Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - HAZA ÉS NAGYVILÁG - Gyurkó Géza: Jegyzetek Mongóliáról

északon hegyvidék, délen a Góbi-sivatag. Hogy lakóinak száma megközelíti a másfél milliót, a jószágállomány a huszonöt milliót. Hogy fővárosa a 320 ezer lakosú Ulánbátor. Hogy ipara fejlődik és ásványkincseinek jó részét még csak most tárják fel, de amit eddig is feltártak, az is álmélkodásra késztető.

Ám a lexikonokban nem szerepelhetnek azok a tények, amelyeket a mongol történelembe és a mongolság történeti, társadalmi tudatába a mandzsuk, a lámaizmus jegyzett fel vérrel, karddal, korbáccsal, éhezéssel. A 15. szd.-i ötmilliós (!) lélekszámú országban az 1920-as évek elejére mindössze 540 ezer ember járta a legelők útját. A mongolok kihalt nép. Még vannak, de mintha már nem is lennének. A Tarboszaurusz kilencméteres csontváza az ulánbátori állami múzeumban a Góbi-sivatag hajdan volt gazdag élővilágáról tanúskodik. Az ötvenmillió év előtti világról. Nem kell talán csak ötven év és a mongolokról is csak a múzeumokban őrzött csontvázak tanúskodnak? Homo Tarboszaurusz. Homo fossilis? Igen: ha a forradalom csak egy évtizedet is késik, talán már ma aligha beszélhetnénk a mongol népről, Mongóliáról. Szó szerint biológiai értelemben véve is kipusztultak volna a mongolok.

Több és összetett okai voltak persze mindennek. Elsősorban és alapvetően az a sajátos feudális állapot, amely még az európai feudalizmusnál is konzervatívabb volt és konzervál- tabb is egyben, szinte századunk első negyedéig - az ázsiai feudális társadalom. Az arát — a mongol paraszt — gazdaságok kora középkori kezdetlegességgel „termeltek", többszörösen ki voltak szolgáltatva saját feudális nemességüknek, azokon keresztül a mandzsu megszállóknak és mindezek mellett a hihetetlen — ezer százalékos! — uzsorakamattal dolgozó kínai kereskedőknek is. Kétségtelen, hogy Mongólia, ez a hazánknál tizen- ötszörte nagyobb ország nem büszkélkedhetett — ma mind több a búzavetés, mind nagyobb a takarmánytermesztés — dúsan termő rónaságokkal, enyhe, kellemes és megfelelően csapadékos időjárással. Éghajlata erősen kontinentális, a sztyeppe fenségesen szép végtelenje itt a fő jellemző tájkép, a benne „ülő”, váltakozó kopár homokkősziklákkal. A nyári meg a téli hőmérsékleti értékhatárok között nem ritka, hogy 90 fokot kell kúsznia le, s fel a hőmérő higanyszálának. A földrajzi adottságok azonban -- és ezt éppen a jelen példázza a legjobban - még egymagáiban nem határozzák meg végzetszerűen és véglegesen egy nép sorsát és boldogulását. Ez utóbbi ugyanis a társadalmi berendezkedésen múlik és múlt.

Az említett biológiai kihalás fenyegető réme tehát nem a sivatagos talajból „táplálkozott", hanem egy olyan társadalmi berendezkedésből, amelynek ideológiája a buddhista, a lámaista egyházi tanításokban gyökeredzett. A mandzsuk, a világtörténelem

talán egyik legrafináltabb módszerével, a lámaizmus „itteni" változatával tetézték meg a katonai, a társadalmi és a gazdasági elnyomást. A buddhizmus, illetve annak hierarchikus változata a tibeti lámaizmus, a 16. század második felében terjedt el Mongóliában. Ennek nyomán az egyházi jobbágyokon kívül a kolostorok minden családtól az első és a negyedik fiúgyermeket követelték el és kapták is meg. így minden tíz férfi közül legalább három szerzetes lett, aki semmit nem dolgozott és nem alapíthatott családot. A mongol férfi- lakosság majdnem felét érintő házassági tilalom már egymagában is nemcsak, hogy fékezte, de visszavetette a természetes szaporodást. A rendkívül elterjedt nemi és egyéb fertőző betegségek, a kevés termelő és a sok eltartott miatti éhínségek, a súlyos alultápláltság, ha lehet, még tovább csökkentette a lélekszámot. A kipusztulás szintjéig.

Mongólia lakosságának ötven százaléka tizennyolc éven aluli. Ma! Hatvan százaléka még nem érte el a harmincadik évét. 1976-ban! Mongólia a világ legfiatalabb és a népesség szaporulatát is tekintve, a legdinamikusabban fejlődő országok egyike. Egy ország, ahol a lakosság felének a tokiói olimpia történelem!

