Hevesi Szemle 4. (1976)

1976 / 2. szám - MÚLTUNK JELENE - Lesznai Anna: A tervezés művészete (Részletek)

kell tekinteni azokkal, akikben a gyermekkori nehézségek és számos más gátlás és feszültség erősebb, mint a normál felnőttekben. A művészi munka igen gyakran felszabadulást jelent számukra, a börtön sötétjéből nyíló napfényes ajtót. Az ajtó használatával szemben néha ellenállást fejlesztenek ki, de ez nem indíthat bennünket a kísérlet feladására. Az is nyilvánvaló, hogy a művészet az emberek közötti érintkezés fontos eszköze. Tudja, hogyan ugorjon át országhatárokat és századokat. Képes rá, bár néha nehézségek árán, hogy átlépje a művelt és a kultúrálatlan közötti határt. Ennek a határnak kettős értelme van. Létezik olyanfajta művészet, mely intellektuális kérdésekkel foglalkozik, kifejezésében túlfinomult és bonyolult, tehát a műveletlen emberek nem tudják egyszerre megérteni. Tanulniuk kell és tanítani őket ahhoz, hogy élvezzék. Másrészt a műveltek gyakran neveltetésük folyamán szerzett előítéletek rabjai, és elhatárolják magukat azoktól a művészeti stílusoktól, melyek látszólag ellentétben állnak az általuk használt stílussal. Könnyen megbotránkoz- nak azon, ami túlságosan őszinte és nyers az ő ízlésüknek. Hajlamosok arra, hogy összetévesszék az ízlésest a józan művészettel, éppen úgy, ahogy a tanulatlanok az édeskéset vagy csinosát a jó művészettel. Ezeket a félreértéseket azonban könnyen el lehet oszlatni. A tanár egyik legnemesebb feladata az, hogy a művészettel kapcsolatos, mindenfajta előítélet ellen harcoljon. Mi mindnyájan kölcsönös szeretetben, megbecsülésben és megértésben akarjuk egyesíteni az embereket. A művészeti terület nemzeti és osztály-előítéleteinek eloszlatásával igazi humanitárius munkát végezhetünk. Az előítéletek ugyanis jobban elválasztják egymástól az embereket, mint a nyelvi, szokásbeli és hittel kapcsolatos különbségek vagy az anyagi helyzet.

E magas, majdhogynem filozofikus célkitűzések mellett a művészetnek és a vele való gyakorlati foglalatosságnak van egy igen egyszerű, magától értetődő haszna. A művészet megtanít bennünket nézni és látni. Elképesztő, hogy az emberek, elsősorban a nagyvárosok elvontságában felnőtt emberek, mennyire elvesztették vizuális befogadó- képességüket és általában megfigyelőképességüket. A beszélt és az írott szó lett az egyedüli tanítónk - a természetet rabszolgának tartjuk — a tudomány láncra van verve, hogy akaratunknak engedelmeskedjék. Soha senki nem vette a fáradságot, hogy megfigyelje azt, amit hatalmában érez. Senki nem nézi meg az ég színét, az árnyékok hosszúságát és alakját, a felhők formáját, hogy megállapítsa, hány óra van, vagy milyen idő lesz. Az óra és a rádió ellát bennünket a szükséges információval. Már oda se figyelünk az emberi forgatag ritmusára és tempójára, a közlekedési lámpák teljesen leegyszerűsített, vizuális formában figyelmeztetnek bennünket. Nyáron élvezzük a parkok zöldjét, de nem figyeljük aggódva a csírák növekedését, a nedvességhiánytól vagy -többlettől szenvedő növények színét. A föld az csak föld, az, hogy sárgább, vörösebb vagy barnább, nem befolyásolja a termést és a jólétet. Tegyék próbára magukat, barátaikat és tanítványaikat, tapasztalni fogják, hogy csupán futó pillantást vetünk a dolgokra, ahelyett, hogy megfigyelnénk őket. To- vábbmenve, nekünk előre kialakított elképzelésünk van a dolgok színéről és formájáról, melyet a felszínes vizuális benyomás nem befolyásol.

