Hevesi Szemle 4. (1976)
1976 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Lesznai Anna: A tervezés művészete (Részletek)
X. FEJEZET A különféle elemek tárgyalása során, melyekre a terv kompozíciója épül, mostanáig kevés figyelmet fordítottunk egy igen fontos összetevőre — a textúrára. Mindig hangsúlyoztam, hogy a tervezésben, hasonlóan a rajzhoz, nem az ábrázolt tárgy felülete a fontos, hanem szerkezete és lényegi karaktere: az az egyensúly, amely egységbe fogja, valamint az a ritmus és irány, amely szerint mozog, vagy mozogni akar a kép síkján és a háromdimenziós térben egyaránt. Kiemeltem azokat a láthatatlan tulajdonságokat, melyeknek jobban kifejezésre kell jutniuk a tervben a puszta külső megjelenésnél. Mindenek felett pedig azt próbáltam megvilágítani, hogy a tárgyak közötti távolság és az a kapcsolat, ahogy a terv részei egymáshoz viszonyulnak - mondhatnánk, állandó kölcsönhatásban - minden művészi munka, különösképpen a tervezőművészet igazi gerince. Ma azonban a „par excellence” felületi tulajdonsággal, a textúrával foglalkozunk. Mivel a terminusokat (különösen a művészettel kapcsolatosakat’ a különféle írók, művészek és tanárok eltérő értelemben használják, itt szeretném kijelenteni, hogy a textúra számomra olyan tulajdonságok vizuális megjelenését jelzi, melyeket rendszerint tapintással ismerünk meg. A természetben minden tárgynak megvan a maga jellegzetes felépítése - a selyem különbözik a vászontól, az emberi haj a szövettől és az állat szőrétől, a porcelán a fától. A rajzban és a festészetben mindig bizonyos súlyt fektettek ezen tulajdonságok ki- fejlesztésére. A naturalizmus idején igen fontos, gyakran vezető szerepet játszottak, néha a mélység rovására, mely minden igazán kiemelkedő műalkotást jellemez. A tervezőművészet kisebb súlyt fektet a textúrára, mint a rajz vagy a festészet, még akkor is, ha naturalisztikus és ábrázoló elemeket alkalmaz. A tervezőművészet mindig az absztrakció felé hajlik, inkább konceptuális, mint impresszionisztikus. De megfigyelhetünk a tervezőművészetnél olyan törekvést is, amely az ábrázolt tárgy textúrájának visszaadására irányul. Ez a tendencia - bár látszólag a felülettel foglalkozik — teljesen elfogadható, ha érthető módon, túlzásoktól mentesen csinálják. Maga a felület, ha jól szemügyre vesszük és jelentését tanulmányozzuk, számos olyan tulajdonságot tár fel, melyet én a mélység értékeinek szoktam hívni. Segítségünkre van abban, hogy megismerjük a struktúrát, a kivitelt, a súlyt vagy a pehelykönnyűséget, röviden a dolgok és tárgyak anyagi tulajdonságait. A szőrzet megtervezésének például mutatnia kell még az állat egészségi állapotát, korát és hangulatát is. A kosár textúrája megvilágítja számunkra készítési módját stb. Ilyen értelemben a textúra megszűnik pusztán felületi tulajdonság lenni és a belső összetevő tükröződése, szimbóluma lesz. így lehet és kell tehát értelmezni a festészetben, a rajzban és a tervezésben. A kereskedelmi tervezés bizonyos területein, ahol hangsúlyozni kell a tárgyak anyagi és természetes megjelenését, mint pl. egyes hirdetési módszereknél, a természetes textúra visszaadása fontos szerepet játszik. Itt sem árt azonban emlékeztetni Matisse érdekes megállapítására, aki azt mondta: „A pontos nem mindig igaz.". A textúrát csak addig a pontig szabad valósághűen visszaadni a művészi alkotásban, amíg hozzájárul annak általános jelentéséhez, céljához és kompozíciójához. Végső fokon el is lehet hagyni anélkül, hogy a mű szépségének és értékének rovására menne. De legyenek óvatosak, ha megpróbálják az anyag tulajdonságait visszaadni, tisztán és pontosan dolgozzanak és vegyék tekintetbe az anyag természetes tulajdonságait. Számos igen hasznos fogás van, mellyel tolmácsolni lehet a selyem fényét, a csipke áttetszőségét, a tollazat pihéit. Ezeket oktatják a divattervező-iskolákban, sőt már a régi mesterek csodálatos műhelyiskoláiban is tanították. Bizonyára hasznos dolog megtanulni, de minden jó művész a saját víziója és elképzelése szerint szereti újraalkotni a szabályokat. Cézanne felbontotta és újra egyesítette a tárgyak felületét szögletes vonásaival, melyek engem mindig a ci- zellólás pontosságára emlékeztetnek. Van Gogh saját, túlfűtött vérmérsékletének prizmáján keresztül torzította el a látványt, és úgy adta vissza ecsetjének örvénylő, felfokozott mozgásával az olajfák hajladozását, a búzaföld heves susogását, a csillagos éj végtelen mélységét, hogy vonalakat karcolt a festék vékony felületébe. Dürer híres mezei nyula a halvány, az állat formáját kiemelő alapra felkent finom vonalak ezreinek köszönheti puha, selymes szőrét. Tervezőkről, főképpen gyermekkönyv-illusztrátorokról szólva, három kiemelkedő modem művészt szeretnék említeni. Jean de Brunhoffot, a híres „Babar”-könyvek alkotóját, aki úgy tűnik, teljességgel mellőzi a textúrát, ö főleg nagy, sima színfelületeket használ. Azonban ha gondosan szemügyre vesszük rajzstílusát, észrevesszük, hogy az állatok bőrének és szőrének, a szövetnek és a fának, valamint a hullámzó víztükörnek a textúráját néhány csodálatosan elhelyezett árnyékkal vagy színfolttal, kontúrjainak remegő puhaságával és itt-ott elhelyezett keresztOyümölcskosár - himzésterv (1917) vonalkázással jelzi, mely kitűnően megmutatja az ábrázolt anyag textúráját. Roger Duvoisin megint más módszert alkalmaz. Stilizált jelképeket agyai ki, például kacskaringós vonalat a bárány göndör szőrének, éles, ferde vonalak tömegét a szamár eltúlzott, de kifejező sörényéhez, rózsaszerű formát a dáliának, hullámvonalat a cseréptetőhöz. Ezek a bájos formák ugyanazoknak a törvényeknek engedelmeskednek, mint valóságos elődeik, de végtelenül leegyszerűsítettek és eltúlzottak. Feodor Rojankowskynak, aki tipikus állatrajzoló, számos módszer áll a rendelkezésére. Jellegzetesek nagyon puha és bolyhos állatszőrei és ma- dártollai, melyeket a legnaturálisabb Dürer-módszerrel rajzol meg. Ezenkívül Rojankowsky igen élénk, gazdagon árnyékolt alapszínt használ, és bizonyos emberi kifejezéssel látja el teljesen élethű állatalakjait, amint ez egy gyermekek számára tervezett könyvhöz illik. Walter Crane (angol, 1845-1915), akit korábban már említettem, könyveiben néhány kitűnő tanácsot és számtalan példát említ a textúra visszaadásával kapcsolatban, de minden esetben kiemeli, mennyire összefügg egymással a textúra és a felépítés. Az állat tollazata és a sima bőrfelületen tükröződő, a munkában megfeszülő izmok az ember és a madár csontvázán megmagyarázható, és nem
