Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Balla László: Ami megmarad
.........................................................imiiiHMtmimmminiimiMimiiMJMuniiiii HMiiuHiiHMiimMimimnmiMimHM B ÁLLÁ LÁSZLÓ:* Ami megmarad I Ull IIULMI IIM1HI 1H h iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinmiiiiiiiiimiiM ii in iiiiiiiiiiiiii inni m mii mii ii in in mii — Á, maga is itt van? Ellenőrzés? Vagy csak széjjelnézni jött? — Nem, kérem, itt dolgozom. — Itt, a múzeumban? — Itt. — Mióta? — Lassan már öt éve. Ezt a párbeszédet képzelte el a múzeumigazgató saját maga és az imént felállított szobor között. Azután dühös lett. Körülnézett: nem látják-e, Hogy olyan sokáig állt a szobor előtt. Talán még a szája is mozgott. — Vén szenilis. Rég megértem a nyugdíjra. És zsörtölődni kezdett az embereivel, mert még mindig a terem közepén volt a szobor ládájából kihullott gyaluforgács. — Azóta már tízszer el lehetett volna takarítani. Azért is haragudott magára, hogy éppen aznap jutott eszébe megnézni, hol van szükség a képtári részben tetővilágításra. Ha nincs akkor a hármas teremben, minden megtörtént volna nélküle. Hisz már előző nap megbeszélték, hova állítsák o szobrot, már a posztamentum is be volt téve a helyére, épp csők néhány markos ember kellett, hogy a nehéz márványtömböt ráemelje. Hogy nem tudták a szobrot egy fél órával előbb vagy később hozni! Most úgy hatott a dolog, mintha a jelenlétével valami ünnepélyességet akartvol- na adni ennek a pillanatnak. Ez egyszer a tudományos főmunkatárs is megszeghette volna a fö- löttes és beosztott viszonyának azt az íratlan szabályát... Mindenben megállapodtak már, miért kellett megkérdezni : — Szóval oda tegyük, igazgató elvtárs? — Igen, ahogy megbeszéltük. És az igazgatónak úgy rémlett: a hangján most érezni lehetett, hogy *1927-ben született. A Kárpáti Igaz Szó főszerkesztője. Eddig több mint 20 könyve jelent meg. Versek, gyermekversek, regények, elbeszélések, ri- oortok, tanulmányok. Közülük többet orosz és ukrán nyelvre is lefordítottak. Ez utóbbiakat Moszkvában és Kijevben adták ki nagy példányszámban fi 5-30 ezer). Tucatnyi irodalmi olvasókönyvet is irt a terület magyar tannyelvű iskolái számára. mesterkélten nyugodt, mesterkélten közömbös. Talán a szemén is látják hogy valójában szorongva figyeli, ahogy a gyaluforgács és a vattacsomók közül lassan előtűnik a város egykori, ismert festőművészének képmása. ,,A Mester." Ezt a címet adta a szobornak alkotója. Most már nem mehetett el. Ott kellett maradnia és irányítani az egész munkát.- Talán hátrább egy kicsit. Most két centit jobbra. Most még egy fél centit balra. Most talán jó lesz.- Igen — készségeskedett a tudományos főmunkatárs -, így lesz a legjobb. Nem pontosan a posztamentum közepére. így a szobor statikus nyugodtsága még több belső dinamikával párosul. Azután elővette egy könyvből a még tegnap megírt címkét, odaerősítette a talapzathoz. Nagyon alapos, gondos, precíz ember. Az igazgató úgy érezte, hogy a posztamentum egy gondolattal magasabbra sikerült a kelleténél. Mintha a szobor innen a sarokból az egész termet uralná, s valami fölényes nyugalommal venné birtokába az őt környező festményeket, kisplasztikákat. „Statikus nyugodtsága belső dinamikával párosul." Pontosan úgy, ahogy a főimunkatárs mondta. No, most már a szobor a helyén van. Nyugodtan elmehet. Csak szép nyugodtan, lassú léptekkel, nem meg- futamodásszerűen... Már majdnem a lépcsőház felé fordult, hogy lemenjen a földszintre, de aztán meggondolta magát. Dolgot keresett a négyes teremben, ahol az új expozícióban vagy tíz is függött a Mester vásznaiból. Az ablaknál állt meg, mintha a terem összhatását vizsgálná - közben az egyik képét nézegette. Egy zeneszerző egész alakos portréja. Az egyik kiállításon ő vetette le a falról. Hatalmi szóval, mert a zsűri tagjai támogatták a Mestert. A szomszéd teremből a szobor is épp ide látott. Rezignált derűvel nézte a képe előtt meditáló igazgatót. Valami nagyvonalú mosolyfélét, valami bölcs míndenen-felülemelke- dést faragott rá a szobrász.- Azért megmondom magának: nem volt szép, hogy nem jött el a temetésemre. A helyettesét küldte.- És gondolja, hogy az szép lett volna, ha odamegyek krokodilus- könnyeket hullatni, mikor röviddel azelőtt kölcsönös gyűlöletünknek olyan sok jelét adtuk? Bizony, tíz éve már, hogy maga meghalt...- És tizenöt, hogy az a bizonyos incidens történt közöttünk...- Incidens? Talán nem is incidens volt, hanem csak hivatali ügyintézés.- Hát — így is lehet nevezni,- Higgye el, így kellett annak okkor lenni. Persze, azóta sok minden megváltozott. így történhetett, hogy maga tíz év alatt holtan fölfelé ment, én meg elevenen lefelé. Magát megmintázták, idehozták, és most itt találkoztunk.- Maga pedig, mint igazgató, átvette a szobrot és azt mondta: „Két centit jobbra, most még egy fél centit balra.” Mint valami régi múzeumi szakember.- Már lassan annak számítom magam. öt év nagy idő.- És a nagyfőnökségből hogy csöppent ki?- Az egyik tisztújításon nem jelöltek. Ennek sok oka volt. Többek között a maga ügye is.- Most mondjam azt, hogy az isten nem ver bottal?- Nincs oka humorizálni. Nekem kötelességem volt a kiállítások rendezésének irányítása, a beküldött művek értékelése. Szigorú, pontosan meghatározott szabályok szerint. Hogy azóta megváltozott a szemlélet? Ez, kérem, nem az én dolgom. Nem vagyok műtörténész. Nem veszek részt a művészeti elméletek kidolgozásában és értelmezésében.- Most megkérdezhetném, hogy ha nem érez magában ilyen képességet, hogy volt bátorsága abba a székbe beleülni — de nem teszem, mert kíváncsi vagyok, hogy lett múzeumigazgató. No, mondja csak tovább!- Az egykori helyettesem került a székembe. Hozzá kellett felmennem, új beosztást kérni. Felmentem. Gondolhatja, hogy nem volt az életem szanatórium, átestem már különb dolgokon, súlyosabb megaláztatásokon is. A volt helyettes — maga már nem ismerte — úgy tett, mintha nem döntöttek volna már előzőleg a sorsomról, ott, az én jelenlétemben buzgón tanulmányozta az adataimat, aztán mintha hirtelen ötlete támadna, felkiáltott: „Most látom, hogy ön tulajdonképpen történész.” — „Igen, azt végeztem negyedszázaddal ezelőtt. De alig dolgoztam ezen a vonalon.” — „Igen... és mit szólna hozzá - bátortalan mosoly —, mit szólna, ha a múzeumba...”- A régi igazgató, a vén tudós bagoly, már az én időmben nyugdíjba készült.- De még évekig húzta. Csak akkor érett meg a dolog. Én épp ezért vártam is már ezt az ajánlatot. Az új főnök azt hitte, megsértődöm, hogy nem politikai munkát kínálnak, pedig én már féligmeddig ki is néztem magamnak ezt az állást. Tudja: huszonöt évig dolgoztam mindig a legnehezebb beosztásban. Fáradt voltam. Gondoltam: a múzeumban azt a
