Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 2. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Gerelyes Endre: Vádolom
a kerékpárt. Megáll Balázs mellett, nyitott ingéből kilátszik porral lepett melle. Érdeklődve figyel. Balázs felpillant, s akkor a férfi, a kalapja felé bök. — Aggyonisten. A férfi érdeklődve nézegeti a számára szokatlan vízi alkalmatosságot. — Meghibásodott? — Meg. — De most már rendben lesz, mi? — Most már rendben. — Vékonyka kis jószág. S ezzel honnan jönnek? — Pestről. — Balázs érdeklődve pillant fel. — Honnan tudja, hogy „jövünk"? — Ugye a maga. . . felesége volt az előbb a büfénél? — Igen. — No, lám. Hát, egyszerre gondoltam, — Miből? — Hát, ugye, a ruházatáról. Meg- hogy csak úgy egymagában oda állít és kér egy pohár sört. — Balázs elmosolyodik. — Itt ez nem szokás? — Itt nem. Ám már itten is változik az asszonynép, de nem nagyon szokás. Asszonynak nem kocsmában a helye. — Hát... — Amúgy is elég gond kordában tartani őket. Változik az asszonynépség is. Nem olyanok már, mint a nagyanyjuk, meg az anyjuk volt. — Szerencsére. A férfi meglepetve néz Balázsra. — Nono. Tudnék én magának mondani olyat... például ugye... itt vagyok én. Egyszerre ukmukfuk, otthagyott. — Rosszul éltek? — Hát. ,. ugye.. . úgy éltünk, mint mások. — Akkor miért hagyta ott az asz- szony? — A nagyjó isten tudja. Leányt, asszonyt kiismerni.. . nehéz mesterség az. — Megvakargatja a hátát, vizsgálgatja a kajakot. — S ezzel a hitvány jószággal, már nem sérteni akarnám, kimennek a vízre? — Igen. — No, én nem mennék. — Magának másfajta van? — Nekem? Nincs énnékem semmilyen. De ha más lenne, azzal se mennék ki. S maguk csak úgy kirándulnak? — Igen. — Hát... jó lehet. — Ebben a melegben, . . fürödni se szoktak itt? — Hát, ki, hogy. Inkább csak a gyerekek. Meg nyáron nem felnőttnek való ez. — Hanem'— Balázs elneveti magát — télen? Miért? — Nincsen rá érkezés. — Ej, dehogyis nincsen. Szakít, egy kis időt, lejön, s megmártózik. — Nem való — csóválja a fejét a másik. — Miféle ember az, ki, hogy ha dolga van, lubickolni megyeri' Balázs féltérden, dermedten nézi. Amaz még mosolyog, beszél, kezével széles gesztust tesz, de Balázs nem hall semmit, csak a tátogó, mosolyra vonuló szájat látja, s a kalap karimájához érintett bütykös ujjat. O í?. o Zsuzsa végignéz a falu hosszú, üres, néptelen utcáján. Az út két oldalán gesztenyefák vannak, a nap szinte lángol, ember sehol. Ránéz a kezében tartott cédulára, s megáll egy nagy, szürkepalánkos porta előtt. A repedezett kapun kis zománctábla, rajta kutyafej, alatta a fölírás: „Vigyázz a kutya harap!”. Kopog. Semmi. Egyre erősebben kopog, azután már öklével is megdöngeti a kaput, de bent nem mozdul egy porszem sem. Lenyomja a kilincset, s a kapu kinyílik. Meghökken és gyorsan visz- szacsukja. Szepegve áll. Azután még- egyszer bedugja a fejét a kapun, aggódva pislog. A nagy, üres udvaron kétkerekű kordé, hátrább disznóólak és gazos veteményeskert. A kertben gyümölcsfák, az egyiken sárga-piros körték, összeszorítja a száját, s bemegy az udvarra. Minden lépése csupa feszültség, várja az előtűnő borjúnyi szelindeket. Nem moccan semmi. Hátra kerül, a ház tornácos . lészére. Az ajtón lebegő lepedőből összetákolt, légyfogó függöny. Néha meg-meglebben. A