Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
— Hót, egy kicsit meghíztam. Jó húsban vagyok. — Nem azt néztem. — Hanem? — Hogy ki vagy-e már tömve? O í* O Szótlanul haladnak a folyó felé. Zsuzsa megrázza a fejét, észbekap, úgy tesz, mintha a hajót igazgatná. — Abszurdum. — Mit itt az abszurdum? — Balázs! — Zsuzsa megtorpan. — Nem láttad, ez az ember mennyire telítve van irigységgel? Legszívesebben azt hallaná, hogy te is benne vagy ebben a piszkos ügyben. Balázs, egy pillanatra sem váltva lépései ütemét, fejét sem fordítja Zsuzsa felé, csaknem magának mondja. — Benne vagyok. — Mit beszélsz? — Benne vagyok. Mert megtudtam, hogy rám akarják osztani az ügyet. És abban Lajosnak igaza van, hogy van ott egy taknyos polgár-banda is. Azokra én szívesen rámennék. Mégis . . megbeszéltem Gyurkával, firkáljanak nekem egy olyan papirt. . . kényszerszabadságot. Mert azt a kettőt. . . én. . . nem tudom vádolni. O í?. O Balázs eloldja a kajakot, rátaszítja a vízre. A csónak orra kicsit megbukkan, kiemelkedik. A férfi erőlködve vízirányba fordítja, s ahogyan szokta, kezét nyújtja Zsuzsa felé. Az asszony egyedül száll be. Balázs tűnődve kászálódik utána. A part mellett, fürdőzők tömege. Egy összetákolt kis szükségtrambulin- ról úgy ugrálnak be a gyerekek a vízbe, mint a békák. A parton, ultramodern frizurás nő, kacér pózban áll, az istennek nem menne a vízbe, mert akkor nem lótiák. Pocakos férfit ringatnak a hullámok, néha felemeli fejét a gumiágyról, elégedetlenül tartja szemmel a vízicsatázó gyerekeket. Egy apró fabódé előtt nagyhasú sörivók, kezükben korsóval fordulnak a víz felé, nézik a lassan elvonuló csónakot. A gyerekek, nyakig a vízben, megtorpannak egy pillanatra, arcukon nyárkeltette nevetéssel figyelnek. A pocakost a csónak mellé sodorták a hullámok, fejét kissé megemeli, sértődött, kicsit bamba napimádóarcán, csodák-csodája, enyhe érdeklődés. Zsuzsa moccanás nélkül mered a kajak orrára, lélektelen szemmel néz, és nem lót semmit. Balázs cigarettázik, ő sem evez, nem szólítja meg az asszonyt. Ez a mozdulatlanság, Zsuzsa üres szeme, ez a tökéletes csönd és mozdulatlanság, meghökkentő. Olyan, mint egy némafilm, amelyet nem kísér zongora. 0^.0 — Balázs. . . — Tessék? — Ha most visszamennél, el tudnád méq intézni, hogy mégis teneked adják? — Igen. — Balázs! Szeretsz te engem? — Igen. — Forduljunk vissza. — Nem. Megyünk a Szigetre. Zsuzsa csendesen bólogat maga elé, és olyan halkan mondja, hogy a férfi nem hallhatja meg. — Ahol Pinocchiónak szamárfülei nőttek. 0^.0 Messze lenn úsznak már. Eltávolodtak a várostól, és mindenféle emberi településtől. Az erdők egyre kö- zelebb-közelebb rukkolnak a folyam széléhez, a fák egyre nagyobbak, egyre sűrűbben állnak. Az már a déldunai nagy erdők kezdete, ahol a falvak elhúzódtak a veszélyesen lapos parttól, és bent ülnek valahol az erdők mögött, benn, a Duna-Tisza közén, vagy jobbra, a Dunántúlon. Olyan itt a part, mint egy szülő asz- szony. Megtépett, szennyes. Mindenütt víztócsák, iszap. A fák, meghajolva az áradás hosszan hömpölygő vizének iszonyú súlyától, összetört ágakkal, hordaléktól mocskosán állnak. A nagy termésköveket, melyekkel egy-egy kiugró partszakaszt védtek, szétlazította, elhordta, iszapba temette a víz. Szürke az idő. Szürke a víz és a világ. Egy partrakötött ladikban öreg ember ül, csorba kalapja alól nézi a vizet, kezében horgószbot. Csöndes öbölbe vitte a