Hevesi Szemle 5. (1977)
1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vitkovics Mihály
Szedliczky Imrét és Abaffy Bertalant, akikkel együtt jo- gászkodott s itt lobbant szerelemre az ügyvédfőnökének házával szemben lakó szép Bernáth Lidi iránt, akinek alakját levélregényében örökítette meg, s akihez néhány szép versét írta, egyebek között az alábbi epigrammát is: Mely sokszor jössz el, Lidikém, álmomban előmbe, S ismét álmomban tűnsz ölelésim elől. Elhagytál ébren, s álmomban is engemet elhagysz: Már ha nem ébren, — légy angyalom álmom alatt. 2. Vitkovics 1803 végén véglegesen megválik Egertől. Apját ekkor nevezték ki a budai görögkeleti szerb templom plébánosává, s a szerelmében csalódott (Bernáth Lidit ui. szülei közben máshoz adták férjhez), tanulmányait éppen befejező fiatal ügyvéd szüleivel együtt költözött Budára. Nemcsak ügyvédi karrierje, de írói pályája szempontjából is döntő változás volt ez: az akkor már Pesten élő Virág Benedekkel, Verseghy Ferenccel, Révai Miklóssal, majd Horváth Istvánnal kötött barátságot, s 1804-ben megjelent első verse is nyomtatásban, az Orczy József halálára írott óda. Az írói-költői beérkezés volt ez, hisz az elsőt nemsokára újabb nyomtatott formában kiadott versek követték, a baráti kör is tovább bővült, s mire az új század első évtizede eltelt, már Kazinczy Ferenc közvetlen barátjának, mi több, a széphalmi mester híres „pesti triasa” (Szemere, Horváth István, Vitkovics) egyik tagjának tudhatta magát. Ez a kör tette őt a klasszika hívévé, s ebben a környezetben támadt fel vonzalma a magyar játékszín iránt is. Ekkor készültek már említett dráma-átdolgozásai is, s a II. Rákóczi Ferenc Rodostóban c. szomorújátéka, melyről Toldy Ferenc — aki még ismerte az azóta elkallódott szöveget — írta az alábbi elismerő sorokat: Vitkovics „megtekinté ... e darabhoz Palma III. köt. és Ben- kő Transylvaniáj a I. kötetét is. De leginkább kilátszik belőlök, miként lőnek Mikes leveleiből az ott leírottak a költő képzelmének társalkodói, s miként ragadják őt magokkal annak sajátjai, az a nyájasság, édes bohóskodás, szendeség, egyszerű természet és elmésség ... Az én kép- zelmem is több napra népesült meg e darabja által. Mikes K. jellemzete folyvást egyöntetű; a francia követnek titkolózása Rákóczival, diplomatiai relytésességű; a Bercsényi árva Zsuzsija és Kelemen közötti szóváltás úgy perdül, mint a karika; Zaynak Alina török leánnyal szövűlt szerencsétlen szerelme és e között a nagy jellemű pasa bírálata, vonzó; a bujdosó hívek nyomorú állapotának feltüntetése bélyegző stb.”. A klasszika jegyében alkotó, egyben Kazinczy törekvéseit támogató Vitkovics pályájának fontos szakasza zárult le 1817-ben, amikor Trattner János Tamás gondozásában megjelent életének első és egyben utolsó kötete Vitkovics Mihály Meséji és Versei címmel. A lessingi mintákat követő állatmeséket, epigrammákat és alkalmi verseket (főleg epistolákat) tartalmazott a kötet — beszédes példájaként annak, hogy Vitkovics a klasszicizmus diadalra vitelében nem érdemtelenül jeleskedett. Igaz, versei s epigrammái egyik része a középszer tisztes példái maradtak csupán, meséi azonban Fáy András előtt szinte egyedülálló rangos példái a műfajnak felvilágosodás kori irodalmunkban, az epigrammák egy jelentős hányada meg a szigorú kritikus Bajza József elismerését is kivívták: híres tanulmányában, Az epigramma teóriájáról címűben írt róluk máig érvényes méltató sorokat. A Vitkovics-meséknek