Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vitkovics Mihály

nak; valamennyit egy-egy népi alaknak adja az ajkára: egy- pórleánynak, parasztlegénynek, juhászbojtárnak, magyar jobbágynak, katonának, szerelmes pásztornak . . (Horváth János), ennek ellenére a műfaj Petőfi előtti legjobb darabjainak minősülhetnek.

A népies műformát sikerrel alkalmazó Vitkovics munkásságának legértékesebb rétegét mégis szerb népdalfordításai képezik. Még akkor is, ha átköltéseinek java részében — az eredetitől eltérően — a hangsúlyos ritmust és nem az ún. „szerbus maniert” — eredeti nevén a de- seteracot — (tízes sorokat) alkalmazza. Hangsúlyos ritmusú átköltései az eredeti magyar népdalokhoz hasonlóan perdülnek, miként Az elváló leány c. szép vers alábbi két strófája is példázza:

Nesze, vedd el jegygyűrűdet,

Amit adtál jegy kendődet;

Visszaadom derék legény,

Véled sohasem élek én.

Mást akartam, mást kell tennem,

Ne keress hát hibát bennem;

Könyörülj egy gyenge lyányon,

Boldogtalant ki ne szánjon.

Fordításai között van egy egri vonatkozású vers is, amely a Kisfaludy Károly szerkesztette Aurorában jelent meg 1827-ben, „ ... s a műköltészetben akkor divatba jövő németes ballada-műfajjal szemben a népies ballada-modor első fecskéjének tekinthető.” (Horváth János) A Bácskai regedal címen közreadott vers egy Egerbe induló bácskai szekeres csapat tragédiáját adja elő, kik nem akarván közösködni az őket feltartóztató magyar sereggel kemény harcot vívnak a rájuk törőkkel s Palkó kivételével odavesznek egy szálig. Az életben maradt ifjú legény „tüzes paripáján” Jankovacra vágtat, hol a piactéren kólót jár az ifjúság. Ö is beáll a „keréktáncot” járni, majd egyszerre „fonákra forgatva” a táncot siralmas énekbe kezd, mely valójában a délszláv népköltészetben máig élő improvizáció volt, feltehetően guszla- kísérettel előadva. A magyaros formába, négyütemű ti- zenkettősökben „magyarított” szöveg különös varázsa, hogy hűen visszaadja a guszlakísérettel előadott, az előadás pillanatában improvizált dalok hangulatát:

Amely anya fiát Egerbe ereszté,

Haza őt ne várja, nem jön vissza többé.

Elhúlltak ma, el, az ifjú szekeresek,

Élőt már őköztük hiába keresek.

Amely húg a bátyját útra készítette,

Ingujjra a rózsát hiába tűzgette;

Nem fogja az inget már bátyja hordhatni;

Nem fogja ifiú testén elkoptatni.

Amely mátka útra készíti kedvesét, Pávatoll-szedésben ne fárassza kezét;

Mert azzal kedvesét, bármiként hajhássza,

Ebben az életben már fel nem cifrázza.

Tápláljátok hát, ősz anyák, magatokat,

Bennünk ne vessétek bizodalmátokat:

Kitől az ő sólyommadara elrepült,

Vissza nem repül az, szárnyat vesztett s ledűlt.

