Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Pásztor Emil: A műveltségbeli fehér foltok "színezése"

végi átlaga a beszédművelésben: 4,05, ill. 3,60.)

Milyen volt a visszhangja a tanév eleji felmérésnek, illetve a két cikknek a sajtóban?

Az első hozzászólást a Hazafias Népfront napilapja, a Magyar Nemzet közölte (a lap februári 25-i, vasárnapi számában), Pethő Tibor fő- szerkesztő tollából, Föveny és ingo- vány címmel. „Mindig bizonyos tiszteletet kelt — írja a cikk szerzője —, amikor a természettudományok láncreakciós robbanásának, s az egyénekre zúduló roppant információáradatnak korában néhány meg nem hátráló ember elkeseredett utóvédharcokat folytat a humán műveltség romló bástyáin, ismét és ismét felemelve szavát a teljes művelődési világkép, a kiegyensúlyozott kultúra védelmében.” Valóság-beli cikkem következtetéseiből Pethő Tibor szerint három feltűnést keltő jelenség bontakozik ki: „Az első a diákok nagyfokú földrajzi tájékozatlansága. ... A másik terület, ahol a tájékozatlanság csaknem teljes, a szomszédos szocialista országok magyar irodalma. ... Végül baj van a helyesírással."

Utal Pethő Tibor Magyar Imre orvosprofesszornak egy évekkel ezelőtti felmérésére: ő „orvostanhallgatók

között végzett humán műveltségi vizsgálatokat, nem sokkal jobb eredménnyel”. (Magyar Imrének erről szóló tanulmánya annak idején ugyancsak a Valóságban jelent meg, azután Magyar Imre professzor könyve — Stílusgyakorlat. Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1971 — is közölte ezt a tanulmányt részletesebb szöveggel és ezzel a címmel: Negyedéves orvostanhallgatók általános műveltségének vizsgálata.)

Pethő Tibor az én felmérésemnek összesen huszonhat kérdése és feladata közül csak kettővel vitatkozik. Az egyikkel kapcsolatban megjegyzi: „Nehéz lenne ...sommásan műveletlennek nevezni azt, aki nem vágja ki kapásból Karacs Teréz születési és működési adatait. (A múlt század igen jelentős női pedagógusa.)" Csakhogy én Karacs Teréz születési és működési adatait nem is vártam a megkérdezettektől. Kérdésem így szólt: „Ki volt Karacs Teréz, és mikor élt?” Százszázalékos válasznak fogadtam volna el, ha valaki ennyit ír feleletképpen: „Jelentős pedagógus volt a XIX. században.” Számos könyv, cikk és rádióműsor foglalkozott már Karacs Terézzel, akit én a múlt század legjelentősebb magyar női pedagógusának tartok. Ha valaki nem tud róla, azért sem az illetőt, sem iskoláinkat nem marasztalom el; csak arra gondoltam, hogy történelemtanárnak készülő érettségizett fiataloktól, akiknek nagy többsége szintén nő, s akik nyilván a kötelező iskolai anyagon kívül is sok mindenről olvastak-hallottak, nem árt megkérdezni ilyesmit is. Sehol sem állítom cikkemben, hogy műveletlen volna az, aki egy vagy néhány ilyen művelődéstörténeti kérdésemre nem tudott helyesen válaszolni.

Nemcsak felmérés, hanem gondol- kodtatás és nevelés is volt a célom: jövendő tanárok figyelmét többek között olyan értékekre is felhívni, amelyekről méltatlanul keveset tudunk. Miért ne állíthatnánk a 80 százalékban női pedagógusjelöltek elé nagyszerű női példaképeket is? Karacs Teréz életének, küzdelmeinek és kitűnő munkásságának megismerése itt Észak-Magyarországon különösen fontos lenne, hiszen 1846-tól kezdve tizenhárom éven át e táj mai központjában, Miskolcon működött az ő „nagy leánytanodája”, amely elsőként tette lehetővé hazánkban, hogy sok-sok leány is birtokába juthasson az elemi ismereteket meghaladó műveltségnek. Karacs Teréz egyébként a magyar női pedagógusok képzésének is egyik úttörője volt abban a korban, amikor Magyarországon még csak férfi pedagógusokat képeztek.

A másik kérdésem, amelynek célszerűségét Pethő Tibor kétségbe vonja, a következőképpen szólt: „Mire való a tudományos művek tárgymutatója, és miben különbözik a tartalomjegyzéktől?” Abban igaza van, hogy ennek megválaszolása csak nagyon halványan lehet fokmérője a műveltségi szintnek, de — hangsúlyozom — nekem Magyar Imre professzor vizsgálódásától eltérőleg nem az általános műveltség megállapítása, nem szintfelmérés volt az elsődleges célom, hanem az, hogy bizonyos jellemző hiányok feltárásával erősítsem a jövendő tanárok körében a művelődési igényességet és a tudományos tájékozódás igényét-képessé- gét. Jövendő pedagógusokat képzünk, akik aligha igazodhatnak el könnyen különféle tudományos könyvekben, ha csak a tartalomjegyzékre hagyatkoznak, de nem tudják használni a tudományos művek — ábécérendű — tárgymutatóját.

