Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - MÚLTUNK JELENE - Fodor László: Borok, istenek, vincellérek, magyarok

42geire. A magyar fejlődés tiszta kibontakozásét nem az osztáiyellentétek tengelye felől nézték; a parasztságot is mint munkaerőt mozgósították inkább, és a nemzet uralkodásra hamarosan jogát kivívó új vezető osztályát sem tapogatták a munkásosztályban. Más nyelven szóltak, mint a politikai-társadalmi irodalom. A jelen eredményességét a szakgárda írásos és gyakorlati működésével akarták biztosítani az ilyen célból létrehívott intézmények, szőlészeti és borászati intézetek irányításával, a közoktatás jótékony szakmai befolyásolásával.

A szocialirmus gondolatával már akkor megismerkedő és azzal egyre jobban összeforró ipari munkássághoz nem értek el. de a parasztságnak is inkábba partikulórizmusára, regionális öntudatára és tájanként elért szőlészeti hagyományainak értékesítésére törekedtek, tekintet nélkül arra, hogy ezek a kisparaszti szőlészetek nem a centrumban vagy ahhoz közel, hanem a termelés piacperemén helyezkedtek el. Nem jöttek ró a különben felkészült szaktudósok, hogy a hatvanhetes korszakban és a század elején a szőlőkultúrát csak a népi tapasztalatok okos megragadásával és tömegessé tételével védhetik meg és juttathatják előbbre. A kapitalista szabadverseny a feudalizmusból eredő kistermelő rétegnek nem is kedvezhetett. Azt a bonyolult képletet, amelyből kiindulva a feudálkapitalista korlátoktól kiszabadítandó kisszőlőtermelők felszabadításának ezer útját-módját megtalálhatták volna - mondom, ezt a képletet nem is ismerték el. Ahhoz sem szociológiai látásuk, sem világos ideológiai felvértezettségük nem volt. A hatvanhetes kiegyezés korában a polgári átalakulás során az ország gyökeres problémája, az agrárkérdés sem részleteiben, sem általánosságban nem is oldódhatott meg.

Ahogy a XIX. századból átléptünk a XX. századba - már nem a meglehetősen izolált szaktudósok kezében maradt a magyar szőlő és bor kérdésének vizsgálata, hanem azt már globá. iisabb látású gazdaság- és művelődéstörténészek vették kezükbe, sok szempont szerint, analitikus megközelítésekkel. Tagámyi Károly, Szekfű Gyula, Károlyi Árpád, Acsády Ignác és ‘egész seregnyi kiváló tudós tárta fel a bécsi udvari levéltár és a hazai, addig feltáratlan forrósát a gazdasági kérdéseknek, természetesen számba véve és éles figyelemmel kísérve az európai történeti kutatás új területeit és eredményeit is.

Ebből továbblépésnek számít a harmincas évek közepén meginduló értekezéssorozat, amely az úgynevezett ..Domanovszky Sándor-iskolá-”ba tömörülő új agrártörténetírás nekilendülése volt, soraikban több tucat ki- .váló mezőgazdaság-történésszel. Ez a vonal már olyan korszerű és a népi munka mélységébe olyan agitációs tényszerűségekkel és olyan hatalmas tárgyismerettel belenyúló tendenciát •jelentett, hogy hatása a modern magyar szociográfia megindításáig értei, Erdei Ferenc és Féja Géza tényfeltáró dinamizmusát is nagyban befolyásolta. Nem lehet elhallgatni a Károlyi -Tagányi-Szekfű nemzedékével együtt induló Takáts Sándort sem, aki o török hódoltság alatti és utáni homoki szőlőkultúra sorsának alakulásáról adott pompás elemzéseket. Azt örökítette meg, hogy a Duna-Tisza közi parasztság a török másfél száz esztendős pusztítása után hogyan adta vissza a talaj termőképességét s miképpen alapozta meg és teremtette meg a homoki szőlőkultúrát. Ez pedig kettős irányú, önvédő nemzeti igyekezet volt, hiszen a nemzeti ellenállás sajátos erőfeszítése mellett a teljes népi erőkészlet felhasználása volt, összesűrítve azt okos talajművelési fogásokba. Bőven voltak emberi tenni- és tudnivalók, a munka nemei sokkal többfélék lettek, mint annak előtte: de a homoki szőlő hovatovább fogalommá vált, a könnyebb, nem testes üdítő bora népszerű kereskedelmi áruként kapott rangot a világpiacon: századunk emberei már nemcsak a nehéz óborokra áhítozik, hanem erre a derengő-vidámító fajtájúra is. Egyéb, ként emlékeztetnünk érdemes arra is, hogy a napi megélhetés kínlódásaiból ilyen gyöngyszemeket kiizzadó homoki magyar munkaleleményességig a nagy magyar államférfi, Széchenyi István látott el. A döblingi tébolydába zártan írt utolsó remekében, a Nagy Magyar szatírában írta meg, hogy: „Magyar honunk számtalan ,,nincs" országa! „Van" ellenben .. . tenger sivataga, van homokbuckája, tán annyi csillag sincs az égen... S akit egy kis szemmel, egy kis füllel és egy kis velőcskével ajándékozott meg a sors, az nem öli az időt, nem üli ünnepeinket, hanem dolgozik — még a parlagon is!"... A homoki magyar szőlőkapások, kisemberek, pedellusok, homoki aprómunkások egész seregében vetett lángot a munka ..zeretete. Ez a homoki aprómunkás-szívósság nem maradt adósa sem Széchenyi látnoki megállapításainak, sem a nemzetnek: a Széchenyi jellemezte homoki „nincs”-ből ,,van”-t varázsolt.

