Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 3. szám - JELENÜNK - Németh László emlékezete

Németh László emlékezete

z

....................................................................................................................................................

A

lig képzelhető el tudomány, amely ne érdekelte volna, s amelynek eredményeit nem építi be valahol életművének nagyszerű katedrálisába. A megismerésnek ez a szomja határozza meg Írói alkatát is, ötvözvén művészetében az esszéista mély felelősségtudatát a Gyász, Irgalom, Iszony analitikus ábrázolásmódjával, elbukó drámahőseinek igazságos erkölcstudatát egy minden porcikájában pedagógus ember önemésztő lélekizzásával.

Nagybányán született 1901. április 18-án. De a 75. évfordulón gondolatban már a farkasréti temetőben tisztelgett előtte mindazok sokasága, akik írásaiból erősödtek, akik megtanulták becsülni szilárd emberségét. Születésnapjáról többfelé megemlékeztek, életművéhez több oldalról közelítettek. Hozzájuk sorol most a Hevesi Szemle, segítvén a teljesebb, a tisztább Német László-portré megrajzolását.

BAT A IMRE:

A drámaíró

Amit az esszében és a regényben teljesített, a drámában is megvalósította. És ahogy azokban is a nyelv sajátos állapotát, a drámát is ilyen magas izzásban kovácsolta formává. Az életmű egységét ez a nyelvi homogenitás juttatja szóhoz. Úgy értve, hogy Németh László önkifejezése és világlátománya ebben a nyelvi kontinuumban maradandó, s lett irodalmi szellemünk klasszikus értékáliománya. S ez a nyelvi matéria drámai sűrűség. Vagyis a Németh László-i stílus jellegét drámaiságában hordja.

Utal is rá valahol, hogy a stílus a nyelv ellenében kiküzdött gondolat. Vagyis abban lehet ráismerni a kifejezés sajátosságára, hogy a nyelvi formula és rendszer alkalmazkodni kényszerül az erős gondolat menetéhez és fordulatosságához. Ezt az alkalmazkodást pedig a stílus atmoszférikus tendenciájában és matériabőségében érjük tetten. Németh László stílusa aforisztikus és metaforikus, másképpen nagy feszültségű és érzékletes. Drámái saját természete is ebben a nyelvi eredetiségben érvényesül. Társadalmi, történeti és mitológiai tárgyú gazdag drámai világának ebben pillanthatjuk meg az egységét, és nyilvánvalóságát, hogy e művek nyelvi anyagukban hordják helyzeti energiájukat. Azt a fogalmat is így közelítjük meg jól, amit maga Németh László talált ki drámái magyarázatának és mentségének. Papírszínház, mondta, s már igen korán, még alig próbálkozva meg drámáinak színre vitelével. Németh Antalnak, a ,,Nemzeti” egykori igazgatójának javasolja 1939-ben, hogy a színház és a szerző a benyújtott darabokat az előadástól függetlenül adja ki, „minden darabhoz egy-egy tanulmányt csatolnék — változó kapcsolatban a drámával." Mert ezeknek a drámáknak igen fontos a pontos szövege; előadásuk is azon múlik, mint kél életre a színész ajkán e nyelv, s hozzá tud-e férni a rendezés a nyelvben teljesült dramaturgiához.

Színházteremtő, stílust sugalmazó a Németh László-i dramaturgia, s kezdettől azon állt vagy bukott a színház és Németh László munkakapcsolata, hogy ebben szót érthetett-e a színházzal. A művekhez kötött dramaturgiai magyarázatok is ezzel a törekvéssel indokolhatók. A „papírszínház” is metafora, a legsűrűbb kifejezése egy hosz- szan analizálható kapcsolatnak. Azért marad „papírszín- ház” Németh László drámai műve, ha marad, mert az ő darabjai a nyelvi szférában feltételezik a mű, a színház és

a közönség szimbiózisát, s ha ez a három tényező nem kapcsolódik teljes körré, nem fut az áram, nem lobban föl az a felszültség, amely a drámák nyelvi szövetében benne van. Nem villognak a metaforalámpák, nem sül ki az aforizmák feszültsége, nincs meg a kapcsolat a színpadi játék és a nézőtéren ülők közt.

Visszament Németh László az eredeti alapokhoz, a drámai kultúra görög forrásaihoz. Nem véletlenül éppen Szo- phoklészhez. A Tanú egyik legfényesebb esszéjét írja róla. A másikat Arisztofanészről. S a Szophoklész-tanulmány értelmére éppen az Arisztofanész-esszé vet sugaras fényt. Arisztofanész a modern szellem analógiája. Mindaz, ami a modem Európa revelációja, Arisztophanészben föllelhető. Németh László azonban Szophoklészt vállalja. A szellemnek egy más állapotát, korábbi fázist, amikor a mítosz még egyaránt vonatkozik a dráma alkotójára és befogadójára. Ez a közép-európai helyzet. Szophoklész az az optimális állapot, amikor a mítosz egyaránt világos a dráma írójának is, a dráma befogadója számára is. Amit Szophoklész mond, az nem szorul magyarázatra, mert a dráma „morzsa Homérosz gazdag asztaláról”, s a közönség a gazdag asztal mellett ül, s minden ízről van fogalma.

1932-ben írta Németh László a Bodnárnét, azt a parasztdrámát, amelynek élményanyaga ugyanabból a személyes világból való, mint az Erszébet nap vagy a Hor- váthné meghal című elbeszélés anyaga, vagyis annak az epikának a világa, amita Bogárdi diófa olyan bensőségesen idéz föl, mikor Németh László a maga epikájának forrásait elemzi. S ezekben a drámákban azt fejezi ki, ami akkor egész gondolkodásának is ambíciója, hogy innen, a közép-európai helyzetből megértse a világ egészét. De ez a Tanú boldog fölívelésének ideje; a magánembernek is eposzi otthonalapítás. A második nagy epikai vállalkozása, a Kocsik szeptemberben, az Alsóvárosi búcsú, a Szerdai fogadónap, a Másik mester, vagyis a tetralógia már arról ad hírt, hogy a nyilvános tanulás, a Tanú boldogtalan boldogsága, az Új szellemi front kapcsán szerzett tapasztalat, a Válasz írói körében megélt idő, gyermeke halála s annyi más közéleti és magánéleti élménye, tapasztalata a világ drámai szerkezetének megértésére sarkallja, vagyis a Bodnárné és az Erzsébet nap drama- tikus rendjét személyes intenzitással sajátítja el, teszi magáévá. Utolsó kísérlet, mondja a tetralógiára, s azt is közli velünk, hogy most űzetik ki az elbeszélés paradicsomából, s a kerítésen túl a drámát találja, vagyis Szophoklészt, de a teljes kört nem, mert a példa megvan, a drámákat meg tudja írni, épp csak a kör nem tud bezn-