Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 4. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Önemésztők

ügyi nyilvántartó, SZTK-s, mindig kellett és mindenütt. Aztán úgy tűnt, hogy révbe és végleges helyre ért a család, mígnem évek múlva az újabb áthelyezés. A körülmények azonban közben alaposan megváltoztok: az asszony már nem fiatal ugyan és még nem is öreg, de mégis közeleg a nyugdíjkorhatár. Ahol most dolgozik, adminisztratív munkakörben, ott az évek jó munkája nyomán a bére megközelíti a háromezret, ahová a férje után menne, ott még az sem biztos, hogy egyáltalán állást kapna adminisztratív munkakörben, nemhogy háromezer forintot havonta.

Utóvégre létszámstop van az irodákban. Az országos, nagy igazság kemény malomkövei között azonban gyakran őrlődnek, ha nem is fel, de meg annál inkább az apró, egyéni igazságok. Miihez kezdjen egy soha nem volt pedagógus, egy hosszú évek óta adminisztrációhoz és adminisztrációba szokott asszony, túl jóval a negyven éven?

Hagyja abba a munkát?

Mindig szeretett dolgozni. Nem tudott munkahely, közösség nélkül élni. És a fizetésre is szükség van persze.

Tanuljon szakmát?

Milyen szakmát képes megtanulni egy nő, egy asszony, egy anya, az ötödik évtized felé?

Maradjon egyedül a városban, abban, amelyik mór évek óta otthont és nyugalmat hozott számára, a városban, amely most már csak fél város lenne a számára, mert a város nyugalma voltaképpen a család nyugalmát, a vele együttélő férjhez kötődő élet, a minden estéli találkozás békéjét is jelentette? Kezdjen el külön életet, kéthetenkénti vagy éppen havonta egyszeri találkozásokkal a férjjel?

— Szerelem? Ez több annál. A szeretet megszokása. Az összeszokottság. Meg igen, a megszokás is. A szerelem elmúlik, de akit szerelünk, anélkül nem tudunk élni.. . Húszévi házasság után most mégis külön élni? Nem is tudom elképzelni.., Nem dolgozni vagy szakmát tanulni, vagy protekcióért könyörögni? Azt sem. . .

. . .és hajnaJban felébredt arra, hogy görcsbe rándult a gyomra.

De a férj mit sem tud róla.

Nem is szabad tudnia, nem is szabad megtudnia semmit. S. J.-né csak önmagát emészti.

o o o o o

Pedig behozta, csak soha nem hitte el — önmönmagának.

Behozta bizony azt a hátrányt, amivel egy szakérettségis indult az életnek és az egyetemnek annak idején. Nagyihangú volt és kibírhatatlan, minden után érdeklődő és soha meg nem elégedett sem önmagával, sem környezete munkájával, semmivel és senkivel. Nem szerették T. V.-t, mert tudálékosnak tartották, fontoskodó- nak is, meg nagyszájúnak is egyben. Valahányszor döntést hozott, bármilyen kis ügyben is, tette ezt nagy hangon, túlságosan is határozottan, mindig úgy érezve két perc múlva, hogy hibás volt a döntése. Legszívesebben kiordított volna a párnázott ajtó mögül:

— Vissza, mindenki vissza!... Csináljuk újra és csináljuk másképpen. . .

Belekapaszkodott az íróasztala szélébe, hogy belefehéredett a keze, úgy tartotta vissza magát. Pedig mindenhez érteti ez a kisparaszt krampá- csoló kubikossá lett, abból meg műszaki értelmiséggé vedlett ember, mindenhez értett, ami a szakmája. Csak az emberekhez nem. Azt nem tartotta szakmájának. Úgy érezte és vélte, hogy döntéseit a háta mögött kinevetik, de legalábbis megmásítják, pedig végső soron azoknak érvényt kell szereznie, még ha hibásak is lennének.

Hajnalban járt be az üzembe, az éjszakai műszak végét ,,elkapni" és késő este ment el az üzemből, hogy az éjszakások elejét még ellenőrizze.

Lassan olyan lett már, mint a saját csontváza. Csak hajlott háttal tudott már járni az állandó, görcsbe rántó fájdalomtól. Naponta száz cigaretta, egyszeri vánnyadt és benyomkodott étkezés és, ha néha italt öntött magába, hogy lazítson, kikapcsolódjon, két-három pohártól majomrészeg lett. Azok röhögték ki ilyenkor a leg bátrabban, akik a legjobban féltek tőle.- Amíg itt vágyók, azért vagyok itt, hogy a termelés menjen. Nem apáca- kolostor vezetője vagyok, hanem egy nagy üzemé. Nekem termelni kell és nem lelkizni... Tudod te, hogy a magyar ipar termelése hogyan viszonyük az NSZK iparának termeléséhez? — kérdezte gyanakodva, mintha nem tudnám. Igaza volt, olyan precíz és pontos számarányokban kifejezve, valóban nem tudtam. T. V. azzal akart fizetni a szocializmusnak, mert az egy kubikosgyerekből mérnököt, gyári vezetőt csinál;, hogy hajtotta magát, mint az őrült és hajtott másokat is, mint a kocsis.

