Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: A közéleti vita

megvédeni, hanem másaknak a véleményét: a tekintélyi érveket.

Közéleti vitáink elég gyakran a bonyolultságnak, helyesebben a tudatos bonyolításnak szomorú példái. Sokszor nem a vitatéma a bonyolult, hanem a vitázók teszik azzá: s az „öngörcsölt duma-fonalakban" (Tamkó Sirató) a mondanivaló lényege sikkad el. Ha a „frázisok úgy kúsznak" a hallgatóságra, „akár az indák" (Képes Géza), akkor a közönynek is tápteret adunk. De „tücsökherélés" (Pákolitz István) akkor is minden közéleti vita, ha nincs szoros kapcsolat a nyelvi forma, a gondolati, az érzelmi és az akarati megnyilvánulások között. A gondolat és a közlés időbeli egybeesésére, egyidőben való megalkotására is törekednie kell tehát a vitázó feleknek. A feleslegesen szakszerűsködő, tudományoskodó nyelvi formálásokkor jelent veszélyt, ha közönségszinten vitatkozunk. De még a szakszintű viázásnak is csak tehertétele ez a nyelvhasználati mód. Hogy milyen mértékben éljünk szakszavakkal, s főleg az idegen eredetű terminológiákkal, egyedül az dönti el, hogy jól biztosítják-e a megértést, az egyértelmű, a pontos megfogalmazást. Arra is törekednünk kell azonban, hogy az idegen szavakat jól helyettesítő magyar megfelelőkből is válogassunk. Az utóbbi időben már szép példáit láttuk az erre való törekvésnek. A képzőművészeti jellegű vitákban azonban ma még alig van nyoma annak, hogy a vitatkozó felek valóban törekednének a felesleges idegen kifejezések kiiktatására.

Már említet ük, hogy a vita, s természetesen a közéleti vita is, tipikusan élőszóbeli műfaj, éppen ezért olyan mondatokkal kél! a vitatkozóknak élniük, amelyek elmondhatók, s az élő szó minden jellegzetességét is tükrözik. A túl hosszú, illetőleg a bonyolult szerkezetű mondatokat nem bírja el a vita nyelvi formája. Az ilyen mondatok nemcsak elmondhatatlanok, hanem nehezen kibonthatók, alig érthetők.

Mi tehát a követelmény? A költő Benjámin László szavaival adhatjuk meg erre a kérdésre a tömör választ. A vitapartnerek, illetőleg a hallgatóság „megbecsüléséhez illő tömörséggel" szóljunk mindig a vita témájáról, és „felelős felnőttként gazdálkodjunk a szavakkal". A jó vitázó, ha kell, „rostál”, ha kell, hallgat; s csak azokkal a nyelvi formákkal él, amelyeknek van hitele, és valóban mondanak is valamit. Sok vitatkozó elsősorban fontoskodó buzgalmában, bizonytalan érveinek és ellenérveinek megfogalmazását kísérő taktikai helyesléseiben téved a beszédfegyelmezetlenség útjára. Az eredmény: több a szó, mint a mondanivaló. Érdemes ebben az összefüggésben idéznünk ezeket a versmondatokat is: „Ki mondja meg, mért van az, hogy / Legtöbbet éppen az fecseg, / Kinek a mondanivalója / A legkevesebb?” (Vargha Gyula).

5. Ha valakit vitavezetőnek kérnek fel vagy vitapartnerszerepet szánnak neki, tartsa megtisztelő kötelességének, hogy becsületesen felkészül erre a feladatra. A vita témájának és céljának ismeretében megfelelő tervet kell készítenie, és elsősorban a témára vonatkozó ismereteit kell bővítenie. Nemcsak arról kell gondolkodnia, hogy mit fog elmondani, hanem arról is, hogy a vita témájával kapcsolatban mit nem kell elmondania. Előre megtervezi azt is, hogy az érvelés milyen formáit, módjait fogja felhasználni: milyen összefüggésben él az egyoldalú és a kétoldalú érveléssel. Jegyzetet készít saját érveiről, érvei felsorakoztatásának fokozatosságáról stb. Ha a vita tárgyával kapcsolatban ösz- szefoglaló anyagot is kapott, akkor megtervezi a kétoldalú érvelés módozatait is: az ellenérveket is tekintetbe veszi.