csónakot, mozdulatlanok: ő is, a víz is. Végtelen békesség veszi körül, látszik, béke van benne is Az aprójószágot nyilván megetette most estig semmi dolga. Zsuzsa szomorúan és elgondolkodva nézi. Az öreg felpillant. Balázs ráköszön, amaz biccent, és hallgat tovább. Alacsony, de csaknem függőleges a meredek part. A fagyökerek, melyekről a víz leszaggatta és elhordta a földet, szégyenteljes, szokatlan meztelenségben tárulkoznak a szem elé. Kikerülnek egy kopasz fát, amely már nem tudott levelet hozni, gyökerei nem bírták iszonyú súlyát, és belefordult a vízbe. Ekkor lassan, de megállíthatatlanul, fenyegető, surra- nó-freccsenő zajjal, belezuhan a vízbe egy hatalmas földkolonc. Balázs idegesen kapja oda a tekintetét, odóbblendíti a csónakot és rómered az agyagtömegtől felkavart piszkos, zaklatott vízre. Az asszony csöndesen, szomorúan fordítja fejét a part felé. — Egy évvel ezelőtt... milyen ép volt minden. — Hol jár az eszed — csattan rá Balázs és kikerül egy nagy úszadékfahalmot. II. rész Balázs előrenyúl, megmarkolja a kajak egyik alkatrészét. — Ez a rohadt borda, egyre jobban lazul. Menjünk ki a partra. Vagy százötven méterre egy parányi hajóállomástól, kikötnek, felszaladnak a sóderes partra. Mellettük homokhegyek tornyosulnak, vontatók dohognak körülötte, rakodók kiabálnak egymásra és száll a por. Balázs megtörli a homlokát, iszik. Kiszállnak. — Körte nincs? Zsuzsa kotorászik, megrázza a fejét. — Hozok. — A kulacs után nyúl, amelyből Balázs ivott. •— Víz is kell. A férfi kipakolássza a csónakot, kihúzza a partra, Zsuzsa belebújik a melegítőjébe és elmegy. Fönn, az állomás parányi büféje előtt, egy nagy, portól szürke lombú fa alatt, három-négy asztal. Körülötte férfiak ülnek, nyilván a vontatótól jöhettek, mert izzadt mellükön sárgállik a homok, ebédelnek. Távolabb tőlük, egy vérmes, kövér bácsi elégedetlenül vizsgólgatja a sölt, kilöty- tyint belőle, hogy a zuhanó folyadék mint egy bomba, apró felleget vág a porban, — Az anyátoknak a. . . csupa egy adta por. A rakodók ebédelnek, szalonnáz- nak, paradicsom, paprika csoportosul az asztalon. — Szóljon a szélnek, Jancsi bácsi! Hogy ne felőlünk fújjon. —Menjetek a... — elégedetlenül iszik. Zsuzsa mosolyogva figyeli a szóváltást, pohár sör rendel egy pillanatig kíváncsian figyel, hogyan fogadják, mit tesznek vagy mondanak majd a férfiak. Azok azonban megtekintették és nem törődnek vele. — Egy csinos nő, egy jó nő, gondolták, egy jó nő rendelt egy pohár sört, kész. Zsuzsa a fülkében fövő, nagymellű, izzadó, vidómarcú nőhöz fordul. — Gyümölcsöt szeretnék venni. Kaphatnék valahol? — Hát kapni, éppen kaphat. Van uborka is. — Nekem körte kellene. — Az is van. Uborka is van. — Jancsi bácsi — szól az egyik vontató — tud valahol körtét? — Tud a... — az öreg meglátja Zsuzsa kezében a sört, mérges részvéttel nézi. — Magának is tele van a söre ezzel a... — Králikéknek lesz — mondja a másik vontatás —, menjen oda, fiatalasszony. — Van is azoknak — int a kövér nő — Bazsóékat keresse, osztón kész. Uborka is van. Zsuzsa biccent, fizet, az öreg dü- hödten nézi a sört, és ki loccsant belőle a porba. O W. o Balázs a kajak mellett térdel, izzadva erőlködik, hogy helyére illessze az elcsúszott bordót. A töltés tetején, amely fölött vibrál a forró levegő, megjelenik egy biciklis ember. Ott volt a hajóállomáson és látta Zsuzsát. Leszáll és a süppedő, bokáig érő homokban, maga mellett gurítja
