Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 4. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Sándor András: Fordítás után - megjelenés előtt

ri társadalom ebben a környezetben, eltorzul, degenerálódik menthetetlenül. Szökött fegyencek bandái harcolnak egymással a kaucsuk birtokáért. Emberi érzés, társadalmi szabályozás, humanitás — mind-mind eloszlott, mint a pára. Rabszolgamunkások gyűjtik a kaucsukot, míg meg nem halnak. De, bármily embertelenek legyenek is, kegyetlen vadságban a természet felülmúlja őket:

„Ne panaszold, rabszolga, a robotot, te rab, ne fájjon börtönöd: nem tudjátok, mi az, lánc nélkül kóvályogni olyan börtönben, mint az őserdő, melynek zöld boltozata alatt se-vége-se-hossza folyamok a falak ... S mi bokátokba mar, a lánc irgalmasabb, mint a piócák ezekben a mocsarakban itt; kínzótok, a fegyőr nem olyan szigorú, mint ezek a fák, melyek szótlanul strázsálnak bennünket I”

A NYELV

Nem mindennapi problémát okozott a fordítónak a nyelv, a regény nyelve. A regionalizmus nyelvében is az: az olvasó számára úgy tárja fel a tájat és a tájban élő embereket, mintha — elnézést az anakronizmusért — magnetofonszalagot „játszana alá”. Nálunk a népi irodalom bizonyos irányzatai alkalmazták ezt a módszert; elég, ha Kodolányi ormánsági elbeszéléseire vagy Nyírő „Uz Bence"-székelységére gondolunk. Csakhogy Rivera nyelvi világa meglehetősen heterogén. A mi népieseinkkel ellentétben Rivera nem asszimilálódik, mint író, a néphez, melyet ábrázol. Ű gondosan elválasztja Arturo Cova nyelvét a pusztaiakétól, a peó- nokétól, még Griseldáétól is, akit még külön is úgy jellemez, mint „ízes sza- vút”. „Az örvény”-ben egy barokkon és costumbrismo-n kifejlesztett, olykor egyenesen manierista spanyol nyelvi stílus váltakozik a népnyelvvel és tájnyelvvel. Ez természetes, is, hiszen a meglehetősen eklektikus műveltségű, kissé sznobisztikusan európai kultúrával kipárnázott, pózolásra hajlamos Arturo Cova nem azonosulhat nyelvében azzal a számára eladdig ismeretlen néppel, melynek sűrűjébe szakadt. Cova megtanulja a regionális nyelvet és továbbadja majdani olvasói számára, nem titkolva, hogy számára is egzotikus. Emellett nem tagadja meg pózoló hajlamát sem, egy csipetnyi népi-sznobizmust is megenged magának, amikor szinte nagyképűen dobálózik a frissen megtanult ridegállattartó műszavakkal, mint beavatott. Ezzel saját társadalmi körét igyekszik bámulatba ejteni, szakasztott, mint amikor arról álmodozik, hogy Alicia ámulatát szerzi meg magának bikadöntéssel, pusztai pásztor-szakértelmével.

így hát a fordítónak ragaszkodnia kellett ehhez az asszociatív hatáshoz és ennek köszönhette a páratlanul izgalmas összehasonlító munkát: mi az, ami közös és mi az, ami különböző a századelei magyar ridegállattartás és a kolumbiai között. A magyar olvasónak úgy kell éreznie, mint a bogo- táinak, a regény olvasása közben. Megadhatná-e itt a „couleur Iocale"-t a kurzívval szedett eredeti spanyol kifejezések megtartása a magyar szövegben? Ez helytelen lenne, mert ez esetben elveszne a regionalizmus mélyén lappangó integráló irányzat a latin-amerikai város és vidék között. Az egzotikumot hangsúlyozná a társadalmi egyesítő szándék rovására. Következőleg itt a turján, a bércéi, a ciherés, a gulyás, a szakítás (egyes állatok kifogása a gulyából), a kezes- falka, a kurtagulya, a karikásnyűg, a pányva volt helyénvaló, bármennyire meglepően hortobágyi vagy kunsági hangulatot idéznek is. Természetes viszont, hogy — tetszik, nem tetszik — a moriche-pálma vagy a pringamosa nevét eredetiben kellett megtartani, hiszen ezeknek nem is lehet magyar megfelelőjük, — sőt, a peónt is: jelölésére nem alkalmas sem a cseléd, sem a napszámos, sem a zsellér, sem a béres; a szegényember vagy a gya- iogmunkás (bár ez utóbbi a pontos fordítása a peónnak), amellett, hogy hosszú összetett szó, erőltetett és mesterkélt volna a spanyolban természetesen és kollokviálisan széltében- hosszában alkalmazott peón kifejezésére.