A vita lefolyásában el kell határolnunk az érvelés két oldalát: egyrészt bizonyítanunk, másrészt cáfolnunk kell. Mindkét formában élhetünk külső érvekkel és belső érvekkel. A külső, vagyis a tekintélyi érvek megfogalmazásában azonban óvatosnak kell lennünk. Pontatlanul nem szabad idéznünk, mert a nem pontos idézet nemcsak stílustalan, hanem az érvelés hitelét is rontó mód. A belső érveket magából a tárgyból, a témából bontsuk ki, s mindig a logikai megokolás szintjén fogalmazzuk meg. Legyen következetesség és fokozatosság mind a saját, mind az ellenérvek felsorakoztatásában. A leghatásosabb, a legnyomósabb érveket ne tegyük érvelésünk elejére. Ha ezt tesz- szük, akkor beleeshetünk a szómagyarázó jellegű érvelés hibájába. Az érvelés logikus rendje (ok és okozat, előzmény és következmény, erős érvek, gyengébb érvek stb.) azt is megköveteli, hogy mindig higgadtan érveljünk, s az „óvatos mérlegelő okosság és a töprengő, kételkedő nyugtalanság" (Hajnal Gábor) egyaránt jellemezze vitázóstílusunkat. Gyakran tapasztaljuk azt is, hogy a vitázó felek, sokszor akaratlanul is, sok igaz és logikus érv mellett több hamis és nem logikus érvet is felsorakozhatnak. Tapintatosan, de egyértelműen erre is mutassunk rá. Gyakori hibája közületi vitáinknak az is, hogy igen sokszor csak a gyakorlati következményekre tekintettel sorakoznak fel az érvék, s ezzel leszűkítjük a vita témáját és célkitűzését.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a hasznos és eleven közéleti vita elbírja mind a polemikus hangú érvelési formákat, mind a heves riposztokat, de csak akkor és úgy, ha nem csupán a szavak szikráznak, hanem az érvek is. Ebben az esetben nemcsak az odaadó, megtisztelő és türelmes figyelem jellemzi a vita résztvevőit, hanem az a készség is, hogy hozzájáruljanak az eleven vitaérvek érvényre juttatását célzó vitatkozási módok megerősítéséhez is.

6. Érdemes arról is szólnunk, hogyan viselkedjünk a vita „hevében”. Igaza van a költőnek, amikor azt állítja, hogy „a viták arra valók, / hogy megmérkőzzenek / az eltérő vélemények, / De a viták nem arra) valók, / hogy hangerő, vagy izomerő / ütközzön össze." (Sorbán Szabó Zoltán: A kutya harap). A vitában valóban érvek és eUlenérvek csapnak össze, s a megfogalmazást élénk taglejtés kíséri, s megemelt hang színezi. De a nagyobb hangerő semmiképpen sem helyettesítheti a meggyőző érveket. A túlzott gesztikuláció sem teszi hatásosabbá a gyenge érvelést. A hatékony vitában minden érvre van ellenérv, de az is igaz, hogy „a puszta érvelés / kevés! / Nincs meggyőzőbb érv, / mint a tett" (Rákos Sándor: Érv és tett). Meg kell becsülnünk azt a vitatársat, aki nemcsak „szikrát vető okokkal ” (Vas István), hanem a tettekkel, tényekkel is érvel. A vita hevében sem szabad azonban megfeledkeznünk a beszédfegyelem megszabta követelményekről. Az is igaz, hogy „aki a polyvalukban köpköd, / nem parlamentárison érvel" (Pákolitz István: Jegyzet), mégis igyekezzünk fegyelmezni magunkat. De ez a tanács azoknak is szól, akik azzal sértik meg a beszédfegyelmet, hogy akkor is szót kérnek, amikor nincs érdemleges mondanivalójuk, s logikus érvelés helyett a „siralmas közhely-sokszorosítás s a szólamok mesterséges megtermékenyítése" (Garai Gábor) újára tévednek. Ilyenkor terheli meg a vitázók beszédét a sok nyelvi sablon, az egyéni gondolatok nélküli nyelvi forma. Jelentkeznek a feleslegesen használt idegen szavak, főleg a latinoskodó kifejezések. Az elkoptatott, agyonhasznált szavak egyre gyakrabban jutnak szerephez: nem halljuk pl. a bírálat, a javaslat, a megjegyzés, az észrevétel megnevezéseket, csak a felvetés szót. A biztosít ige egyedül bitorolja a gondoskodik, szerez, megteremt igék funkcióját is. A felfut és a felfutás szavak miatt háttérbe szorulnak a fejlődik, emelkedik, növekedik, bővül, bővít, jobbul, jobbít, fejleszt stb. igék. Különösen elszaporodnak a tartalmatlan talánok, háthák, egyenlőrék, ugyebárok, mint- hogyok, mivelhogyok, miszerintek, pediglenek, habárok, mégisek és netalánok. Csak tartalmatlan szókupac halmozódik fel akkor is, ha nagyon félünk a csendtől, s akkor is beszélünk, amikor hallgatni kellene. A gondolatmenetből kiesve, a töltelékszavakba kapaszkodunk, s ilyenkor halljuk ezeket a furcsa „nyelvi alakulatokat”: na már most, tulajdonképpen mivel, s valójában azért, hogy tudniillik, abban a vonatkozásban természetszerűleg stb., stb. Mi legyen e helytelen gyakorlat orvosszere Ha nincs érdemleges mondanivalónk, ha kiestünk a logikus gondolatmenetből, ha nem jut eszünkbe a megfelelő tartalmas kifejezés, akkor várjunk türelemmel, s ne féljünk a csendtől, a szünettől. Sőt, a leghevesebb vitában is többet mondhat a kellő időben és helyen beiktatott csend, beszéd- szünet, mint a harsányan megfogalmazott, üres szólam. Még egy igazságról: előfordul az is, hogy éppen akkor, „mikor az ember nem leli a szót, / pár pillanatra önmagára lel" (Pákolitz István: Csend).

Gyakran tapasztaljuk azt is, hogy a vitázók félmondatokban fogalmaznak sejtető szándékkal, s ezzel csak bizonytalanságot eredményeznek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a vita menetében mindig teljes, egész, kerek