A Magyar Hírlap 1973. március 2-i számában N. Sándor László cikke részben az én Vajóság-beli tanulmányomhoz, részben Pethő Tibor említett írásához kapcsolódik. „Meghökkentők első pillantásra azok a művelődési állapotok, amelyekről híven tudósít Pásztor mikrovizsgálata” — írja N. Sándor László. Aztán így folytatja: „A kis tanulmány adatai voltaképpen mégsem mások, mint rendkívül frappáns és szemléletes illusztrációk az oktatásért felelős szakembereknek más fórumokon kifejtett véleményéhez. »Tanulóink sokat és sokfélét tudnak, ismereteik korszerűsége általában elfogadható. Ezzel azonban nem jár együtt mindig a tudás szilárdsága és alkalmazhatósága. Különösen vonatkozik ez az anyanyelvre . . .« írta például Kálmán György, a Művelődésügyi Minisztérium általános iskolai főosztályvezetője, a Köznevelésben "

N. Sándor László idézett cikkének címe: Utóvédharc? Ez a cím Pethő Tibornak egyik, a humán műveltség jövőjéről kissé borúlátóan nyilatkozó megjegyzésével vitatkozik. N. Sándor László — éppúgy, mint én —• optimista a humán műveltség jövőjét illetően, s az iskolának, a pedagógiának egyre növekvő szerepére mutat rá. Cikkét így fejezi be: „A kötelező ismeretek kopnak, változnak, a pedagógia pedig továbbfejlődik. Bízzunk benne, és bízzunk azokban, akik harcolnak érte. Nem utóvédharcokat vívnak, inkább előcsatározásokat. A harmadik évezred megújuló iskolájáért.”

A Valóság 1973. áprilisi számában Ferincz Éva (magyar—német szakos, fiatal gimnáziumi tanár) szól hozzá a különféle felmérésekhez, köztük az enyémhez is, ezzel a címmel: „Az utolsó szó jogán”. Ő is két kérdésem jogosságát kérdőjelezi meg. Idézem: „. . .én sem tudom az Értelmező Szótár szerint meghatározni a folyóiratot, ... gőzöm sincs róla, ki volt Karacs Teréz, holott pedagógiatörténetet is tanultam az egyetemen, és jelesre vizsgáztam belőle!”

A folyóirat meghatározását illetően Ferincz Éva olyan követelményt tulajdonít nekem, amely bárkinek a részéről értelmetlenség volna. Kérdésem egyszerűen ez volt: „Mit nevezünk folyóiratnak?” Ebben szó sincs arról, hogy A magyar nyelv értelmező szótára szerint. A szótár meghatározását a folyóirat fogalmáról csak azért idéztem cikkemben, hogy szembetűnőbbek legyenek a hallgatók egyes válaszainak lényegbeli hiányai és hibái. (Bevett szokás, hogy a különféle cikkek szerzői ilyen esetben a mindenki számára könnyen hozzáférhető értelmező szótár megfelelő szócikkét idézik a saját meghatározásuk helyett.) Remélem, abban Ferincz Éva is egyetért velem: fontos, hogy az érettségizett fiatalok tisztában legyenek a folyóirat fogalmával, és legyen olyan kifejezőképességük, hogy saját szavaikkal helyesen meg is tudják fogalmazni, mit nevezünk folyóiratnak. Ha egyikük-másikuk tizenkét évi iskolába járás után nem tud különbséget tenni napilap és folyóirat között, ez aligha a főiskolai felmérés hibája. (Ezt már évekkel ezelőtt tisztázhatta volna velük például egy középiskolai „felmérés”.)

Ferincz Éva másik megjegyzésére — Karacs Terézzel kapcsolatban — csak azt felelhetem: ha nem az általános műveltség, akkor legalább a női egyenjogúság szempontjából igenis fontosnak tartom, hogy egyre több magyar pedagógus (és pedagógusnő!) megtanulja, ki volt Karacs Teréz. Ha valaki ezt annak ellenére sem tudja, hogy „jelesre vizsgázott” a pedagógiatörténetből, ez a tény még nem érv Karacs Teréz jelentéktelensége mellett. (Karacs Teréz annak idején bizonyára nem dicsekedett volna a magyar neveléstörténetben való ilyen tájékozatlanságával I)

Azután így folytatja cikkét Ferincz Éva: „Ugyanakkor a tanítványaim is tudják, hogy »tanáraik szakmai tudása kevés, önművelődési igényük alig van, azok a legjobbak, akik elmentek erről a pályáról, itt már csak az alja maradt« stb.” Minthogy elő-