Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Felszabadulás utáni nyelvhasználatunk néhány kérdéséről

dőlünk elsősorban: tejes edényzet, zöldségféleség, cipőféleség, fényforrás (gyertya?, fáklya?, villanykörte?), munka- viszony: kerestem magamnak munkaviszonyt stb.

A felszabadulás utáni nyelvhasználat jellegzetes vonása az is, hogy mind a beszélt, mind az írott nyelvi közegbe egyre több tájnyelvi, szakmai és zsargonnyelvi (argó) szó illeszkedik bele. Ez a folyamat nem hibáztatható. A tájnyelvi elemekkel több értékes hangzó forma és dallamváltozat is szerephez jut. A táji ejtés színeit, hangzóformáit, dallamkincsét a visszaszorítás helyett inkább erőre kell kapatnunk. A szép és helyes beszédet a tájízek csak gazdagíthatják, különösen akkor, ha személyes jellegű közlésformákat fogalmazunk meg. Nagyon sok vidékünkön a felszólító módú alakoknak a jelentő mód helyébe lépő formái még ma is gyakoriak. A -suk, -sük ebből a forrásból indult el, és jutott szélesebb körű nyelvi szerephez. A látjuk helyett mondott és írt lássuk, az osztjuk formát felcserélő osszuk azonban nem kívánatos ejtés, illetőleg az alsóbbszintű, provinciális köznyelvi ejtést példázza: vissza kell szorítanunk. A köznyelvben és az igényes nyelvhasználatban helytelen formának kell ítélnünk.

Azt is egészséges fejlődésnek tekintjük, ha a köznyelv erősebb egységesítő hatása nyomán visszaszorulóban van a nyelvjárás, a tájnyelv. De az már súlyos hiba, ha nem az egységesülő és egészséges, igényes köznyelvbe fejlődnek bele az emberek, hanem a színtelen, a papírszagú, a feleslegesen körülményeskedő. az erőtlen frázisokkal, az unott, szürke nyelvi fordulatokkal telített bürokrata és közéleti nyelvhasználatba. Ezzel olyan nyelvi valóságba csöppennek bele, amely idegen, szokatlan számukra: nehezebben is mozognak benne mind nyelvileg, mind emberileg. A mai közéleti, hivatali nyelvhasználat ferdeségeit rostára tevő nyelvművelésnek ma legfontosabb feladata éppen az, hogy a társadalmi fejlődésből eredő, különböző nyelvhasználati szinteken jelentkező nyelvi hibákat eltüntesse, a használható újat felerősítse, nyelvi szerephez juttassa.

Nem a hivatali nyelv, a hivatalos nyelvhasználat ellen szólunk, hanem a vele való helytelen élést tesszük rostára. Csak néhányat mutatunk meg belőle. A felesleges hivataloskodást példázza az egyszerű igealakok helyett a terjen- gősebb nyelvi formák használata: fizetést eszközöl (fizet, megfizet, befizet); bírálatot gyakorol (bírál, megbírál); szerelést végez (szerel); hitelesítést hajt végre, (hitelesít); segítségnyújtást gyakorol (segít); fejlődés lép fel (fejlődik); stb. Valami furcsa terjengőssítési divat is fertőzi nyelvhasználatunkat, s elszaporodnak a körülírásos formák. Ennek a kóros szószátyárkodásnak útját kelt állnunk. A hi- vataloskodó, egyúttal nagyzoló szószaparítás példáit szemlélhetjük ezekben a nyelvi formákban: kialakításra került (megépült, elkészült); a kereslet nem került kielégítésre; az eszközölt panaszok vonatkozásában nincs alapja a panasztételnek, a szükséges beavatkozások konkréten, perspektívában és kivetítve is végrehajtásra jutottak, a konyhakész zöldségfélék is szolgáltatást képeznek sbt., stb. Sajnos, a különböző tömegkommunikációs eszközök nyelv- használatának és a sajtó nyelvének hatására az olvasók is valami furcsa közhelyekkel tarkított műnyelven kezdenek beszélni. Ma már nem illik „hivatalból” azt mondani, hogy megtelt a busz, helyette ezért halljuk és olvassuk: az utazótér telítve van terpeszkedő nyelvi formát.

