Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Fodor László: Borok, istenek, vincellérek, magyarok
gedték - éppen a nekik is kijutó nagyobb jövedelem miatt de az engedékenységük csak a sajátos célszerűség határán belül maradt. A mai olvasót - csupán meglepetésül — érdemes értesíteni arról is. hogy a földesúri földön szerzett és a fenti módon kifejlesztett szőlőkultúra Werbőczy Tripartituma szerint is olyan értéket képviselt, hogy annak öröklése „majdnem nemesek módjára” történt - a jobbágybirtokok között tehát a szőlőhegyeken szerzett volt a legtágabb jogú. De talán mai szemmel még meglepőbb, hogy a földesúri „promontoriumokon” nemcsak jobbágyok, hanem nemesek és polgárok is szerezhettek szőlőt — együtt alkották az úgynevezett „hegyközséget”. Ezeknek aztán széles autonómiájuk alakult ki — szökásjogrendszer szerint, de erősebben minden alkotmányos és régi törvénynél. A rendi világban így az emberek jogi különbségei kiegyenlítődtek. A bort aztán nemcsak uradalmakon belül, hanem kívül is árulták: a XVI. század közepétől nemcsak az osztrák tartományokban, hanem Lengyelországban is értékesítették a bort, de már Morvaország is jelentős bormennyiséget vett föl. Mindezek következtében lépett nagyot a borkultúra, amely a XVII. században erősen túljutott az előző korok ismeretein, s a tudás megnőtt fokához mérték a további erőfeszítéseket. A népi alkotó kapacitás az uralkodó rétegek nyomása alatt is soksok borvariánst adott, s országszerte pompás változatokban emelte a szőlő- és borkultúrát. így fejlődhetett ki igazában Tokaj-Hegyalja a XVII. század második felében: ekkor már itt 30 falu élt a tokaji borból. Tágult is az export német, svéd, más északi piacok felé. A spanyol örökösödési háború miatt a francia és spanyol bor már éppen kiszorult az angol, a hollandi, az északi piacokról. Emiatt a magyar bor előtt is jobban megnyílt a világpiac, noha — nem kell különösen hangsúlyoznunk — a magyarelnyomó Habsburg-dinasztia külkereskedelmi politikája ezt mindig akadályozta, nehezítette ... ... Soraink hiteléből, színességéből veszítenénk, ha elhallgatnánk a soron következő nagy fordulatot, amely szintén csak a borkultúra népi eredetét, a szőlőműveléssel vele járó népi tájalakító munkáját és tudásának hatalmas halmozódását dokumentálja. A nép soraiból eddig tulajdonképpen az okos, de nagyon feszített szorgalmú, fizikai munkások sora emelkedett ki. A reformáció századától kezdve már a tudósi pálya is megnyílt a nép fiai előtt. Ök aztán a hatalmas népi ismerethalmazt tudományos fogalmakba és tételekbe emelték át. A szőlősök körül jól fejlődött mezővárosok iskoláiban szaporodott a népből jött diákok serege — a kertkultúra ezentúl nemcsak kapás-kétkezi munkásokat kapott, hanem a XVI. századtól egészen a XVIII. századig botanikusok, tudós kertészek nőttek ki az alsóbb rétegekből, akik a természet, a talaj és éghajlat összefüggéseit feltáró tanulmányaikon keresztül csaknem olyan hatással voltak az olvasási és tanulási szomjúságtól hajtott plebejus tömegekre, mint a reformáció prédikátorainak serege. A klerikális műveltség helyett a világi műveltséget fokozták elsősorban, s a tudományos tanító ruhájában járva jobban be tudták vágni tudásanyagaikat a köznapi ember tudatába. Egyébként ez nem is volt olyan nehéz, hiszen a tömegek már beleuntak a középkori hitbéli erőszakosságokba és liturgiákba. A puszta tudásbővítés alapjaiban demokratikus volt, és magával ragadta az addig testben-léle-kben elnyomottakat. Ezt a színdús társadalmi-gazdasági átváltódást temérdek szép tünet jellemzi - a tudás megszentelt öröme demokratikus politikai színezetet nyert azzal, hogy 1723-ban a magyar bortörténelmet „Hungáriáé angiquae et novae prodomus" című munkájában Bél Mátyás latinul összegezte, s egész Európa nyilvánosságára számítva, Nürnbergben nyomatta ki: lássák, hogyan teremti elő a borát talajából, munkájából népünk. A magyar bor történelmi útvonalának rajza már nem olyan szaggatott, tudósok jelzik azt, s ettől kezdve a magyar szőlőmunkás annál kevésbé lehet bizonytalan munkájában, mert gyakorlatát lesz mihez mérnie. Ahogy nőttek, s fejlődtek a természettudományok, egyre több