Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Sándor András: Fordítás után - megjelenés előtt

ők adták neki a cauchú nevet, — nedvét ragasztásra és sebtapasztásra alkalmazták. A múlt század második felében, a század vége felé fedezték fel ,,a civilizáció úttörői", mint ipari nyersanyagot. A XX. század elején fellendülő gépkocsigyártás egycsapás- ra „szupersztárrá" avatta. Az Egyesült Államok gombamódra szaporodó gumigyárai minden mennyiséget felvásároltak ebből a „zöld arany”-ból és a nagykereskedelem csábító szerződéseket kötött azokkal a vállalkozókkal, akik hajlandók voltak az irgalmatlanul nehéz természeti körülmények között a gumi alapanyagát kitermelni. Brazília, Venezuela, Kolumbia, Peru felbolydult, az Amazonas mentén gyülekeztek a XX. század új condottiere-i, akiket az Eldorádó és az alaszkai aranyásók feledésbe ment izgalma kerített hatalmába. A szerencse" csak munkaerő kérdése volt: a végletes kizsákmányolás részleteiről felvilágosít Rivera regénye. Toborzott peónok és rabszolgaságba hurcolt indiánok alkották a munkaerőt, bozótkés és köny- nyű balta a termelőeszközöket. Az embereket mocsárióz és beri-beri emésztette, a fák elpusztultak a szakszerűtlen rablógazdálkodásban — gesztig kellett bevágni őket! — a kaucsuk pedig a zuhatagos folyókon — az Orinocon, a Rio Negron, az Amazonason — úszott le Manaosba, a század elején civilizációs szupernóvaként feltűndöklő brazil városba, ahol arannyá változott. Manaos évek alatt világvárossá fejlődött — egyesek már azon töprengtek, ne tegyék-e meg Brazília fővárosává — lakói maszületett milliomosok voltak, „kau- csukbárók", sugárútjai, terei, palotái Párizst idézték, világhírű Nagyszínházában dupla gázsit fizettek Európa leghíresebb operaénekeseinek és artistáinak. A mocsárlázba, beri-beribe halt, dzsungeltalajba felszívódott peónok tízezreit, az évek alatt elpusz- túlt indián törzseket az ősvadon falta hát fel vajon?

A „szupernóva” olyan hirtelen aludt ki, miként felfénylett. Angol szakemberek csaknem egymázsányi kaucsuk- magot csempésztek ki Brazíliából és megalapították a ceyloni, malaysiai és egyéb csendes-óceáni kaucsukültetvé- nyeket. Az ültetvényes kaucsukterme- lés gazdaságosabbnak és termelékenyebbnek bizonyult a naturális kitermelésnél, ráadásul, a szabályszerű állománynevelés az ültetvényeket állandósította. A kalandor-milliomosok elmenekültek Manaosból, tőkéiket más üzletekbe fektették. A város lakossága tizedére csökkent. A fények kialudtak, a grandiózus Operában dzsungellakó állatok vertek tanyát.

A kaucsuldáz elmúlt, a mocsárláz megmaradt.

GRAND-GUIGNOL VAGY APOKALIPSZIS?

Rivera ahhoz, hogy visszafoghatat- lan egzaltáltságának igazolást, a tudata mélyén izzó kazánnak feszültségteret adjon, megszülte költőleikének gyermekét, Arturo Cova költőt, aki igazi lírikus természetként első személyben adhatja elő „elbeszélésének kaleidoszkópját”, ezeket a „fejtetőre állított helyzeteket, bolond-likból-bo- !ond-szél-fú-fenegyerekségeket, gyermeteg epizódokat, vércsatakos oldalakat". Másik gyermeke Ramiro Esté- vanez; lám, nemcsak költő, hanem — Veres Péter szavaival — „oldott lélek” is ő, igazi prózaíró, aki képes szétosztani magát alakjaiban és így nem csupán önnön egyéniségéről készít hű lenyomaíot, hanem arról a társadalmi rétegről is, melyből jött és melyhez szól. Ha nem így volna, regénye nem vitte volna többre hatásvadászó grand-guignolnál, borzalmak és gyilkosságok, válogatott szadiszti- kus aktusok sorozatánál. S ha az olvasó még így is mértéktelennek találja a szüntelen hatványozódó iszonyatot, emlékezzék vissza a XVI. századi metszetre, a Puerto Ricó-i indiánok kísérletére, halhatatlan-e a spanyol. Emlékezzék vissza: Latin-Amerika

megítélésében használhatatlanok az európai paraméterek. S emlékezzék egy másik költői műre, klasszikusra, ókorira: a Biblia utolsó könyvére, János Jelenéseire. S ha ezt az irodalmi alapélményt összeveti „Az örvény” apokaliptikus kilángolásaival, melyek a civilizáció pusztulását jövendölik, a borzalom-áradat, a vérrel festett vad lázálom-képek szervesen fognak integrálódni azzá, ami Rivera regénye: apokalipszissé, Jónás ninivei próféciáivá, egy tehetetlenségben vonag- ló társadalom fenyegető tudat-kitörésévé.

