Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Balla László: Ami megmarad
tizenöt-húsz embert még eldirigálom valahogy. A helyzetet itt jól ismertem. .. és szívemben mindig irigyeltem a múzeumiakat. Ha olykor télen, mikor nincs turistaszezon, benéztem hozzájuk, az én hivatalomnak pokoli sürgés-forgása után az itteni csend és nyugalom még a szívverésemet is lassúbbra fogta. A termekben alig lézengett egy-két látogató, az őrök a kályhához húzódva olvastak vagy kötöttek, az irodában lassú alapossággal folyt a munka, az egyik szobában halkan kattogott az írógép (úgy éreztem, még annak is puhább, tompább itta hangja), a főmunkatárs pedig nyugalmat szuggeráló, fakó hangon diktált: „A kép bal felső sarkában három centiméter hosszúságú karcolás, az alsó harmad teljesen megrepedezett, restaurálásra szorul. Lent középütt M. M. betűk és 1897-es évszám." — ,rA múzeum? Jó. Elfogadom.” — Emlékszem, mikor ezt ki- mondtam, épp maga jutott az eszembe. .. — Szép magától... — No, ne legyen rosszmájú. A múzeum képtárát épp akkor rendezték újjá, a maga képeinek egy egész falat adtak, és én arra gondoltam: vajon mit szólna hozzá, ha még élne, és hallaná, hogy egykori támadója (és „ellensége", ahogy maga gondolta) most leszáll a magas polcról és elszegődik a képeinek őrzőjéül. — Szóval eddig a történet. De látom, épp a zeneszerzőportrémat nézegeti. Hogy tetszik? — Megmondom őszintén: most már nem találok rajta semmi zavarót. Igen természetesen, idekívánkozóan illeszkedik be a terem együttesébe (maga különben így mondaná: anszambl). — De annak idején hogy leformalis- tázott érte! — Szolgáljon vigasztalására, hogy azóta már én is voltam dogmatikus és mindenféle -ista. De ne kezdje megint a piszkálódást. Azt hittem, már rég megértette, hogy az effajta művek kirostálása a kiállításokról ugyanolyan kötelességem volt, mint mondjuk gondoskodni a szimfonikus zenekar költségvetési keretéről vagy a színházépítkezés anyagellátásáról. És talán nem is bántottam volna a képét (bár megvallom, nem tetszett, idegennek éreztem), ha nem zúgolódtak volna a festők is. — Mármint Novák. — Igen, Novák. — Emlékszem, akkoriban sokat járt a szája. Szeretett volna bekerülni a zsűribe, meg vezetőségi tag lenni. — Feljött hozzám és azt mondta „Kérem, én nem tudom, hogy meddig fogunk még a formalistáknak tűrni. Tessék megnézni azt a portrét a kiállításon.” — Különben nagyon meg fogja lepni, ha elmondom, hogy azóta Novák a modernizmus apostola lett a festők között? A „maiságé”, a „korszerűségé", ahogy ő finoman mondja. — Engem már semmi sem lep meg. Nem látja, micsoda bölcs Buddha- mosolyt faragtak az arcomra?- De, észrevettem. Különben a múltkor épp eljött hozzám.- Novák?- Ö. Kérte, hogy vegyük le a falakról néhány képét. Helyette másokat ajánlott. Az egészen régiek és a legújabbak közül. Én megtettem neki - pedig a hátam mögött ő is elmondott már mindenféle dogmatikusnak (és épp ől).- Hát persze. Maga közismerten önzetlen lélek. De a Novák új képei — mint látom — csakugyan jók.- „Fölényes biztonsággal, virtuozitással vetítik egy-két ecsetvonással a néző elé a modell lelki életének egész bonyolult komplexumát" - ezt írta róluk nemrég egy kritika. És ez így igaz. Az érdemes művész címet nem adják ingyen.- Érdemes művész? Jól felvittte az isten a dolgát. Én annak idején valami hitvány kis dicsérő oklevelet se kaptam.- Maga se panaszkodhátik. A maga képeire meg azt mondják most: „európai klasszis”. Különben azt hiszem, ott rontottam el az egészet, mikor nyilvánosság elé vittem a dolgot. Talán nem kellett volna magát egy ankét népes közönsége előtt megcsontosodott formalistának neveznem.