K

És íme egy arc, innen a harmincon, de már az új világ kapuján túl:

„Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék, lám az enyém, lám az enyém sötétkék. .énekli Dubna, az időt is töltve véle, meg nótás kedvét is kiélve a magyar nótával. Dulma szemeiről a legkevésbé sem lehet elmondani azt, hogy kék lenne. Még sötétkék sem. Feketék azok, mint a szarvasbogár háta és ágyuk kissé ferde öléből most igencsak vidáman kandikálnak ki. Hol ránk villannak a fekete szemek, hol a környező, néki az igencsak jól ismert és végtelenbe tűnő tájra, amely úgy rajzolódik ki elénk az autóból nézve, mintha valami, óriás egy még óriásabb kendőt dobott volna a föld e darabjára: völgyek, kopár hegyhátak, éles gerincű hegyvonulatok, sima, messzire nyúló sztyeppe. Lent a sárga, ritka sztyeppéi fű, oldalt, a hegyvonulatok derekán, meg a tetején még a tegnapi, mára megti'kkadt, kései hó. Fejünk felett sas lesi a tarbagánt, a sas felett meg ezt az egész, csak nekünk furcsa, sajátos világot figyelmezi a magasan járó nap.

„Az a szép, óz a szép, akinek a szeme kék..

Duíma szeme ugyan nem kék, és a babájának, azazhogy a férjének, akivel együtt voltak diákok Magyarországon, igencsak szép lehetett és lehet, minthogy nekünk is az. És a férfiszem a szép asszonyi nem megítélésében miért is különbözne oly valamit

is a világban? Vízmérnök. Nem a leq- szerencsésebb szó, tudom, de talán a legtalálóbb. A férje „külkeres", ahogyan nálunk mondanák - nem tudom, mi erre a mongol szleng —, s előfordul, hogy amikor Dulma megérkezik az egy hónapra is elnyúló terepjárás után, csak egy levél várja a férjétől, aki ez úton, azazhogy az úton közli Dulmával: Budapestre vagy éppen Lipcsébe utazott.

A négyéves kislány kire is maradna másra - mint a nagymamára. A mongol és magyar viszonyok e téren is megfelelnek a kölcsönösségi viszonyoknak.

„.. .lám az enyém, lám az enyém sötétkék..." - henceg egy nem létező és hozzá nem is illő szemszínnel, miközben az Ulánbátorból északra fel, a Darhanba, meg Szuhe Bátorba vezető országút csíkja — öt éve, amikor itt jártam, még a lelkem is kitörte a teherautót is szétziláló út - fel-le szalad a Volga alá, mintha hátunk megett az a bizonyos óriás orsózná fel a pántlikáját. Dulma igen sok magyar népdalt ismer: hat év alatt volt alkalma megismerni és meg is szeretni a pentatónia közös gyökeréből, a mongolétól kissé ugyan mesz- szebb ágadzott, de azzal mégiscsak rokon magyar népi dallamvilágot.

— Paradicsomleves. Brr. Leves cukorral. Én innen megszököm — mesélte még az imént Dulma az első találkozását a magyar konyhával, amely végül is a barátja lett. Olyannyira a barátja, hogy ha módja van, hát magyaros étkeket főz otthon. Paradicsomlevest, azt persze nem. Azt az egyet soha.

Tevék legelésznek az út mentén. Legelésznek? Meresztgetem a szemem: mit legelésznek? A szárazságtól meggyötört, néhány szál kóró között csak a sárga, szürke, kemény lösztalaj kopog a paták alatt. Legelészni való, a magyar tájhoz, s a magyar jószágokhoz szokott ember szeme számára semmi. De a tevék békésen és megelégedetten kérődz- nek. Dulma nézi, hogyan bámuljuk ezt a nálunk állatkerti jószágát a természetnek, az itt még vadon is élő tevét, és nótát vált. Most egy mongol dalt zümmög. Mint később megtudtuk, a tevéről, meg a tevésről szól. Meg arról a mély bölcsességről, miszerint aki a tevén ül, az közelebb van a naphoz. Nem mélyenszántó a gondolat, ez tény, de jól zümmöghető és kedves. És éppen ezek a kis színes képek, a himbálódzó teve, a földtől magasabban, s ezért a naphoz közelebb üldögélő fiatal mongol pásztor alakja adja kedvességét a nótácskának.

Hat év alatt sok magyar dalt tanult, sokat megtanított cserébe mongol népdalra Duíma — velünk nem megy a dolog. Útitársam még csak- csak, ő amúgy is lelkes rajongója a népzenének, legyen az bármilyen zene és bármilyen nép, de az én fülem a befogadásra még alkalmas ugyan, de torkom nem a csalogánytól örökölte képességét. Az idő is rövid, a