Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - JELENÜNK - Németh László emlékezete

rulni. Mert a közönség és a színház nem az, amire várnak az olyan szophoklészi szellemre sandító drámák, mint a Villámfénynél vagy a Papucshős, a VII. Gerge/yről nem is szólva.

Pedig még kínálkozott is a lehetőség.

Olyan jó ütemben érkezik Németh László első drámai periódusába, amikor a színház is vár valami újra. A Nemzeti Hevesi Sándor után, egy átmeneti válságból éppen kilábolóban olyan igazgatót kapott 1938-ban, aki valamit, újat akart. Ez a valami, ez az új lehetett-e más a harmincas évek végén, mint a magyar dráma szolgálata. Ezt azonban másként gondolta Németh Antal, és másként Németh László. De hogy mindketten akartak valamit, találkoztak. Németh Antal fölvállalta Németh Lászlót, ez pedig élt a felkínált lehetőséggel.

Már az első közös vállalkozásban van valami vésztjósló a későbbi kimenetre nézve. Késik a Villámfénynél bemutatója, majd fél esztendőt késik, mert a Nemzetiben éppen Herczeg Ferenc Kék rókája megy, s olyan sikerrel, hogy nem lehet a darabot levenni a műsorról. A Kék rókának közönsége van, s a színház ezt a tényt nem tudja negligálni. A Villámfénynél azonban még mindig az a dráma, amely nem mutatja ki feltűnően Németh László új elgondolását. Nem mutatja a Papucshős sem. Közben azonban

— a kialakult jó viszony logikája szerint - egyre bátrabb a szerző, Bethlen Katáját mutatja meg Németh Antalnak

— evvel már nincs szerencséje. Még kevesebb a Bátbori trilógia első darabjával, a Báthory Zsigmonddal, A VII, Gergely ereje előtt leveszi a kalapját Németh Antal. A Cseresnyést is színre viszi, de az már majdnem bukik. Legalábbis belebukik e vállalkozásba a Nemzeti és Németh László kapcsolata.

Lelkesítő lehet számára a Nemzetiben megpillantott lehetőség, de a saját elképzelés fűti. Vagyis az új színházi stílus és az új közönség kibontakozásának lehetősége. Alkalma nyílik Zilahy Lajos H/djában arra is, hogy a színházat, a drámát kritikailag ítélje meg. A Tanúban drámaesztétikáját gondolta el, a Hídban ezt az esztétikát szembesítette a hazai színházi gyakorlattal. S miközben a Nemzeti szerzője volt, a Nemzeti — és a magyar színházi gyakorlat — kritikusa lett. Ami súlyos ellentmondásokhoz vezetett. A színházi világ nem igen viselte Németh László kritikáját. A Cseresnyés körül robbant ki a szakító vita. S minthogy Németh László sosem habozott szakítani éles helyzetekben, most is azt tette.

Három drámatípust hívott életre. A társadalmi dráma körén alkotta meg a Villanyfénynél-ben és a Papucshősben a minőségi ember és kisszerű környezet drámáját, a történelemben - Bethlen Katában és a Báthory Zsigmond- ban — ugyanezt. S a kettő olyan egyetemes horizontú műben teljesült, mint a VII. Gergely. Mégis különbözik a társadalmi és történeti téma feldolgozása, amennyiben az egyetemesebb érdek nyilvánvalóbb a történeti anyagból kifejtve, s a legnyilvánvalóbb a VII. Gergely kapcsán. S a három tematikus irány abban mégis egyre utal, hogy az emelkedett emberség ütközik meg a mindennapival, a jelenben éppúgy, mint a magyar vagy az egyetemes történetben. A Cseresnyés pedig ennek az emelkedett emberségnek, a minőségnek a dramatikus megjelenítése, a példaemberség kinyilvánítása, s már azzal az el nem titkolható érdekkel, hogy a dráma léte azon a zárt körön áll vagy bukik, ami a mű, a színpad és a közönség meg- szakíthatatlan köre. A klasszikus, a szophoklészi alaphelyzet ez, amikor a néző a legrejtettebb utalást is pontosan érti.

Németh László a drámával — itt teljesen nyilvánvaló — azt a nemzeti tudatot kívánta szolgálni és építeni, amelyért esszéivel szállt síkra, esszéivel, miknek indítékát Ady versében, A szétszóródás előtt-ben jelölte meg. Hogy el •ne vesszünk a történeti viharban, hogy e viharzásban magunkra találjunk, hogy építhessük föl a templomot, mire Ady azt mondta: „Elveszünk, mert elvesztettük magunkat, pedig még a templomot sem építettük fel.” Ugyanezt gondolta Németh László a drámákkal is, mint az Emberi színjáték és az Utolsó kísérlet — az emlegetett tetralógia — köteteivel. És ahogy regényeiben is mitikus arányú és mintázatú hősökben — Szophoklész-i mintában és méretben — gondolkozott, a drámákat is így gondolta el, mert az ő

lelke mélyén Elektra ült, mert ő a nagy krízisben, a második világháborút előző években az emberi arányú görögséget, az antikvitást azonosította Közép-Európával, s ezekben a formákban, kategóriákban gondolta el a magyarságot, mint lehetőséget, mint reményt.

