Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Végintézkedés
lélte lányát, s azon kapta magát, hogy ebben a kipirult arcú nőszemélyben már nem is gyerekét, hanem boldogult feleségét látja, akinél valamikor nem volt szebb és kívánatosabb asszony az egész faluban. Ő, szegény, korán elment, nem engedte, hogy az idő megöregítse, elcsúfítsa, megnyomorítsa . . . Hej, de jó volna valahol újra találkozni vele! De nagyon iá volna elhinni, hogy még ma éjiéi, lelökve magamról ezt a hetvenéves, ráncosra aszalódott, bénává nyomorodott testet, húsz-harminc éves karral, erővel, vággyal fogom megölelni az örökre fiatalon maradt páromat! . . . Hát abból nem igen lesz semmi. Ha a boldogságos túlvilág igaz lenne, azt bizonyosan megérezné az emberfia, s nem vállalná a folyton bajos földi életet, hanem fiatalon felkötné magát... De- hát nem így van. Veres Gábor is, meg más halandó is görcsösen ragaszkodik a földi világhoz, még akkor is, ha csak egy tenyérnyi hely, egy betegágy, és csupán a fájdalom iut is belőle. Néha ugyan így is előfordul, hogy felköti magát valaki, de annak már nagy okának kell lennie ... Most még látom az asszonyt, ez a lány gyerek megidézte az anyja képét, . . . látom, hogy az én párom hajladozik itt ingerlő termetével, ő süt-főz, hogy kedvében járjon az urának, az ő arca piroslik, nem is a tűz melegétől, hanem mert sejti, hogy a jó vacsora utón kemény ölelések következnek, ... s lám, mellette én is fiatallá váltam, barna a hajam, sima az arcom, hetyke a bajuszom, .. . nem régen tértem haza a határból, mára befejeztem a munkát, szép a vetés, jó termés ígérkezik, ez a fáradtság is kellemesen bizsereg bennem, jó ez a kis szoba, nagyon jó nekünk, s cudar jól esik benne egy kupica erős pálinka, természetesen a pipa is utána, ... s közben meg-meg- simogatom ezt a fényességes menyecskét, ma este gyereket csinálok neki, nem baj, hogy van már kettő, sok gyerek: sok boldogság . .. — Alszik, édesapám? — hallja a halk kérdést. Még nem szabad szemet nyitnom . ., Most, most kell elbúcsúznom a feleségemtől is .., A lány teste álló helyzetben megmerevedett: a beteg nem mozdul, szeme lehunyva... Úristen, hát már bekövetkezett? Indulna az ágyhoz, de a lába nem engedelmeskedik... Óh, hát ilyen egyszerű az egész? Semmi szenvedés, semmi _ haláltusa. Milyen kegyelmes az Isten! ... No, a fiúk is gond és szorongás nélkül vacsorázhatnak, s a levélre sem kell már választ adniok... Tehát halott van a házban. Szegény édesapám! ...De hol maradnak a könnyek? Úristen, adj nekem könnyeket, hiszen szerettem apámat, tiszta szívből szerettem! ...Szólnom kéne valakinek, hogy halott van a házban. De könnyek nélkül hogy menjek az emberek elé? ... S ilyenkor fel is szokták kötni a halott állát... Oda kell mennem az ágyhoz, s az állát fel kell kötnöm! Atyaisten, hiszen még piheg!... Óh, ez a vénember úgy játszik velem, mint gyermekkoromban: feldob, leejt... — Ébredjen kend, mert tisztába kel! tennem! — kiáltja. A beteg felriad és mosolyog. Köny- nyűnek és vidámnak érzi magát. A tisztálkodás után egy kupica pálinkát kért. A lánya csak nézte, szeretett volna eligazodni a beteg állapotán. A gyűrött arc mintha simult volna, a szemek fényt kaptak valahonnan, . . . hiszen ez az ember inkább távolodik a haláltól! A lányban furcsa feszültség támadt, amitől maga is megrettent. Miért volna baj, ha meqfutamodik a halál? Hadd éljen még szegény, hiszen teheti: van neki három derék fia, tehetős úriemberek, ...