Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Végintézkedés
mór nincs itt.., Hét nem látod, hogy itt ülnek, s várják a barátkozást? Töltsél! A beteg arcán piros foltok mutatkoztak, szemében ijesztő villódzás kezdődött. A lány ijedten engedelmeskedett, s azt kérdezgette magától, hogy az ital vagy a hálál vadítja-e az apját. — Koccints velük! Nem hallod? — A lány a gazdátlan poharakhoz ütö- gette a sajátját. Az öreg csak urason emelgette a kupicát. — Szervusztok, fiaim! Jó későn jöttetek, bitangok! Lassan éjfél lesz... No, de van idő reggelig. Fenékig, gyerekek! Remegő bal kezében addig emelgette a poharat, míg végül az ágyat sikerült megltatnia. — Mit csinál, édesapám? — ugrott a lánya. — Itass! — Elég volt! Veres Gábor kedélyeskedve fordult az asztal felé: — Látjátok, fiaim, milyen buta a húgotok ... Hát ti okosok nem tudtátok megmagyarázni neki, hogy a szülőjét annak a gyereknek kell etetnie, itatnia, akire majd a vagyon háramlik? ... Ti csak üljetek nyugodtan, fiaim, fogyasszátok, amit találtok, ne is törődjetek két ilyen buta paraszttal! — Ráripakodik a lányra: — Te meg itasd meg apádat, te lyány! Itass, ha mondom! — Miért teszi ezt velem, édesapám? — pityeredett el a lány, de most is pontosan kiszolgált. Az öreg ijesztően rávigyorodott. — Konty alá egy pohárral, lyányom, mert rád még nagy dolog vár ma éjjel! Most ismét az asztal felé fordult, cinkosan hunyorgott a gazdátlan poharakra. — Jó lyány ez, higgyétek el, csak nagyon, nagyon buta. Tán még az apjánál is butább szegény... De ne dobjátok el magatoktól! Elég baja a jámbornak, hogy itt felejtettük ebben a rozoga házban, konyhagőzben, szennyesek között... — Bal keze mutatóujjával megfenyegette az asztalt. — Ti is ludasok vagytok, bitangok! Miért nem okosítottátok apátokat? Mikor iskolába vágytatok, hallgattam rátok, ha pénzt kértetek, nem okoskodtam, hanem adtam, amennyit tudtam, a pályátokat is bőven helyeseltem, ... amikor szövetkezetbe küld- tetek, hát dobtam a gazdaságot, s még brigadérosságot is vállaltam, hogy odafent dicsekedhessetek apátokkal ... Hát nem hajlottam mindig az okos szóra?... Ha már tíz évvel ezelőtt megmondtátok volna, hogy ne álljak senki útjába ... A lány sírva toporzékolni kezdett: — Ne szóljon hozzájuk!... Nincsenek itt, s nem is jönnek, majd csak a temetésre, fényes gépkocsikon, illatoson, drága fekete ruhákban ... Tudtam én ezt!... A maga fiai ... Még a levélre is sajnálják a garast. A beteg bal karja lecsapott a dunnára. — Hazudsz!... Itt van, itt a levél! Vadul erőlködve kotorta ki a levelet, s lánya felé dobta. Ettől ki is merült. Feje hátrabillent, szeme becsukódott, hangja suttogásra gyengült. — Ne bántsd őket, lyányom!... Majd meglátod, reggelre megérkeznek. Lehet, hogy a sors tartotta visz- sza őket, ... vagy tán megijedtek a gyerekek ... Butaság volt tőlem, hogy haláltusára invitáltam őket... Ne félj, reggel, a nehéz órákban, mind- hároman melletted fognak állni... Mindent megértenek, ...meg is bocsátanak... — Lezárt szemhéjai alól egy-egy csillogó könnycsepp szivárgott elő, s megültek szépen a beesett szemgödrök árkában. A beteg közelebb intette a lányát, s titokzatosan a fülébe súgta: — El ne felejtsd megmondani nekik, hogy a doktort sikerült jól becsapni... — Kis szünet után zihálva folytatta: — A doktor meg is esküszik rá, hogy a beteg a kamrába egyedül is ki tudott mászni, ... s ott a létra fokába kapaszkodva fel is tudott állni... Erről el ne felejtkezz, lyányom! Veres Annában a levél sorai égtek, fülét apjának érthetetlen intelmei döngették . .. Hirtelen olyan félelem jött rá, mint gyerekkorában, amikor kint a határ felett minden irányból megdörrent az ég. Szédült, remegett, s úgy érezte, hogy mindjárt az asztal alá csúszik... A zuhanásra jutott eszmélethez. A beteg a földön feküdt, s fogát csikorgatva igyekezett kifelé mászni. — Segíts, kislyányom I... No, segítsd apádat! — lihegte a nyomorék. A lány fel akarta emelni a nagy testet, kínlódott, szuszogott, zoko gott. . . — Ne emelj, csak húzzál!.,. A kamrába akarok jutni! A lányt verejték lepte el. — Mit akar, édesapám? A beteg rámordult: — Te ostoba! Miért engedted, hogy megnyomorítsam az életedet?! A lány nem tudta, hogyan kerültek a kamrába. A beteg bal kezével a kötél után nyúlkált. A lány si'koltott. — Ne, ne!... Édesapám! Veres Gáborból a régi hangja tört fel, .. . olyan volt, mint a viharos ég dörgése. — Segíts, az istenedet! . .. Mire a fiúk megérkeztek, minden befejeződött. Stettner Béla linómetszete (1970)
