Hevesi Szemle 5. (1977)

1977 / 2. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Lőkös István: Vitkovics Mihály

25-én született Egerben. Családja ekkor már régi egri famíliának számít — jóllehet, az ősök igen messziről, a Hercegovina déli tájain fekvő Trebinje környéki Mosta- ciból vándoroltak be Magyarországra. 1690-ben történt ez a bevándorlás, Arsenije Crnojevic pátriárka vezette a menekülőket, akik mögött a török perzselte fel a balkáni tájak zordabb vagy kiesebb hegyein és völgyeiben meg­húzódó otthont. Egerben a családból a költő dédapja, Vit- kovics Péter telepedett le. Katonaember volt, a császári seregben kapitány s 116 esztendős korában hunyt el Eger­ben, ahol fia, József ekkor már a görögkeleti egyház plé­bánosa. Egri kötődésük mélységére utal, hogy Vitkovics Józsefet költőnk édesapja, Vitkovics Péter követte a lel- készi hivatalban, s huszonnyolc esztendőn át töltötte be azt. Pedig feltehetően más, a szerb nemzeti kultúra és mozgalom elevenebb közegében is dolgozhatott volna, hisz Bécsben tanult, számos nyelvet beszélt s egy Dositej Obradovic barátságát tudhatta magáénak, aki a szerb fel­világosodás egyik legjelentősebb képviselője volt. Vitko­vics Péter azonban ragaszkodott Egerhez, vonzotta a szü­lőföld, a felnevelő táj megannyi szépsége, s nyilván a családi kötődés is. Fia, Mihály, nemcsak szülővárosának, de legszebb fiatal évei színterének is tudhatta Egert, amelyhez a fen­tieken túl az első szerelem szép élményei is számtalan szállal fűzték. Tanulmányait a szülővárosban kezdte, egy Horváth Özséb nevű domonkos rendi tanár diákjaként végezte el a grammatikai osztályt. Tőle kapta az első komoly indít­tatást is, amit később meleg hangú alkalmi verssel kö­szönt meg, amikor a kötetlenséget kedvelő, a tanítási merevséget elvető derék tanárt budai állásba nevezték ki. „Érdemekben jól megőszült” „szeretett tanítóját” üd­vözli a nyomtatásban is megjelent versben, ki „tudós móddal s atyaként” tanított s „nem dühösséggel, se nem ostor által” s nem kevesebbre ösztönözte-biztatta tanít­ványait, mint a magyar nyelv szeretetére s ápolására: ... Lehel nyelvét mi mohón ajánltad! Mely gyakor szód volt: Magyarúl tanullyunk Kedvesim!... A pravoszláv vallású, szerb nemzetiségű gyermekre tett hatást külső körülmények is növelték: olyan tanár is akadt az egri gimnáziumban, aki — Horváth Özsébbel el­lentétben — botütéssel kényszerítette a tanítványokat a magyar helyett a latin nyelvű poézis gyakorlására. 1794—95-ben történt ez, amikor Vitkovics a „grammati­kai osztályból” az ún. „poétái osztályba” lépett s a cisz­tercita Schumann Teofil vette át az osztály tanítását. A poétikai gyakorlásképpen magyarul verselő diák Vitkovics öt korbácsütést kapott a magyar nyelv haszná­latáért, abban az esztendőben, amikor már a jogi lyceum falain belül önálló katedrája van a magyar literatúrának! Szerencsére mindez nem tartott soká. A retorikai osz­tályt elvégzendő, a szülők Budára küldték a fiút, ahol Tóth Farkas személyében a Horváth Özsébéhez hasonló nézeteket valló tanár irányításával már „hazafias és sze­relmi rímes verseket” is írhatott magyar nyelven. Az 1796-ban Egerbe visszatérő Vitkovics pedig már Pápay Sámuel tanítványaként gyakorolhatta a „magyar stílus nemeit”. Vitkovics és Pápay kapcsolata több volt a jó tanár és a jó diák nexusánál: már a bölcsészeti stúdiumok ide­jén (ezeket végezte Vitkovics Egerben Pápay keze alatt) barátsággá lett. Erre vall egyebek között Vitkovics egyik, 1811. december 24-én Kazinczyhoz írott levelének alábbi részlete, amelyben arról tudósítja a széphalmi mestert, hogy