„A SEMMI FENEKETLEN KÚTJA”

Ennek az utolsó ítéletnek a végrehajtója maga a természet. Talán csak Jack London-nál található még ilyen hangsúlyozott és tudatos szembeállítása a kultúra teremtette „super- ego"-nak és a fajfenntartásra koncentrált, könyörtelen kiválasztásra alapozott természetnek. Arturo Cova és Alicia társadalmilag lehetetlenülő idillje még Bogotában kezdődik, egy urbanizált, civilizált világban, szökésük még holmi társasági botrányként, krakélercsínyként indul. Ám mihelyt kikerülnek Bogotából, a társadalmi és vallási konvenciókat a túlélés törvénye helyettesíti. Francoban és Grisel- dában, a pusztai nyers pásztorélet első impresszióiban mintha még felköd- lenék Isaacs pozitivizmusa vagy a „Don Segundo Sombra” konstruktív szemlélete. Ám ez csak tűnő átmenet, ez csak illúzió. Ebben az időszakban Cova órákat tölt el álmodozással és álmaiban látja magát a közönség ünnepélyeként, miután bizonyítékát adta férfiasságának és legyőzte potenciális vetélytársait. Gyermekesnek tűnhetnek fel ezek az álmodozások, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a romanticiz- mus és a modernizmus egyfajta mitológiáját terjesztette annak a költőien bohém életnek, amelyet Cova, mint költő, örököl. A pusztai ábrándozások voltaképpen arra valók, hogy Cova lássa, a du.va valóság első érintésére, ezt a mítoszt szertefoszlani. Sőt, a regény fő-mondandóinak egyike a romantikus személyiség rombadőlése; a folyamat már a tanyán elkezdődik, ahol Cova olyan emberek között találja magát, akiknek számára csak a cselekvésnek van értéke. Még a természet is ellene fordul, melyet pedig, mint költő, csodál; hiszen ez nem a romantikus szemléletnek megfelelő természet, hanem olyan, amely rendszerint kegyetlen és gyilkos. Annak idején, a mexikói forradalom előtt, Rivera, mint költő, még így látta a bikát:

„Lassú lépésű komor bika tér meg mély éjben, árnyas síkon; szimatolgat a fonnyadt szérűn, s küld egy riadó tétova bőgést a remegő szélnek . .

(Devecseri Gábor fordítása)

Hasonlítsuk ezt össze annak a bikának a képével és funkciójával, mely leszakítja Milián fejét és rádöbbenti Covát, hogy a „szellemről” való töprengések mit sem érnek e Gorgó-fő- vé vált emberarc láttán!

Ez a borzalom azonban még csak a bevezető ahhoz, amit Cova és Franco akkor él át, amikor Alicia, Grisel- da és Barrera nyomában az őserdőbe veszik be magukat. Immár eltűnik az emberi lét és a civilizáció minden nyoma, az őstörténeti káoszban találják magukat, egy tudattalan, vég nélkül ön-reprodukáló és önfeifaló természetben.

„Némán folyt az a se-fodra, se-habja folyó, zordon némasága baljós jel volt már maga és oly érzetet keltett, mint egy sötétben tett út, mely a semmi feneketlen kútjába visz.”

A művészet és irodalom civilizálta természet fogalmának, a Cova irodalmi élményeiben megképzett természetnek semmi köze nincs ahhoz az öncélú tohuvabohu-hoz, mely értelmetlenné teszi a sors és a gondviselés fogalmait:

„Eközben a föld makacsul hajtja örök körforgását a megújulásnak: a leomló kolosz- szus lábánál már ott zsendül a zsenge; a miazmák tömegében ott a virágpor, mely száll, száll szüntelen s mindent körülleng az erjedés, a rothadás lehelete, a borongó félhomály meleg párázata, a halál kábulata, a nemzés, az ájult bódulat. Hol leled itt az erdők rejtekének költészetét, hol a pillangókat, ezeket az áttetsző virágtüneményeket, a bűvösdclú madarakat, a csevegő patakot? Be' szegény is a költők képzelete, kik csak a háziassá szelídített magányt ismerik! Itt aztán sehol egy szerelmes csalogány, nincs versailles-i kert, szemet-lelket gyönyörködtető panoráma, sehol! Itt semmi egyéb, mint felfúvódott varangyok felelgető kórusa, embergyilkos zsombolyok alamuszi bozótja, korhadó, szittyós-nádas fertő-mocsarak . .

Mint Schopenhauer filozófiájában, a szexualitás csakis a faj fenntartását szolgálja. Létezzék bármely embe