Időszerű nyelvművelő feladat az elkoptatott, a tartalmatlan szavak felesleges használata elleni küzdelem. Bóka, a költő sem véletlenül hibáztatja a „túlterhelt", a nyűtt” szavakkal terhelt megfogalmazást: „Mint megtelt autóbuszok, futnak el a túlterhelt szavak,, szívemben fénylik e perc, a nyűtt szavakba belefakul...” (Bóka: Futó szavak). Egy-egy szó meg nem engedett mértékben jut nyelvi szerephez, s nagyon nehéz az ellenük való küzdelem. A költő Horváth Imre nagyon tömören így utal erre: „Szemérmetlenek a kopott szavak: vérükben van, hogy tolakodjanak" (Horváth: Kopott szavak). Most csak egyetlen típuspéldát idézünk egy nagyon tolakodó divatos szóra. A gond hangsorról van szó, mely akkor is szerepet vállal egyesek beszédében és írásában, amikor nem alkalmas a nyelvi szerep betöltésére. Különösen a hivataloskodó, a körülményeskedő nyelvi formálásban veszi el helyét más jó magyar szónak, kifejezésnek. Nem válogatunk pl. ebből a szósorból: baj, aggály, hiba, hiányosság, bonyodalom; szerepüket és fogalmi értéküket a tolakodó gond szó veszi át. Nagyon gyakran a tépelődés, a töprengés, a vesződés, a törődés, a nehézség, az ügyelés szavak helyét is bitorolja. Hiába tettük rostára nap mint nap a tolakodó idegen szavak legdivatozóbb formáját; ma is él és virul. A realizál szóról elsősorban azért beszélünk, mert lassan teljesen tartalmatlan, és mindenre jó megnevezéssé válik. Hogy mennyire terjed, mutatja az a tény is, hogy még a versekben is nyelvi szerephez jut. Két példát ennek bizonyítására. „Az embert realizálni kell" (Dobai Péter: A megnyilvánulás nehézsége). Ugyancsak Dobai Péter József Attiláról írt versében ezt olvashatjuk: „Egy- szál magában realizálta a Halál metaforáját”. Általában azt tapasztaljuk, ha valakinek kevés a mondanivalója, akkor nyelvi töllelékekkel pótolja ki. Olykor csupa üres szóval telítődik a mondat, megszaporodnak a kötőszók, a szerep nélküli módosítószók, s ebben a nyelvi formálásban elsikkad a lényeg, s üres az információ is. Költőink erre a tipikus beszédhibára, fogalmazásbeli gyengeségre utalnak néhány olyan versben, amelyet karikirozva csupa kötőszóból állítanak össze. A fiatal Fábri alábbi sorai ironikusan a lényegre tapintanak: „És, ámde, bárha, mégis; habár, de, persze, mégse, mindezekért, azért is, pedig, talán, ezért se — Ezért se, és azért se, aki akarja értse, aki meg nem akarja, szemét vakká vakarja (Fábri: Szentbeszéd). Igazat adunk a költőnek, Sumonyi Zoltánnak is, aki arra kéri a mindenre fogékony, értelmes ifjúságot, hogy ne tanuljon meg „kötőszavakul és keresztrejtvényül" beszélni, írni (Sumonyi: Nemzedék).

Sajnos, egyre több divatos és túlterhelt szóval közéle- tieskedünk, kereskedünk és hivataloskodunk. A baj ott keletkezik, hogy ezek a szavak egyre nagyobb mértékben akadályozzák a megértést, s inkább elriasztanak, mint befolyásolnak bennünket. Felmérést végeztünk, melyek azok a szavak, amelyek napjainkban egyre divatosabb kifejezéssé válnak. íme a példatár: aspektus, infrastruktúra, árrés, ármozgás, árfekvés, időarányos, behatárolás, súlyozás, alultáplált (sovány, rosszultáplált) stb., stb.

A társadalmi rétegeződés szerinti nyelvhasználat jellemzőit is tekintetbe vevő nyelvművelés igyekszik eltüntetni azokat az akadályokat is, amelyek útját állják a nyelvi egységesülés folyamatának, és okozói a nyelvi hátrányos helyzetnek (vö. Pap-Pléh: Nyelvhasználat és társadalmi helyzet, Szociológia. 1972. 2. sz.), a „rossz nyelvi közérzetnek”, a „nyelvi és fogalmi kiszolgáltatottságnak", a „nyelvi szennyeződésnek”, beszédünk és írásunk „stiláris felhígulásának" (vö.: Élet és Irodalom, 1973. szept. 29., nov. 3., 1974. febr. 2., április 20.). A tudományos-technikai forradalom időszakában és kissé annak folyományaképpen az egyes tudományok szaknyelve, szakszókincse egyre szélesebb körben válik ismertté. Ez egészséges folyamat. Arról azonban beszélnünk kell, hogy a szaknyelv, a tudományos terminológia feleslegesen jut akkor is nyelvi szerephez, amikor nem „szakszinten” beszélünk és vitatkozunk, hanem közönségszinten. Az sem egészséges példa, ha egy ember „szakmájáról", „hivatásáról" érthetően beszél és fogalmaz, ugyanakkor köznyelvi megnyilatkozásaiban igénytelen. Anyanyelvi műveltsége, nyelvi öntudata, hiányos, gyenge. Szinte rossz hallgatni annak a vitának nyelvi formálását, amelyben a tudományos, vagy tudományoskodó, szakszerű, vagy szakszerűsködő kifejezések keverednek a nagyon igénytelen köznyelvi szavakkal, mondatformákkal. Az ilyen viták és értekezletek nyelvileg is öncélúak, és nem tartjuk erősnek a költő elítélő kritikáját sem: „Tücsökherélés volt az értekezlet” (Pákolitz: Notesz).

Szólnunk kell az ismeretterjesztő előadások, könyvek, cikkek nyelvhasználatáról is. Elsősorban azt kell hangsúlyoznunk, hogy nem lehet ma már érvénye annak a tételnek, hogy a szaktudós és különösen a tudományos ismeretterjesztő könyvek szerzője ne legyen tekintettel a köznyelvi és irodalmi nyelvi követelményekre, mert az ő feladata, hogy szakmájának sajátos nyelvhasználata szerint írjon, fogalmazzon. Ebben is van igazság, de a szakmai leírások nyelvi formálása mégsem szakadhat el nagyon a mindennapi élet nyelvétől, stílusától. A feleslegesen túl- szakszerűsített nyelvi formálás nem célravezető, különösen nem az ismeretterjesztő művek írásában.

Félreértés ne essék, nem a nagyon leegyszerűsített nyelvi formálást, stílust kérjük számon a természettudomá