- Hát nem mondom: ezt nem vettem magától épp baráti tettnek. Meg azt se, hogy mesterségesen leszorította a keresetemet.- De azért vallja meg: maga se volt ma született bárány. Olyan nagy patáliát csapni egy kép levétele miatt! Engem meg úton-útfélen elmondani ilyen-olyan fajankónak. És azután már olyan kijelentéseket tett — nyilvánosan! Kénytelen voltam intézkedni.- No, és az a finom kis kozmopolita kampány?- Látja, ebből már igazán ki akartam hagyni magát. Gondoltam: kapott már eleget. Nem kellett volna Novákra hallgatnom. Az mégis belevitt.- Pedig a képeim milyen szépen megférnek most itt a Novákéival.- Igen. Két érdekes egyéniség. Két jelentős alkotó. Pár évtized múlva senki sem fogja tudni, hogy valaha marakodtak. De maga közt meg én- közöttem is másképp lett volna minden, ha akkor összeülünk, már ezzel az érett, bölcs mosollyal, amelyet a szobrász az arcára vésett, ha akkor összeülünk, és nyugodtan, emberileg megbeszélünk mindent. De akkor nem lehetett. Mindkettőnknek nagyon magas polcról kellett volna leszállni hozzá.- Magának abból az öblös székből, amelyben csak egy fokkal érezte magát az atyaisten alatt.- Magának meg az Olümposzról, ahol gondolatban már biztosan Cézanne meg Gauguin vállát veregette. Pedig csak emberek voltunk mind a ketten. Emberek, akik valahonnan elindultak és valahová el kell jutniuk. Csak éppen hogy maga szerencsésebb volt. — Szerencsésebb? Mi jut eszébe? — Megvallom, magam is elcsodálkoztam, mikor először mefogalmaz- tam így magamban a dolgot. De higgye el, sok tekintetben szerencse dolga az ilyen. Mert nézze: Dolgoztunk egész életünkben. Becsületesen. Mind a ketten. Azt tettük, amit feladatul rótt ránk a hivatás, a kialakult helyzet. Maga után maradt vagy kétszáz kép - ma már versengenek értük a múzeumok. És utánam? Hisz én sem csak adminisztrálással, koz- mopolitakereséssel foglalkoztam egész életemben. Utánam is maradt szerte az országban néhány tucat színház, szimfonikus zenekar, múzeum. A legtöbbet baromi munkával hoztam létre. A legnehezebb években. És az egyik távoli város zenekara, amelyiknek a létéért akkoriban közelharcot kellett vívnom a feletteseimmel, épp a napokban ért el első helyezést egy nemzetközi fesztiválon. — Gratulálok. — Köszönöm. Mert remélem: őszintén mondta. Szóval láthatja: utánam is marad bőven. Csak az a különbség, hogy magának majd mindig hozzámondják az alkotásaihoz a nevét. „N. N. festménye.” Arra meg néhány év múlva a kutya sem emlékszik, hogy egy-egy színház létrehozásáért ki szaladgált hetekig, ki verbuválta össze az első életképes gárdát, ki verte ököllel a miniszterhelyettes asztalát, mikor kevés volt a fedezet. És mit gondol: ha évtizedek múlva egy műtörténész leírja a maga arcmását, mint egy tehetséges, fiatal szobrász- művész első remekbe készült alkotását (mert én biztos vagyok benne, hogy a portré az), talán megemlíti majd a tanulmányában, hogy „A műre X. Y. múzeumigazgató figyelt fel, ő ajánlotta megvételre”. Mit gondol megteszi? — Nem látszik valószínűnek. — Na, látja. Szerencse is kell az ilyesmihez, hiába. ÄS © Äi Dél körül járhatott az idő, mikoi az igazgatóért fölment a négyes terembe a gondnok. Megérkeztek az építészek. Új traktust építenek a múzeumhoz. A mai igényeknek megfelelő, modern, impozáns szárnyat. Az igazgatónak két és fél éve van még a nyugdíjig. Addig szeretné tető alá hozni. Lent az irodájában elmerülve nézegette az eléje tett tervvázlatokat, s míg az egyes termek méreteit és a tervrajzok sarkában feltüntetett anyagszükségletet vizsgálgatta, azon járt az esze, hogy talán az óegyiptomiak is felváltva csúfolták egymást hol chefrenistának, hol ramszeszistá- nak - csakhogy ebből nem maradt semmi az utókorra. Ami ránk maradt: a piramisok.
