordítani egy világnézet dogmanyelvére. Köteteiből ki lehet gyúrni 8—10 világnézetet: „egy optimista, élet-szerelmest, egy dekadens-pesszimistát; egy pogányt és egy keresztényt, egy nietscheit, s egy szocialistát; egy fajmagyart s egy kozmopolitát, egy hívőt s egy démonit; egy világigenlőt s egy nihilistát.” Kovács Kálmán Ady istenkeresését szerelmi költészetének vívódásaihoz hasonlítva tárja fel, hogy az istenes versek témakörébe milyen változatos tartalmú személyiségélmények áradtak bele. Ö mondja ki elsőként, hogy Ady istenes versei a forradalmi verseknek nem ellenpontjai, hiszen az ószövetségi prédikátorok hatására forradalmi hevületek is felloboghattak a költőben. A depresszió, a kudarc, a legyőzetés perceiben felsejlő isten nem rokonítható a filozófiák, sem a tételes vallások istenével. Kifejeződik bennük az ember teljesség-élménye, az ámulat varázsa, az öröm és mámor halála, az elmúlás, az élet-halál együtt mérendő ellentétei. Mítoszteremtő és mítoszoszlató Ady istenes verseiben is: elemi őszinteséggel közelíti önmagát és a világot Isten felé, Istent pedig a földhöz.

Szervesen folytatódik a kutatók munkájában Németh László felfogásának, Ady istennel vívódó becsületes agyküzdelmének igazolása. Az első vállalt Ady-kötet istenes versciklusát két ellentmondó vers zárja: Az Isten harsonája és az Isten, a vigasztalan. Ezek „szándékosan cáfolják egymást: mint egy lehetetlen egység egymást kizáró két tagja.” Ez a megállapítás kiegészíthető Király Istvánnak egy újabb felismerésével. A tudatos kötetszerkesztés mindig erénye volt Adynak, de még a megjelentetés helye és ideje is jelképes lehet. 1907. december 25-én jelent meg az első istenes verse a Budapesti Naplóban. Címe: Álmom: az Isten. Ugyanekkor jelent meg a Népszavában A téli Magyarország. Az egyszerre történő megjelentetés szimbolikus. Kétféle irányról vall a két vers. Ady nemcsak az istenkeresés, hanem a valóságkeresés útján is járt egyszerre. A küldetéses ember önmitizációiban két erőt tud maga mögött: Istent és a népet. így kapcsolódik össze két út. A Biblia nemcsak stiláris, hanem gondolati ihletője is Adynak a maga másokért szóló, áldó-átkozó küldetéses prófétáival.

Kovács Kálmán mutat rá arra, hogy ez a nagy bibliaolvasó, kuruc-kálvinista őseire oly büszke, kemény prófétákat idéző költő mennyire nem tudott közelférkőzni a kereszténységhez. Adynak és Németh Lászlónak egyaránt az Ószövetség volt a bibliája, az a könyv, amely az emberiség legmélyebb fejlődésrétegeibe nyúl vissza. Az emberiség kereszténység előtti alkata vonzotta Németh Lászlót is. Németh László sem „keresztény” alkat volt. ősi emberalkata még a szeretetfogalomban sem „keresztényi”. Nőalakjainak hideg fensége is ebből a kereszténység lényegétől távoli alkatból sugárzik. Önjellemzően vall Ady költészetének jellegéről: „Egy nép fedezi fel magát benn s a latin-keresztény kultúra talál benn természetéhez sorsot, érveket, műformákat. Európa elnyomott természetének a rengés jelenségei közé tartozik, mint az orosz irodalom nagy művei. A végokok közé szorított lélek beszél benne. Isten születik meg s az üdvösség vívódik. Minden emberi és minden isteni lírája. Egy barbár lélekből fölmerült emberi színjáték, amely egyszersmind isteni színjáték is.”

Az Ady-tanulmányok, a Szabó Dezső-esszé megálla58