A szerb népköltészet néhány szép darabját magyarra fordító Vitkovics bemutatása voltaképpen már át is vezetett bennünket a szerb—magyar irodalmi kapcsolatok terepén is jeleskedő költő és irodalomszervező világába. Mert az először magyar íróként „beérkezett” Vitkovics sohasem szakadt el nációjától s anyanyelvétől. Ellenkezőleg: a magyar literatúrában szerzett alkotói tapasztalatok birtokosaként tudatosan lett a szerb irodalom művelője, egyben a szerb—magyar irodalmi kapcsolatok következetes ápolója. Az imént vázolt fordítói munka mellett ennek bizonyságai lehetnek szerb nyelven írott versei éppúgy, mint Kármán József Fanny hagyományai c. szentimentális regényének általa készített szerb átdolgozása (Spornen Milice címen meg is jelent), vagy éppen a szerb klasszicista költő, Lukiján Musicki és Kazinczy közötti személyes kapcsolat létrejöttének segítése. Ez utóbbi, közvetítő akció eredményeképp íródott meg az a szép Kazinczy-levél, amelyet a széphalmi mester Musickihoz intézett, s amely a felvilágosodás végén s a romantika hajnalán a Dunatájon élő népek barátságának egyik legszebb dokumentuma lett. Vitkovics így mutatta be szerb pályatársát Kazinczynak 1811. december 24-i levelében: „Egynéhány rác ódát is letettem ottan (ti. Pécelen, Szemere Pálnál LI.) számodra, amelyet hozzám írt Mu- sitzky Lucian, Metropolitánknak Protosüngelusza (fő Ceremoniariusa) és régi barátom. Ö olvasván a hozzám írt epistoládat, tűzbe jött, s Lantyával a rác literaturára édesget. Üresebb és jobb óráimban lefordítom azt számodra. — Ez a Musitzky Lucian a legtudósabb és legjobb pap papjaink között. Beszél, ír, szlavóniai, rác, orosz, görög, magyar, francia, német, deák, sőt zsidó nyelveken. És mindezek teszik azt, hogy keresztet nem kaphat. Ezt ne csudáid, mivel ezen derékségei mellett hízelkedni, csúszni, mászni nagyon nem tud. Megérdemli ez a nagy férj fi, hogy az Egyveleg írásaidbúl egy példányt küldjék számára?”

Vitkovics kérdőmondatára Széphalomról •— válaszként — levél ment Musickinak, mely a szerb pályatárs iránti tisztelet kifejezése volt, egyben foglalata annak a nemes, szerbek és magyarok közötti megértést és közeledést szolgáló gondolatsornak, amelyhez foghatót majd csak a XX. század irodalma kínál. „Ne hidd tisztelt férjfiú — írja a levélben Kazinczy —, s óh hagyd, hogy barátomnak nevezhesselek! ne hidd, hogy igyekezeteteket kancsal és kaján szemekkel nézem; sőt hidd, hogy szívesen óhajtom, hogy a mennybeliek dicső igyekezeteteket megkoronázzák. Az én patriótismusom nem ellenkezik a cosmopolitismussal, s midőn a magyar nyelvnek virágzását óhajtom, midőn azt, amennyire tőlem kitelik, előse- géleni igyekszem, nem könyörgök azért az egeknek, hogy — más nyelveknek károkkal virágozzék az én nyelvem; nevezetesen nem könyörgök azért, hogy az a nyelv ne boldogúljon, amelyen az Azan Aga mennyei szépségű elégiája énekeltetett. Én azt Göthének költeményei közül magyarra is fordítottam . . . Vedd berekesztésül vallomásomat: Az igazság minden nemzettel, minden felekezettel közös, s a jók s bölcsek fellelik egymást különböző feleken is. Jaj annak a nyomorultnak, kinek szemei felakadnak a ruhán és a hangzaton! Szeressük egymást tisztelt férj fiú, mert érezzük, hogy az igazság gyermekei vagyunk ...”

4.

A szűkebb haza, a szülőváros élményeinek írói-költői megfogalmazása tudatos vállalkozása Vitkovicsnak. Eger iránti szeretetét több ízben is kifejezésre juttatta, levélben, versben és szépprózában egyaránt. A legszebben kétségtelenül a Szvorényi József által A költő regénye címen kiadott levélregényében, amely a felvilágosodás kori magyar széppróza egyik kései, első fogalmazvány voltában is érdekes és megbecsülendő darabja.

Ez a Vitkovics-mű is a modern magyar irodalmi törekvések jegyében fogant, a szentimentális regény magyar változatainak csoportjában a helye. Mintái között

54