függöny mögül tiszta, törnyedt kis öregasszony lép ki. — Jónapot, néni. • — Jónapot. —• Az öregasszony figyelmesen szemügyre veszi Zsuzsát, hasán összekulcsolja a kezét, és vár. — Alig mertem bejönni az udvarba. — És miért, ha szabad megkérdeznem? — Hát. .. én félek a harapós kutyától. — Kutyától? — A néni körülpillant, észbekap. — A tábla miatt, ugye? Nincsen nekünk kutyánk, akkora se, mint az öklöm. — Hát ókkor — Zsuzsa bámészkodva néz — miért van kinn a tábla? — Hát mert, volt. Most meg a nagyobbik lányömék ígértek egy köly- ■köt. — Dehát az nem harap. A néni bólogat. — Úgy a. De majd megnövekszik, s akkor majd harap. — Az igaz — mosolyog Zsuzsa — tetszik tudni, hallottam, hogy van körte, eladó. — Az van — mondja a néni elégedettén — termett hálisten, jóc m. Vagy két kiló kellene. — Lehet, kedves. — Hát akkor.. . hol?-77. Hát.. . ott, a fán. Zsuzsa efhülve nézheti a, körtefát, gmelynek tetejében sárgállanak a gyümölcsök.. . • , És hát, hpgy szokták szedni,? — Hogy? KÖrteszedővel. — No! — De most nincsen itthon. A nagyobbik lányoméknál van, ők is szedik. De van itt lenn uborka. Zsuzsa bosszankodva is, nevetve is nézi a nénit. — Tessék mondani... a nagyobb lánya nem a hajóállomáson dolgozik? — De, éppen, hogy ott. Honnan tudja, lelkem? — Hasonlítanak. Akkor majd íel- mászok. — Fel-e? Az igaz, lánykoromban én is megtettem akárhányszor. Csak még ez a fa sem volt akkor ekkora. S annyira szereti a körtét? — A férjem szereti. — Zsuzsa mászik fölfelé, a néni csípőre tett kézzel nézegeti, s folytatja a beszélgetést. — Látja-e, mit meg nem tesz egy asszony. — Zsuzsa kidugott nyelvvel tapogatózik végig az ágakon, nyújtózva szedi a körtét, arcát összema- szatolják a poros faágak. — Az ura szereti, maga meg egy-kettő, csak fel a fára. He! — Alig láttam embert. Olyan kevesen laknak itt? — Sok itt az ember, lelkem. Csak ugye, dologidőben, mind kinn van a mezőn. Jó is, hogy most jött, merthogy mindjárt megyek az ebéddel utánuk. Ott van az uram is, meg a két vejem, meg a kisebbik lányom. Ilyenkor kinn is hálnak. — S nem fél ebben a nagy házban egyedül, néni? — Én-e? Nem félek én semmitől se. Jöjjön csak valami garázda személy, fejbevágom a kapával. Tudja-e lelkem, mikor még fiatal voltam, s az uram kocsmába keveredett, hát utánamentem, s kihúztam a sok részeges közül. Én még meg is vertem. Zsuzsa megfordul, hosszan nézi a kis öregasszonyt, és mosolytalan arccal leszakít egy körtét. O O Balázs komoran, idegesen nézi a vizet, cigarettázik. A Duna zölden fodrozódik, túl, a másik part mellett, sirályok csapnak a vízre, fehér testük megvillan a fényben. Hirtelen oldalt pillant, ránéz a megérkező Zsuzsára. — Azt hittem, már sose kerülsz elő! — Nézd — mutatja az asszony a szatyrot —, körtét hoztam, Neked. — Nekem? — Igen. Én nem is szeretem. — De ugye te, az áldozatkész hitves, nekem, persze, nekem, hoztál. Alázattal köszönöm. Tudom én, mire megy a játék! A mintafeleség! Kikiabálta az előbbi beszélgetés zaklatottságát, már sajnálja, hogy ráripakodott az asszonyra. Zsuzsa nézte egy darabig, most leveti a lrié- legítőt, indul be, a vízbe. Balázs elmosolyodik maszatos arcát látva, és békülékenyen kérdi. — Egyáltalán, hol a fenében mászkáltál? A víz fölé hajló Zsuzsa fölegyenesedik, visszafordul.