és -verseknek ez gyűjteménye végső soron annak a küzdelemnek egyik részeredménye volt, amelyet Kazinczy 1800. és 1817. között folytatott a magyar nyelv- és a szépírói stílus megújítása, egyben a klasszicizmus diadalra vitele érdekében. A „jobbítás”, a „kritikusi rostálás” Kazinczy korrekcióelvének érvényesítése révén történt meg, Vitkovics maga kérte a mestert (még a sajtó alá rendezés közben) a kritikai észrevételek megtételére: „Nagy érdemű Barátom! A magyar publikum elébe vágyok lépni. Egy oly lépés, mely a többi literátori lépéseimet végképpen elhatározza. Barátságunkra kérlek, felejtsd el, hogy engemet szeretsz, és a legmostohább criticusi kézzel fogj meséimnek rostáltatásához. Számtalan, legalább sok hazai írókat munkáid és crisiseid által jó útra vezettél. Engem, kit több esztendők olta forrón szeretsz, ne hagyj eltévedni. Mondd ki kereken meséimre és epigrammáimra az utolsó ítéletet. Egyedül azok, amelyek javal- lásod s helybenhagyásodat megnyerendik, fognak napvilágot látni, hogy így azon reménységnek, melyet a hozzám írt becses epistoládban felőlem támasztottál, tökéletesen megfelelhessek. Horvát, de leginkább Szemerénk sokat javították e két munkácskámat; mindemellett a te elhatározó ítéletedet várom. Te tettél Idylliumid és Bács- megyeid által csinosabb tollú magyarrá; tedd... azt is, hogy a publicum, a jobb fejű publicum, ezen kiadandó munkácskáim által esmérjen bennem tanítványodra, hív követődre.” 1812-ben írta e sorokat Vitkovics, mintegy másfél évtizeddel azután, hogy Pápaytól az első biztatást kapta a Kazinczy-művek olvasására. Ez a levél is, de a kis mese- és versgyűjtemény szöveganyaga is azt példázza: Vitkovics pályájának 1817-ben lezáruló szakaszában következetes vállalója lett a Kazinczy képviselte irodalmi és nyelvi mozgalom törekvéseinek. És persze nem csupán az alkotóművész Vitkovicsra vonatkozhatik mindez, hanem a literatúra ügyét a „pesti triás” tagjaként szolgáló szervezőre is, aki Kazinczy egyik legnagyobb irodalom- történeti vállalkozásában, a Dayka-versek sajtó alá rendezésében vállalt magára átlagon felüli terheket... 3. Az 1820-as évek kezdetén az addig klasszicista költőnek minősíthető Vitkovics lírájában fordulat történt: klasszikus metrumú költeményekkel mind ritkábban jelentkezik, s helyettük egyre gyakrabban közöl népies formában írt verseket és szerb népdalfordításokat; ez utóbbiak ritmusát is a hangsúlyos formához igazítva. Nem előzmények nélküli fordulat volt ez nyilván, hisz zsengéi között is már szép számmal volt hangsúlyos formában írott vers, híres Paraszt dala pedig jó negyedszázaddal előzte meg a húszas évek elején keletkezett verseket. A váltás alighanem két okból történt: egyfelől a magyar költészetben jelentkező hasonló törekvések serkenthették, másfelől viszont Vük Karadzic példája, akinek munkásságát ismerte, szerb népdalgyűjteményének első kiadásait forgatta, mi több, egy 1819-ben, a Tudományos Gyűjtemény lapjain megjelent tanulmányában (A szerbus, vagy rác nyelvről) idézett is ezekből szerb népdalszöveget és annak magyar fordítását. Eredeti népies dalait kifejezetten irodalmi célzattal írta, sikerrel alkalmazva bennük a népies műdalok olyan sajátosságait, mint a verskezdő kép ismétlése (Pirongatol édesanyám), a népies megszólítás (Füredi pásztor dala), a visszatérő rím (Paraszt lyánka dala), a népdalokban használt „galambom”, „édes rózsám” típusú megszólítások stb. Dalai még „ ... sohasem a maga nevében szól53