Ami ebből valóság lett, az Németh Lászlót Békésen találta 1945 tavaszán. A békési békében a Sámsont írja. Első műve a háború után dráma, új tárgy, amit a mítoszból merített, az ószövetségi mitológiából. Nem első eset a magyar irodalomban, hogy kerestük zsidókkal atyafisá- gunk, vagyis, Benczédi Székely István óta számos, aki a két nép története közti analógiát keresi. A Sámson nevezetes formája okán is. Itt alkalmazza Németh László az általa kikövetkeztetett régi magyar ritmikát, a tagoló verset, mintegy blankvers analógiájaképp. S ő, aki a negyvenes évek elején elköszönt a drámától, az új korszak fordulóján ismét abban találja magát.

Személyes sora és történelmi fordulat egymást motivál- ja-erősíti az új történeti drámákban, a Széchenyiben, az Eklézsia megkövetésé ben, az Apáczaiban. S ez ismétlődik súlyosabban az ötvenes évek drámáiban is, a Galileiben, a Petőfi Mezőberényben című darabban, a II. József ben. Újra kedve támadt a társadalmi dráma nemében megfogalmazni a nagy embert és környezetét, mint azt a Szörnyeteg tanúsítja. S az életműsorozat két monumentális drámakötetének címéül azt írja: Szeretem az igazságot. Úgy értve, ha egyszer az ember fölvállal valamit, az nem akármi, s azt üdvösségügyének tekinti. Szophoklész legtökéletesebb drámájának az Oidipuszt tekinti ő is, de leg- igazabbnak az Ajas-drámát. Ajas-t az istenek úgy büntetik meg, amiből Németh László ezt olvassa ki: „a görög drámában egy nagy lélek küzd a rázúduló szenvedéssel, s szenvedése méreteivel és viselkedése szépségével bukásában is csodálatot vált ki."

Egyetlen vígjátéka - az Utazás - gondolkodásának mindeddig nem méltányolt fordulatát fejezi ki. Szellemi alakulásának legdöntőbb fordulatáról lévén szó, jellemzőnek tartjuk, hogy ez is drámában jut szóhoz. Ez a fordulat abban fejezhető ki legtömörebben, amit maga fogalmazott meg egy tanulmánya utolsó soraiban; aszerint a valóságot nem az ideák felől, hanem sajátságos mivoltában ítéli meg. Kísérleti dramaturgia címen jelenteti meg az összes munkák sorozatában drámái újabb halmazát, azokat, amelyeket az ötvenes évek végén, a hatvanas években írt, öntött végső formába. Itt is ugyanazokat a változatokat találjuk.

Fölleljük a mitológiát a Négy prófétában. Az egyetemes történeti tárgyat a Csapdában, a Gandhi halálában, Az írás ördögé ben, a magyar művelődéstörténet egyetemes pillanatát az Apai dicsőségben, A két Bolyaiban. A Nagy család viszont a Cseresnyés és a Mathiász panzió modern változata. Az utópia reális vetülete, az elidegenült élet megoldhatóságára tett javallat.

De most is, mint eleitől fogva, ugyanaz a kettős meghatározottsága a stílusnak: aforisztikus és metaforás sűrűsége. A nyelvben realizálódott dramaturgia. Szophoklész feszes és harmonikus dramaturgiája, s azon meggyőződés jegyében, hogy az ilyen dramaturgia a három teljessége, ahol a három: a mű, a színház és a közönség összeköttetése, az a tudat, amin a nemzeti közösség alapszik. Ez a tudat egy társadalomnak a tudata, társadalomé, ami az idő mélyéből jön, s a remény fölé — a jövőbe — kapaszkodik.

CS. VARGA ISTVÁN:

A kritikus

Németh László életművéről: esszéiről, regényeiről, drámáiról és kritikusi tevékenységéről szólni csak a rész és egész dialektikája alapján szabad. Maga az író is erre figyelmeztet: „az én munkásságom egy mű s az egyes munkák, annak csak fejezetei . . . műfajaim . . . egy egyetemes kifejezőkészség különféle irányú megnyilatkozásai s nem műfajok, hanem az egész életmű felől kell megközelíteni őket.” Az egységben szemlélés igénye bennünket is köte