■

És mit tettek a magyar szőlőtermelők a felszabadulás után?

Bár minden megújult, úgy új, mint a logikus láncszemek szerint kialakult szerves továbbfolytatása a réginek, de teljesen új élet talaján. Most már a munkásosztály állt a nemzet élére, s megoldódott Magyarország gyökeres demokratizálásának másik alapvető problémája, az agrárkérdés is. Ebben a szőlőművesek is együtt nőttek az újjal. A változás ideges, feszített ritmikája vissza- és előrenézésből is áll annak megállapításában, milyen értékeket vigyünk hát tovább a szőlőkultúra régi tartalmaiból, mennyi abból az időálló. Ezzel nem volt könnyű egybelátni a közösségi szőlőtermelés reális jelenét és jövőjét.

Egyik bortudósunk mondása ebber is eligazít.

A bor ósága — mondta — nerr egyedül élete hosszúságának produktuma. Magyarán: az óbort jellemző tulajdonságokat - ha megfelelő ösztönző körülmények közé kerül - az' sokkal rövidebb idő alatt magára öltheti. Szőlőmunkósaink, borászaink, fizikai és elvi irányítóink új történelmi tudatának lecsapódása a forradalmi körülmények között nagy iramban zajlott le. A századok által rájuk neveli tudást s annak finomabb vereteit korszerűsítették s addig használatlan tartalékokat tártak fel a közösben. A lelki műszer is kíván javítanivalót - hát még a szőlőművelés műszerei, eszköztára, berendezése! Maguknak az embereknek helyes történeti áttekintésé ebben a kérdésben is döntő - egyszóval: a társadalom és benne a társadalom tagjainak fejlődésdinamikája szabja meg a közösségi szőlő- termelés tiszta kibontakozását. Az is igaz, hogy bizonyos hagyomány - politikai-forradalmi változásban — nem oldható fel könnyen. A tradíció ösz- szetevői elmúlt korokban keletkeztek. Mégis — a szőlő — és borkultúra „hagyomány-problematikája” másként jelentkezik. Említettük a hegyközségek keletkezését. Ez a művelési és értékesítési formáció annak idején a polgárosodás némi meggyorsulását szolgálta, de inkább csakis az óbban részt vevők fejenkénti boldogulásának egyéni ütemgyorsulása, megkönnyebbítése jegyében. A vajúdó magyar középkor végén keletkezett ez a formáció, fokozatosan kisebbítette az emberen aluli nyomorúságokat és a népi Ön- tudatosodásnak adott kibontakozást, s ez éppen a szőlőkultúra speciális területén fejeződött ki. A szocialista szőlőtermelés áttörése sem a réginek azonnali megsemmisítésével zajlott le. A hegyközségek közösségi vonásait gyümölcsöztették. A régi jó ismereteket az „én" megnövelte, de feljebb emelte a „mi” tudatában. A szükséges intézmények, laboratóriumok egész serege fejlődött ki: mind a közé. Már semmi sem maradt a régi patriarkális vonósokból. A régi századokban a Habsburgok áltol meg- szűkített és visszaszorított termelés- értékesítés helyébe a szocialista viláq felvevőkészsége lépett. Itt a szabadság nem az úgynevezett liberális-polgári profit döntő haszonleső, rámenő anyagiasságát jelenti, hanem a szabad népek, a viláqproaresszió egymás iránti seqítését, méltányos munkaproduktumok kölcsönös elismerését.

Szekfű Gyula 1922-ben a „korszerűsítésre orientált nacionalizmus" jeayé- ben írta meg „A magyar bortermelő lelki alkat"-át.

1976-ban történészeinknek most már módjukban áll, hogy szocialista aspektusból dolqozzák ki ezt a témát, amely — bár új, mégis magyar. Jelen sorokban puszta mozaikokat adtunk a régi bortermelő maayarokról mai mqavaroknak — a .szőlőmunkás szemével.