ámbár megmondta a doktor, hogy az ilyeneknél sohasem lehet tudni, ... meg aztán olvasta is valahol, hogy a haldoklók az utolsó órákban fellobbannak, mint a kihunyni készülő gyertya ... Megvonta a vállát, s a beteg szájához emelte a régen eltiltott pálinkás poharat. A fiúk a délutáni órákban már várhatók voltak. Annus minden zajra ugrott, a beteg alig győzte csitítani. — Nekik sem könnyű, lyányom. Ilyen embereket nehezen tudnak nélkülözni. De ne féli, ma még együtt mulat a Veres család! Este hétre befejeznék a készülődést. Az asztal a beteg ágya mellé került, öt személy részére megterítve. A gazda frissen mosakodva. qondosan megfésülve, legszebb hálóingjében, félig ülőhelyzetben várta a vendégeket, de az ápoló is ünneplőt húzott magára, s alighanem a száját is megpirosította. A feszült hallgatások után az öreg újabb kupicát parancsolt, s mindjárt meg is fejelte még eggyel. A lány olyan engedelmes volt, hogy talán az egész üveggel is beleöntötte volna, ha kívánja. De a beteg váratlanul a pipát követelte. Tíz éve vették ki a szájából, s mégis eszébe iutott. Az ilyesmit a család mindig elteszi emlékül, méq dohány is maradt mellette. ígv hát nem volt semmi fennakadás. Orvosi tilalom? Ki parancsol már egy haldoklónak? — No, végre megint embernek érzem magam — mondta az öreq na- qvokat pöfékelve. Rávette a lányát, hogy most meg együtt igyanak meg eqv oohárkával, úgyis régen koccintottak, vaav talán még sohasem. _ Aztán mikorra gondolátok az es küvőt? — kérdezte az apa békessé- ges hangulatban. A lány előbb fontolgatta a választ, de aztán úgy határozott, hogy nem vonia meg az őszinte szót a haldoklótól. — Ha minden jól megy, még a nyár elején. — Ha minden jól megy ... Helyes, kislyányom. Koccintsunk egyet a boldogságodra ! Az öreg falióra kínlódva ütötte ki a nyolcat. Nem kongatás volt már ez, hanem a kopott jószág asztmás köhögése. — A fiai nem törik a kaput, édesapám — morogta a lány. De a beteg hangulatát most má nem lehetett megsavanyítani. — Ha jönnek, kapnak, ha nem jönnek, koplalnak — szavalta, s re- szelősen nevetett hozzá. Mindjárt újabb koccintást is rendelt. Jobb is lesz, ha megbolondítjuk magunkat, gondolta a lány, s dühösen csapta magába a méregerős italt. A fene egye meg a jódolgukat, az „úriemberek'’ még a búcsúzásBól is kivonják magukat, morgott magában. Az újabb pálinkaadagot már ő kínálta, s az apjának eszébe sem jutott ellentmondani. — Várod a fiúkat, úgye? — kérdezte az öreg incselkedve. — Ha már kiköltekeztünk erre a vacsorára ... Újabb nevetés az ágyból: mintha az ósdi bútor nyikorgott volna. — Csakis a vacsora miatt várod őket, úgye? . .. Ravasz lyány vagy te, Annus. — Mi dolgom volna velük? — Csak jó volna megbeszélni velük egyet s mást, úgye? — ugratta az apja. — Maga hívta őket, nem én. — Nono . . . Húzd félre azt az ételt. Ha megérkeznek, újra melegíted. Nem lesz annak semmi baja. Kilenc óra után újabb koccintó: következett, csak a beszélgetés nem akart megindulni. Tíz év alatt elszoktak tőle. De a csend is fáraszt, ha néha el nem zavarják. — Nem kell nagy temetést rendezni, lyányom. Kár volna költségbe verni magatokat. — Az már a mi dolgunk lesz — mondta a lány szemérmesen. — Mondasz valamit, lyányom . .. Tíz éve rám sem nyitották az ajtót, de most tódulnak majd a temetésemre. Nem az én koporsómért... Jönnek, hogy megbámulják a gyászotokat, s megbeszéljék, hogy a Veresgyerekek hogyan rukkoltak ki a temetéssel ... Az már tényleg nem az én dolgom lesz... Én tíz éve meghaltam a világ számára, most már csak az van hátra, hogy eltakarítsanak az útból, mint a kidőlt fát, mert akadályozza a forgalmat. — Miket beszél kend ... — Előbb is rájöhettem volna, hogy útban vagyok . . . No, de így van ez, ha butának marad az ember. —■ Igyon, édesapám! A beteg még magasabbra polckol- tatta magát, valósággal kitornyosult az ágyneműek közül, tekintetével szigorúan körülpásztázta a szobát, s így dirigált: — Nekik is töltsél, lyányom! — mutatott az asztalon levő üres poharakra. — Nekik? .. . Hol vannak? — Butább vagy, mint öreqapád . . . Csak annyit tudsz: valaki beteszi a lábát, hát itt van, kilép a küszöböl-.