A dolog többi része már törvény- szerű volt. Először figyelmeztették, aztán elbírálták, aztán újból figyelmeztették, aztán elküldték pihenni, hogy javuljon az egészségi állapota, s végül aztán beigazolódott, hogy voltaképpen T. V.-nek van igaza, ha soha ki nem mondta is: jól érezte, nem való ilyen szintű vezetőnek. Képtelen úgy dolgozatni, hogy mindenki felnőtt legyen mellette és felnőjön mellé. Nem „csapatjátékos”, legalábbis nem ilyen szinten.

Negyven-egynéhány kilóval zörgő csontjain, gyomrában a kibírhatatlan fájdalommal, szívében a szent fogadalommal, hogy végleg abbahagyja a cigarettát, bevonult a szanatóriumba, onnan még néhány hónapos pihenésre haza, aztán az új, az alacsonyabb beosztású, de nem társadalmi értékű munkakörébe. Negyvenen jóval túl, ötvenen még innen, Most hetven kiló. Kiegyenesedett a háta és egy kissé meggömbölyödött a

hasa, úgy érzi, teljes és dolgos évek előtt áll, s milliónyi terve van ezekre az évekre. Kedélyes ember lett belőle, és ha még néha fontoskodni kezd és ujjai a képzelt cigarettászacskó után is nyúlnak, nem sértődik meg, ha barátai, munkatársai leintik:- Ne légy már megint mindentudó. . .

Mert tudja már, hogy mi az, amit tud, mert azt valóban is tudja.

Igaz, azt nem tudja e sorok és e sors krónikása, hogy hányán lettek miatta gyomorfekélyesek. Vagy idegbetegek.

o o o o o

Tíz évben, ha egyszer kiabált. Akkor is rikácsolt inkább. Nem állt jól neki a férfias felhördülés, az ordító méreg vadsága, nevetséges lett tőle. Idegen volt tőle az ilyesmi. Csendes, fanyar humorával, befelé nyeldeső természetével, mindent százszor megfontolt, de legalábbis ötször mérlegelt.

Az a típus, aki akkor is ideges a feladat nagyságától, a vállalkozás merészségétől, ha a másik oldalára kell átmennie az utcának. A kis tudományos intézménynek, amelynek egyik veze':ője volt, soha nem hozott tudományos sikert, de soha nem okozott nevetséget hozó kudarcot sem.

K. J., aki munkáscsaládból emelkedett ki a kor viharának hátán, megtanulta becsülni munkatársait, soha nem vonta kétségbe képességeiket és soha nem akart velük szemben hatalmi szóval élni.

K. J. a vezetők ama típusához tartozott, aki voltaképpen tisztában volt saját képességeinek határaival, sőt még azzal is, hogy közvetlen munkatársai is tudják, mit tud ő és mire képes. Csak egyet nem tudtak róla, amit ő igencsak tudott önmagáról: nem bántotta szívét irigység, ha mellette felnőttek, sőt akárha fölé is nőttek az emberek. Csak fájt neki. Voltaképpen jó vezető volt. Nem túlságosan értette a körülötte levő mikrovilágot. A tudományos terület, amelyet művelt, inkább csak kisüzemi parcella volt, amelyet gondosan bár, de csak gereblyével kapirgált, ám arra vigyázott becsülettel, nehogy konkoly kerüljön parcellájáról a környező nagy szellemi táblák bármelyikébe is.

— A becsület ment a gyomrodra — mondta néki volt egyszer egy szájáról inkább, mintsem a tudományáról ismert munkatársa, amiben annyi igazság persze volt is, hogy magába fojtott aggályoskodással figyelte maga körül az életet. Csak semmi szabálytalanság. Csak semmi rendetlenség. Csak semmi olyan, ami eltér a szabályzattól. Másnak megbocsátotta a kisebb stikliket, önmaga lépteit kétszer is kimérte, három lépés hosszúságúra tervezte és végül lépett egyet és óvatosan.

A külvilág valójában jó vezetőnek 15 tartotta és joggal, önmaga azonban önmagát nem tudta hová tenni.

Örül a gyomorfekélynek. Alig túl az