tudósunk vezette le a bor értékeit a termőtalaj elemeinek, a klímának, valamint az emberi munkának más és más, mégis összefonódó koefficienséből. Maga Bél Mátyás a magyarság önismeretét, nemzeti önérzetét nemcsak a szőlő- és borkultúrában, hanem minden más téren segítette. Még korszakosabb másik munkájában, a „Notitiae Hungáriáé novae historico-geographica”- ban nemcsak a nemzet múltjának megkapó csillagóráit örökítette meg, hanem az ország borkultúrájának nyers munkájáról, talajain létrejött változatokról sem feledkezett meg. Sok változás jött létre az egész tudományos szakirodalom organizmusában is: a szaktudósok közül kiemelkedett Nicolaus Skerletz: a „Descrip- tio physico-politicae situationis regni Hungáriáé" című művében és Carolus Pfhaler a ,,Jus Ceorgicum regni Hungáriáé" című alkotásában adott tulajdonképpen polgárjogot a tudás birodalmában a szőlő- és borkultúra ősi tudásanyagának. Az emberi munka döntő fontosságára vezették rá az olvasót, arra a kézzelfogható erőre, amelyet a nép hordott magában, s amelyet a kutatók és gondolkodók emeltek a szisztematikus tudomány szintjére. A magyar bőrmunkásnak ezt a kiemelést nyújtották, s módszerük így a céltudatos patriotizmusnak is nemes eszközévé emelkedett. Patriotizmust említettünk, - s nem véletlenül! Az 1848-49-es forradalom azt akarta, hogy a népi gondolat szorosan beágyazódjék a politikumba, s a társadalmat, kultúrát irányító szellemi erők közt a népiség foglalja magában a döntő, előbbre vivő energiát, enélkül - kortárs megfogalmazás szerint - „háládatos előmenetel nem található." Sajnos, a forradalom megbukott. így a sajátos magyar népi specialitásnak tekinthető szőlő- és borkultúra sem tudott kilombosodni és végleg megizmosodni. Visszafordulás vagy megállás következett ebben is? A szabadságharc egyik jeles egyénisége, Szemere Bertalan 18ó1-ben már Párizsban kiadta agitációs röp- iratát „Notes of Hungarian wines" címen. Még egy röpiratot is fel tudott tölteni érdekes, színes, megkapó magyar valóságtartalommal. Ami elveszett a Habsburg túlerővel szemben, azt helyre kell hozni az adott helyzetben a korszerű művelődés rugé- konyságának növelésével, gyakorlati gazdaságpolitikával — így természetesen, többek közt, világpiaci rangú áruk, szőlők és borok termelésével, amelyek az előrehaladott életnívóhoz Eurápa-szerte szükségesek, kelendők, pótolhatatlanok, más árukkal nem helyettesíthetők. Ez a röpirat nem torlaszolta el maga előtt a nép, a nemzet, a történelem igazi megértésének az útját. Saját teljesítményeinket nem értékelte túl a borban sem, nem hamisította meg a történelmi eseményeket; nem izolálta el a világtól és a világpiactól a magyar munkakultúra e sajátos teljesítményét sem. A nemzetet izoláló és túlértékelő nacionalizmus a hatvanhetes kor és a századvég szaktudósait sem fogta el. Köztük is az egyik legkiemelkedőbb egyéniség Entz Ferenc, kinek szakfelkészültségénél csak mértéket tartó személyiségereje volt talán nagyobb - bejárta Európa nagy bortermelő országait Franciaországtól Hollandiáig, Nem csinált agyaglábú bálványt a magyar borból sem, de hozzá mércéket venni annál objektívebben tudott a fejlett termelési viszonyok közt gazdálkodó nemzetektől. Entz mint a magyar polgár szerző típusa át próbálta plántálni tapasztalatait hazai viszonyokra. „A hazai szőlészet" címen összegezte a tennivalókat Euró. pa-járó körútja után. Tudós nemzedéktársait állította glédába, és Pet- tenkoffer Sándorékkal együtt tömeges szükségletre megírták a szőlőművelés és a borászat korszerű kézikönyvét is, megindították a „Borászati Lapokat". A gazdasági liberalizmus jegyében intézményeket is állítottak fel a tudományos kutatás elmélyítésére és rendszeresítésére. A szakirodalom egyre közelebb lépett a tömegekhez. Megteremtődött a közérthető, élvezetes szak-nyelv, a gazdasági haladás direkt szolgálata. A nemzeti öntudat az 1848 —49-es veszteséggel erősen sérült, de a talpraállás a gazdasági szakógaza. tok erősítésén fordult meg. A hatvanhetes korszakban a művelt szak- és közgazdászok egész nemzedéke, amely a jelen promt munkateljesítményei mögé kevéssé nézett vissza a -kissé messze távolított múlt vesztesé-