Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: A három szomszédvár

az egész ország volt és leendő sorsától.

A cifrán, sőt csicsásán, de igen módosán felépült házak kapuin még ma is, különösen az ünnepeken, de a csendes hétköznapokon is, népvi- seletes férfiak, asszonyok lépnek ki, hogy a templomba induljanak. És ez a legérdekesebb, hogy itt még mindig — elsősorban természetesen az idősebbek körében — nem népviselet a bársonyruha, a piros, fekete színei a hímzett virágnak, a felül tarajos, keményített ingváll, hanem ,,a” viselet. A több minit háromezer lakosú község, a hagyományokat legjobban megőrző települések sorába tartozik.

A hagyomány megőrzése a viselet, a vallás, a befelé forduló falu óvatos kitekintése a világra, a kemény elzárkózás még a más falubeliekkel szemben, még a szomszédokkal szemben is, ma már lehet nevetséges, fennmaradt „részei” lehetnek anakronisztikusak, mint ahogyan azok is, de megmosolyogni, még kevésbé nem kinevetni valók. Lebecsülni és lekezelni pedig végképpen nem.

A szoros, kemény faluközösség vallása és szokásai köntösbe öltöztette minden egyes tagját, mert másképpen hogyan is maradhatott volna fenn tatárjárás és törökdúlás, német átok és két világháború után úgy, hogy alkotó, teremtő erejét nemcsak megőrizte, de napjaink jó politikai, társadalmi levegőjétől érintve, ím meg is újította.

Nem kevés emberrel váltottam szót, járva az immáron nagyra nőtt falut. A kép, amely ennek nyomán kialakult bennem a községről, az hol jól illik a valóságos utcaképhez, hol meg első összehasonlításra meghökkentő módon idegen tőle, mintha más festő és más ecsettel festette, volna meg. Más szóval: az anyagi és szellemi valóság nem mindig fedi egymást, eltávolodik, néha úgy tűnik, hogy ösz- sze sem tart, ölelkezni sem tud vagy óhajt. Mintha az anyagi javak kétségtelen bősécjét nem követné a szellemiekben való ilyetén gyarapodás.

Medveczki Sándor tájékoztat. Ö a község tanácselnöke. Ami a dolgok lényegét illeti, ez még önmagában nem sokat mond. Az államhatalom helyi képviselője nem mindenkor fejezi ki hatalmával és létével a helyi valóságot. Magyarán mondva: lehet valaki a tanácsnak jó adminisztratív elnöke, de rossz ismerője a falunak. Lehet gondos megvalósítója az országos, meg a megyei elképzeléseknek, de értetlen fülű és emiatt hallgató tolmácsa a helyi vágyaknak. Medveczki itt született, ide való. És, hogy újra fordítsunk a dolgon, attól még, hogy jó a füle a helyi hangokra, lehetne persze még botfülű az országos igazságokra.

Úgy tűnik, a boldogi tanácselnök igyekszik jól hallani lefelé és felfelé is.

Nos, tehát ez adatok tőle származnak.

Boldognak ma 3307 főnyi lakója van. Ez éppen félezerrel több — némi számolásbéli nagyvonalúsággal —, mint amennyi lakosa volt 1910-ben a községnek. Ez a korabeli lélekszám- hoz viszonyított kereken 25 százalékos gyarapodás akkor, amikor alföldi községeink, s különösen a város környéki falvak jó része bedeszkázott ablakokkal és ajtókkal igazolta az urbanizáció elementáris erejét hazánkban is, nemcsak oda-, de felfigyelésre is érdemes.

Milyen a község társadalmi rétegződése?

Termelőszövetkezeti tag 665 fő

Munkás 1 100 fő

Alkalmazott 120 fő

Értelmiségi 50 fő

A hiányzó ezerháromszázvalahány „egyéb”, meg gyermek, diáik, vagy eltartott.

Ebből a rögtönzött és nem éppen szociológus-mélységű kis táblázatból is két dolog azért kiderül: ezernél is több a munkás — még ha azok jó része eljáró is — és az egykori hat tanító, az egy orvos, az egy gyógyszerész helyett immáron félszáznyi az értelmiségi.

A lét határozza meg a tudatot. Ez a marxista alapigazság nem lenne igaz Boldogon és Boldogra?

