Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 3. szám - A SZEMLE KÖNYVESPOLCA
A SZEMLE KÖNYVESPOLCA ILLYÉS GYULA: Iránytűvel Az életműsorozatban megjelent Szíves Kalauz után, amely Illyés Gyula útirajzait tartalmazza — köztük olyan nevezeteset is, mint az Oroszország című —, most a közel fél évszázad tanulmányait egy- begyűjtő Iránytűvel kettős kötetét veheti kezébe az olvasó. A Szíves Kalauz valódi útiélményeket emelt a szépróza magasába, az Iránytűvel olvasója a szellem birodalmában új égtájakat fedezhet fel. Aragontól Babitson, Szabó Lőrincen. Kosztolányin, Pap Károlyon át az élő irodalomból nemrég elköltözött szellemóriás Németh Lászlóig számtalan lényegbevágó kérdést érint a több mint kétszáz írás. Tartalmi szempontból a változatosság oly mérvű, hogy már tar ‘«óságnak tűnhetne, ha nem egy rendkívüli szellem tájékozódási, kifejezési ösztöne mutatná benne igazi arcát. Az Ingyen lakoma (1964) volt az alapja ennek a kétkötetes tanulmánygyűjteménynek, amelyben régi folyóiratok nehezen hozzáférhető lllyés-írásai válhatnak közkinccsé. A megismerés fokozatait, változatait figyelhetjük meg: a tapasztalatból az elvontba emelkedő gondolatokat, az egyediből az általánoshoz vezető kristálytiszta logikai út művészi megvalósulását. Az lllyés-i gondolkodásnak lételeme az empirium, a belőle felszökő gondolat igazát a gyakorlat próbakövén méri le. Nyomon követhetjük Illyés Gyula útját a gondolkodás ösvényein, azt az építő, egyedül a szellem területén jogos hódító munkát, amellyel más népek művelődési értékeit, szellemi tartományait kapcsolta be a magyar kultúra vérkeringésébe. Ezek az utak a pusztáról indulnak, Párizsig, a szovjet föld népeiig, a finnugor rokonaink lakóhelyéig húzódnak. Az írástudók felelősségét azok Iránt érezte szüntelenül, akiket sorjázó soraival szolgálni akart: az analfabétaságra, félműveltségre kárhoztatott, a jogokból kitagadott, az anyagi bőségből kiszorult, a szellemi gazdagságból kimaradt szegénységet, a hazát megtartó dolgozó népet. A szellem napvilágát azokra akarta ráragyogtatni fiatal korától kezdve, szellemi táplálékkal azokat kínálta, akik táp lálékból életükben sem ehettek jót, ízletesét. A szellemi táplálékhoz étvágygerjesztőt ad a szemnek és az elmének, így vezeti az olvasót ,,a hitesen őrzött" évszázadok óta dicsért szív- és lélekfrissítők-höz. Segíti az olvasót, hogy megannyi lángelme ínyenc-remekét ne csak futó pillantással simítsa végig, hogy a könyvek kincsei az olvasó fejében szellemi kinccsekké váljanak. Költői, írói hitvallásának fontos alapelveit fogalmazza meg, s a népben—nemzetben—társadalomban gondolkodó elkötelezett írónak legnagyobb célját: a „népdalok és mesék ragályerejével" kell, hogy hassanak a művek, hogy az analfabétizmust felszámoló, valóban olvasni tudó nép szívéig szivárogjanak gondolatai tömör sorokban, mint finom hajszálereken a vér. Illyés szerint ,,A Betű még nem talált úgy el a néphez, mint egykor a Dal". A közösség teremtette és formálta a Dal szívét és agyat frissítő, lelket tápláló erő volt, amelyben az élet hétköznapjai is a lélek ünnepévé emelkedtek. Ebből a káprázatos gazdagságú szellemi lakomából csupán ízelítőként tudunk néhány ínyenc-remeket hiányosan, a telhetetlen tekintet gyors érintésével fölmutatni. Köztudott, hogy Illyés Gyula a csepeli vörösezred katonájaként fegyverrel védte Szolnoknál a Tisza-hidat, majd a Tanácsköztársaság leverése után is veszélyes mozgalmi munkát folytatott: ezért lett sorsa az emigráció. Párizsban ismerkedett meg alaposan a szocializmus eszméin felemelkedő avantgarde irodalommal. A változatos emigráns munka során egy ideig a Journal Littéraire kiállítás-rovatát látta el. Itt jelent meg első prózája 1925. június 27-én, „egy bódí- tóan tág egű csütörtök délben”. Ezt az írást közli most fél évszázad után, nem olvasmányul, csupán a szemnek szóló képmellék- letűl, a jubileumra emlékezve. Az egykori emigrációba kényszerült vöröskatonát az idő igazolta: jogos a jubileum, amelynek szógyöké ben az „újjongani”, „újongva örülni" jelentés rejtőzködik. Fél évszázad gondolatait sűríti össze Az irodalom értelme című pályáértelmező tanulmányban. Arany Toldija ébresztette rá a költészet, az irodalom igazságból fakadó szépségeire. Arany remekét olSIMON ISTVÁN: Rapszódia az időről Kétszeresen szót érdemlő kötet Simon István új verseinek gyűj teménye: egyfelől a harminc éves úi magyar líra, másfelől a költő három évtizedes pályájának fontos és egyben utolsó állomása lett. Az életmű egésze felől nézve a Rapszódia az időről azt jelzi: olvasva, majd kívülről megtanulva, érezte, hogy meglelte a világ törvényét, amely benne énekelt, ragályos erővel árcsztotto az emberség, az igazság dallamát. A gyönyörű gondolatritmus sodró erejű prózaritmussal párosul. (A vallomás, az élményazonosság Sütő Andrást idézi, akinek egyik