Rivera felhasználta tehát a nyelvet, a második jelzőrendszert, hogy érzelmi sokkhatást keltsen, rádöbbentsen a szakadékra, amely a fővárosi polgári társadalom és az „istenhátamö- götti” tájak „alullevő” néptömegei között húzódik s ezzel közvetve figyelmeztessen a hídverés szükségességére, a számára kozmikusán megképzett katasztrófa elkerülése végeit. Pesszimizmusára jellemző, hogy Arturo Cova ugyan megtanulta ezt a nyelvet, de a legmagasabb tandíjat kell fizetnie érte.

ARTURO COVA SAJÁTOS ÜZENETE

Mint a pusztán a turjánok, úgy szabdalják szét ennek a rónára-őser- dőre vetett bogotái értelmiséginek a személyiségét a szakadékok: város és vidék, kultúra és őserdő, Európa és Amerika, kreol és indián. Rive-áról sok mindent el lehet mondani, de azt, hogy marxista, semmiképpen sem. S

lám, mégis milyen ragyogóan bizonyítja, hogy az ember nem elszigetelt individuum, hogy az ember társadalmi lény, saját társadalmának terméke! Arturo Covának, őserdei hányattatásai végén már csak a neve azonos! Az őserdőből már nem tud kimenekülni, mint Bogotából tette volt, az őserdő csapda, kozmikus örvény, melyben szertefoszlik mindaz, amit saját „személyiségéről” és önmagával való azonosságáról gondolt. Nem oly módon cselekszik többé, ahogyan neveltetéséből és társadalmi talajából folyólag hitte és természetesnek találta. Amikor Aliciára rábukkan, már nem sokban különbözik az állatoktól. Nem őserdei emberré vált — az indiánok, igenis, azok! — hanem személyiség-rommá. Rivera regényének

érzelmi töltése teljesen hiteles: nem egyéb, mint megszörnyűlködés azon, mivé csappanhat-rokkanhat meg az ember a „szuper-ego” eróziója során. Ez az érzelmi töltés valami módon H.

G. Wells „ldőgép”-ének látomásával rokon az emberevő proletariátusról és az ehető arisztokráciáról. Mindkettő „lineárisan" kivetíti az imaganárius abszolutumba az osztálytársadalom létezését, megörökíti, feltételezi állandósulását és feltárja egy ilyen álan- dósulás abszurd következményeit. Ri- veránál a következtetés az, hogy az emberi civilizáció (értsd: az adott, a latin-amerikai osztálytársadalom) an- tagonisztikus ellentétbe kerül a természettel, Latin-Amerikában pedig a természet hatalmasabb, mint a civilizáció.

Jose Eustasio Rivera felkavaró regénye ily módon értékes reveláció- nak tekinthető a latin-amerikai meg- rázkódtatásos társadalmi folyamatok megértése szempontjából. Megérteni segít a conquista ellentmondásos, tragikus élményének mai megnyilvánulási formáit, szabadulni segít európai szemlélet-korlátáinktól Latin-Ame- rika megítélésében, adalékkal szolgál a latin-amerikai értelmiség állandó válságérzetének és pánik-hangulatának szerepéhez a latin-amerikai forradalmi folyamatban, hozzájárul ahhoz, hogy világosabb képet alkossunk Latin-Amerika felszabadulásának roppant kínjai ól, megdöbbeentően bo- nyo'ult és gyötrelmes voltáról s, hogy a maga teljes mélységében lássuk a Che Guevarák és Allendék — és az utánuk még ki tudja, milyen hosszú sorban következők — áldozatának tragikumát.

Azokét, akiknek szemesugara átfúrja a természet és a társadalom bozótjait és tudják, hogy nem az őserdő az ellenség.