Gessner Idilljeinek általa készített fordítását Pápay ismertette meg vele. „Ha még Idiliumidat újabb példány­ban nyerhetném meg — írja — sokat nyernék. Az enyim kopott, rongyos. Ezt a munkát Pápay ajándékozta ne­kem, midőn tanítványa voltam. — Megcsókolta és úgy nyújtá nekem. Nesze, Miskám! olvasd nyelvünkön a leg­szebbet; ezt buzgón mondta ki.” Ebből a levélből derül ki az is, hogy az 1796 szeptemberétől az egri jogi líceum magyar tanszékén a professzori állást betöltő Pápay álta­lában Kazinczy műveiből „diétáit példákat a stylus ne­meiben”. Vitkovics és Pápay egri kapcsolatát illusztrálandó idézhetünk más szemelvényt is, nevezetesen egy Pápay- hoz írott, 1817-es keltezésű levélből valót, amely még in­kább megvilágíthatja, milyen szerepe volt Pápaynak Vit­kovics irodalomszemléletének alakításában. A követke­zőket írja: „Méltán emlékeztetsz vissza a barátságnak pesti ünnepére; méltán az egri boldog egybeköttetésünk- re... Tőled, mint tanítómtúl hallottam Egerben, hogy nehéz lelni már oly tárgyat, melyről az írók nem írtak volna; és ezért ha különös eredetit nem szülhetünk, in­kább fordítsunk anyai nyelvünkre a szépírókból.” (A ki­emelés Ll-tól). A fordítás hasznosságára intő tanácsot Vitkovics — ha nem is az eredetiség rovására — megfogadta: maga számos „idegen művet” magyarított, főként színpadi mű­veket (Jünger, Pelletier Volmeranges, Kotzebue szövege­it), de verset is, elsősorban klasszikusokat (Horatius, Ovi­dius) — nem beszélve most szerb népdalátköltéseiről, amelyeknél persze már más nézőpont is érvényesült. Az idézett levélrészletek arról is meggyőznek ben­nünket, hogy Pápay és Vitkovics kapcsolata a későbbi években is bensőséges maradt, olyannyira, hogy az egy­kori tanár a Mondolat megjelenése miatti felháborodá­sát is Vitkovicsnak írja meg, akit a Kazinczy táborabeli- ekkel — „a jó ízlés istenének” „felkentjeként” említ: „A Mondolat irtóztató bolond mivé egy phantasta esküttünk- nek. Az nem érdemli tőled, hogy satyrának nevezzed. Ez az Esprit de conduite nélkül való menolikásos legény né­mely, magahitű zvingliánusok előtt felkapván phantas- máival, költséget nyere a nyomtatásra. Valahol a mun­kát találjátok, ti felkentjei a jó ízlés istenének, égessétek, pusztítsátok ezen szörnyfajzatját a mi érdemes Veszpré­münknek .).. Sokat tudnék írni errűl neked, nektek, s Kazinczynknak, de nem érek rá” ... A diákévek irodalmi élményeinek számbavételekor természetesen arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a Budán és Egerben tanuló Vitkovics nem csupán Ka­zinczy műveit ismerte meg a kortársirodalomból, hanem másokat is, mi több: forgatta a Magyar Museum példá­nyait s Csokonai Diaetai Magyar Múzsáját is. Csokonait különösen megkedvelte, életrajzi vonatkozásokban gaz­dag szentimentális regényéből tudjuk, hogy gyakran éne­kelte a debreceni poéta két versét, A reményhez címűt s a Laura, még ingó kegyelmed kezdetű költemény egy változtatott szövegét, melyet így említ: Lányka, míg in­gó szerelmed tiszta szívemhez hajolt.” Az iskolai s a jogászévek egri élményei között meg­határozóak voltak természetesen a hétköznapok esemé­nyei is. Az otthon a szerb nemzeti tudat s az anyanyelv őrzésére serkentette, a város viszont a barátság s a sze­relem élményeivel ajándékozta meg, de az egri népélet, a hajdani hóstyalakó szőlőmunkások világának, dalai­nak ismeretével is. Olyan valóságanyag volt ez együtte­sen, amely a költészet és a széppróza iránt egyaránt érdeklődő fiatalember számára az alkotó munka forrá­sává lett. Itt ismeri meg a regényében is emlegetett 52

Next

/
Oldalképek
Tartalom