eszményképe Illyés Gyula, öt is a Toldi döbbentette rá anyanyelvűnk gazdagságára egy erdélyi kis faluban, amikor az anyanyelv fogyó bokrában nyelvünk erdőzúgását hallotta ki belőle.) A humánum szellemében is, nemcsak az életben állt közel Illyés Bobitshoz, akinek költészetében a „megújuló görög filozófiai bátorságot" dicsérte, akit a legizgatóbb intellektuális költőnek, az öntudat költőjének nevezett. A ráaggatott sok ellentétes jelző nemcsak o költőt, a kort is jellemzi, amint a népszerűség is nemcsak a költőre, de a közönségre is fényt vet. Nagy Lajosról, a nagy szocialista íróról így vall: „Egész műn kásságában, kezdettől fogva, az iránytű egy határozott vonal irányába rezeg”. Ez a határozott irány nem más, mint a magatartást, stílust és világképet meghatározó szocialista eszmeiség. József Attila „ősi virágénekek magyarságát idéző nyelvezetéről" beszél, arról, hogy gyöngybetűivei a szenvedve helytálló költő örökérvényűen fogalmazta meg a 30-as évek íróinak legjobb törekvéseit. Sorsa rendkívüli volt, mert ,,ő értette a világ rendjét". Annak a világnak a rendjét, amelynek törvénye mindig felfeslett valahol, amelyben „a valóság teljes ismeretében az ember csak pesszimista lehetett". József Attila költészete ennek a valóságnak teljes ismeretében lép túl a pesszimizmuson. „Mert létben és társadalomban értelmet látó ember" volt, de hiába fellebbezett az Értelemhez, az embei gyönyörű képessége: a Rend — nem valósulhatott meg. Tudató ésszel mérhető pontokon túlra is hiába nyílalt — amint Nagy László írja —. részt sem kapott, pedig az egészre futotta érdeme, o ..Mindenség summáslegénye” a semmibe zuhant, halála az ember torzító korszak sűrített jelképe lett. A kortársak közül legszebben talán Németh Lászlóról, az élő irodalomból nemrég eltávozott, korszakos jelentőségű géniuszról ír. A Gyászról szóló sorok páratlan szépségét és igazságát a múló idő csak növelte. Megáüapításai eievenbe vágnak, taiaióan a lényegre mutatnak. A sűrített értékfelmutatás mintapéldájának idézzük néhány sorát: „A regény szerkezete pontos és hibátlan, mint a tragédiáké... Hogyan vesz magára egy fiatal nő az erejénél nagyobb fájdalmat, hogyan fojtja meg a kétség beejtett dac az életkedvet, az életet — ez a tárgya. Erről az orsóról gombolyítja le Németh László a cselek ményt, egy dunántúli parasztfalu szövevényét... A Balaton menti rékliben és tutyiban öidipusz lánya futkos, a kiskapuk mögött össze- hajló vénasszonyok a tragédia kórusának szövegét zümmögik. ...a? adatokat úgy önti, mint Móricz, a keserűséget és reménytelenséget, mint Kodolányi ...Németh László nem parasztregényt ír, csak porosz tokról... irányt mutat egyidőben az elmélyedés és az emelkedés felé". Csodálatosan szép taglalása ez egy nagy könyvélménynek. Még egy kis tévedés sem tudja elrontani az olvasó örömét: mármint a?, hogy Kurátor Zsófi porhüvelyében nem antigonei jellem támad élet re, hanem inkább élektrai. Történelmünk nagy tanúja vltathatalan érdemek birtokosaként tesz bizonyságot. Az egyetemi színpadon, Németh László szerzői estjén elmondott beszédében az emberség és szellem összekötő híd- jaira mutatott rá, személyes vallomásokkal. Elmondja, hogy Németh László gödi lakása adott menedéket az üldöztetések legváltságosabb idején Pap Károlynak és feleségének, a családi házban pedig Zelk Zoltán talált éjszakánként pihenést. Sokan vallottak már a magyar nyelvről, Illyéshez hasonlóan szépen azonban kevesen, ö azt vallja, hogy az irodalmi műveltség fő csatornája az anyanyelv. Az anyanyelv pedig eszköz az ember Önfelszabadulásának folyamatában, amint a költészet is mint a művészi megismerés egyik formája, társadalmi hatótényező is: „minden jó vers egy-egy föllebbezés az igazság és az élet tökéletesedéséért". A kétkötetes tanulmánygyűjteményt három, az íróval készült interjú zárja. Bepillantást nyújtanak az író műhelyébe, a párbeszédek a személyes élményközelséget éreztetik az olvasóval, gondolatgazdag mondatok által legnagyobb élő írónk közelségét. Az olvasót pedig tudásszomja kell, hogy elvezesse Illyés Gyula kimeríthetlenöl gazdag szellemi kincstárába, mert „a szellemi értékek annál értékesebbek. minél többen osztozódnak rajta". (Szépirodalmi, 1975.) Cs. Varga István kotója töretlenül viszi tovább e sajátosan népi líra minden régeb ben kisarjadt s azóta a maradandóság jegyeivel vértezett hajtását, da újakkal is gazdagítja. Míves versek bizonyítják a kötetben: mennyi leleménnyel, frisseséggel tudja a költő egyetemes érvényű mondanivalóját hagyományos lírai eszközökkel hangszerelni. Csupa jó vers ez a kötet: a való világ rezdüléseit felfogó költő mondja el általuk gondolatait az idő múlásáról, egyetemességről, de a tegnapok itt maradt emlékeiről is. A kötetben láthatóan nagy szerepet kapnak az emlékek: Szavakból is a létező világ egy-egy látható darabja klóit