A tanácsháza, a templom és az iskola. A három szomszédvár. És ezen belül a magyar állam pénzén és a hívők adakozásán felújított, most már fűthetővé is tett műemlék templom, akár szimbóluma is lehetne a falu életének. A tanácsról most nem mint államhatalmi szervről, hanem népképviseletiről szólva, az iskoláról sem úgy, mint egy oktatási intézményről, de a korszerű tudás, s a kor követelte műveltség otthonáról írva és a templom sem úgy kerül a „credo"- ba, mint az egyházi szertartások színhelye és székhelye, hanem mint egy magatartás formájaként, egy világnézet szimbólumaként megemlítve. Együttműködnie ebből kettőnek az magától értetődő, a harmadikkal, a templomiba! — mármint a hívőkkel, a hittel, s mindazokkal, amit ez a szép kis templom képvisel — együttműködni lehet és kell is. De nem egyetérteni !

— Ezerért? Még egy mohamedán templomba is. Nem hiszek se az egyikben, se a másikban, de miért cikizzek az itthoniakkal, amikor ezer froncsit szurkolnak le nekem, ha elmegyek — így az egyik diák. A név nem lényeges. Amit mond, az inkább.

— A fiataloknál a hit, az idősebbeknél sokuknál inkább a megszokás. .. Ha ma egy fiatal eljön a templomba, akkor az, kérem, vallásos is - ezt meg Pusztai Kálmán plébános

mondja, aki ugyancsak másfél éve van itt Boldogon, de háromszáz évre visszamenően ismeri a helybelieket, hála a História Domusnak, a plébánia vezette „helytörténeti” feljegyzéseknek.

Tavaly halt meg Laczkó Józsefnek az apósa. És a tavalyi esztendő végén Laczkó József felborult a traktorral és négy árvát hagyott maga után.

— Eljött érte az apósa... — suttogják még ma is a boldogi öregasszonyok, ami még lehet derűt kiváltó, de ha tudjuk, hogy akad olyan derékkorú, nem is kevés, aki borzong- va bólogat rá, akkor a derű mögött ott húzódik azért a ború is.

Kétszázhúsz gyerek iratkozott be hittanra. Pontosabban ennyit írattak be. Van közöttük párttag gyermeke is, illetőleg van gyermek, akinek az apja pártfegyelmit kapott, mert gyermekét hittanra járatja. Munkások, szövetkezeti parasztok, faluból el- és kijáró szülők gyermekei. Gyermekek az öreg szülék árnyékában? Kétszázhú- szan! Meghökkentő és megdöbbentő szám ez 1976-ban, még akkor is, ha tudjuk, hogy a beiratkozások mögött - most arról ne ejtsünk szót, mit tesz ezért a plébános. Teszi a magáét, úgy bizony! — igen gyakran nagyon is materiális anyagi megfontolások húzódnak meg vagy családi, rokoni, presszió, avagy az egyházi kiátkozás- tól való félelem. Ám akár így, akár úgy van, akár a jelenből kiindulva vizsgáljuk a múltat, akár a múlt felől közelítjük meg a mát, ez a szám feltétlenül kifejez valamit. Azt legalábbis mindenképpen, hogy errefelé több támogatást kaptak, de lehetőséget mindenképpen ahhoz az emberek, hogy az anyagi javak tekintetében előbbre jussanak, mint kaptáik segítséget ahhoz, hogy szellemiekben is jól .meggyarapodjanak.

A fóliák alatt féltőn óvják a paprikát, de fólia nem jutott a „fejek fölé”.

A történet hőse akár Boccaccio hőse is lehetne. A férfikorát — papíron - évtizedekkel is túlélt Sz. I. bácsi, aki már a milleniumi ünnepségeket is megélte, lelkes és aktív tisztelője a gyengébb nemnek. A menyecskéknek - hogy világosabban szóljunk. Ami még lehetne kuriózum, csevegni és adomázni való, mint ahogyan az is, de az már kevésbé, hogy még vagy háromszáz olyan társa van Sz. l.-nek — na, nem a menyecskék csodálatában —, aki régen elmúlt hatvan éves. Megnövekedett az életkor itt, Boldogon is, szépecskén. És ez nagyszerű!

Ám háromszáz öregember világa és világnézete — ne feledjük, ez tíz százaléka az összlakosságnak — nem mindig mézet kever életünk ugyan minden napra frissen fejt, de mérgezhető tejébe. Furcsa, nem testet ölő mérget is. És a gyermek, a mindig születő gyermek tejjel él. Az anyja emlőin is, a szülői ház szellemének keblén is.

Eltátom a szám, pedig nem csodát