Az emberi kéz alkotta tárgyak is osztoznak a természet szemlélésének sorsában. A kézművesség hanyatlásával és a háztartási munka gépesítésével azon az úton vagyunk, hogy nem látjuk a tárgyak szerkezetét és textúráját, bármennyire ismerősek számunkra. Igen kevés olyan háziasszonyt ismerek ma, aki színről meg tudja állapítani a hús minőségét. Nagyanyáink szeme jobb volt, már nézésre és tapintásra észrevették a legkisebb különbséget. A tapintás is olyan érzékünk, melyet teljesen elhanyagolunk. A vizuális művészetben nagy jelentősége van, remélem, hogy behatóbb vizsgálatnak is alávetjük egy más alkalommal. Itt azonban szeretném kijelenteni, hogy a normálisan fejlett egyén szeme és tapintása együtt működik, és elválaszthatatlan ikerként segíti egymást. Egy kis túlzással azt állíthatom, hogy a városi emberek nagy részének korlátozott a látványbefogadása és igen fejletlen, majdnem negatív a tapintásérzéke. Valamikor régebben vizsgálatot végeztem intelligens fiatalok egy osztályával, számban mintegy hússzal, akik a tervezés alapjait tanulták. Arra kértem őket, hogy egyszerű, kezdetleges rajzon mutassák be nekem, milyen az emberi hajfonat, hogyan helyezkedik el a zsindely a háztetőn, hogyan alkotnak a téglák falat, milyen az anyjuk vagy szakácsnőjük által használt bevásárlókosár fonása. A huszonkét tanuló egyike sem tudta megoldani a feladatot. Az ilyen és ehhez hasonló gyakorlatok valamennyiünknek jól jönnek, mivel nem szentelünk elegendő időt és figyelmet környezetünk és embertársaink jobb megismerésének. Barátaim boszorkánynak szoktak hívni és gyakran kérnek arra, hogy olvassak a tenyerükből, mert sok olyasmit tudok róluk puszHimzésterv (1920)

tán fizikai megnyilvánulásaikon alapuló megfigyeléseimből, amiről sohasem beszéltek. A régi orvos, akinek nem volt hőmérője, röntgensugara és más technikai segédeszköze, teljes mértékben vizuális megfigyeléseire és tapintására támaszkodva állította fel gyakran kitűnő diagnózisát. Hálásnak kell lennünk mindazért az értékes segítségért, melyet a modern technika nyújt nekünk, de arra nincs indok, hogy megengedjük érzékeink és józan eszünk visszafejlődését a használat hiánya miatt. Ne felejtsék el, hogy azok a nemzedékek, melyek a technikai fejlődés alapjait megvetették, előnyben részesítették a józan észt és ez az öntudat tette képessé őket a technikai csodák megalkotására. Azoknak a képzőművészeknek és egyszerű embereknek, akik falusi életet élnek, nagy előnyük van e tekintetben. Érzékeink és megfigyelőképességünk tudatos nevelésével vissza kell szereznünk azt, amit elvesztettünk.

Igen kevés embernek van türelme nézni és megfigyelni. Manapság hiányzik az e folyamatokhoz szükséges koncentráció és higgadtság, kivéve, ha közvetlen és azonnali érdekünk fűződik hozzá. Az anya figyeli újszülött gyermekét, a vadász figyeli a vadat, a szakember azt, ami éppen munkájának vagy kutatásának tárgya. De kevesen ülnek le közülünk azért, hogy fákat, kosarakat, egereket vagy embereket figyeljenek meg órákig, úgyszólván céltalanul. És itt lép be a művészi munka. Mindenki, aki rajzok vagy iparművészeti alkotások kivitelezéséhez szükséges anyagokkal foglalkozik, köteles figyelni, nézni és megtanítania saját magát arra, hogy koncentráljon a külsőre, a szerkezetre, a színre, a felépítésre, mindenfajta anyagra, a tárgyak és élőlények többé-kevésbé látha: