Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Bakos József: Felszabadulás utáni nyelvhasználatunk néhány kérdéséről

nyos szakkönyvek, írások szerzőitől. Nem is a nagyon képszerű, piperézett nyelvi forma illik hozzájuk, de azt feltétlenül követelménynek tekinthetjük, hogy, ha nem is szép- irodalmi igénnyel, de valóban „emberi nyelven", az élet élő, érthető nyelvén fogalmazzanak, s kerüljék a tudományos tolvajnyelv, a tudálékos, fontoskodó, tudóskodó, mesterkélt bikfanyelv zsargonszerű kifejezéseit.

A nyelvi forma legyen közérthető, szabatos, de legyen szép, tetszetős és kifejező is. Nem az a kérdés tehát, hogy a stílus, a megfogalmazás, a nyelvi formálás igaz legyen-e vagy szép, hanem helyesen csak így lehet párhuzamba állítani a követelményt: legyen igaz és szép.

E követelmény szolgálata érdekében ma még előforduló két gyakori hibára kell felhívnunk a figyelmet: a tudatosan vállalt egyszerűsítés azt eredményezheti, hogy igen szélesre taposott ösvényen halad a nyelvi formálás, s a szerző és az előadó túlságosan vizenyősen fogalmaz, nagy a redundancia írásában, csábító és ijesztő bőségben szaporodnak el a tartalmas információt nem nyújtó nyelvi képletek, a töltelékszók, a körülményeskedő, terpeszkedő kifejezések.

Ä kibernetika, a hírközlés új vizsgálati módszerei s a modern kommunikációs vizsgálatok tükrében világossá vált, hogy annak a szerzőnek és előadónak, aki nemcsak egyszerűen informálni akar, hanem hatni és befolyásolni is, megfelelően kell gazdálkodnia a nyelvi eszközökkel is. Sokszor az erre való törekvés szüli a másik hibát. Vannak, akik túlságosan tömören, szűkszavúan fogalmaznak, s éppen e szófukarság árnyékában szaporodnak el a nyelvi formálásban a nehezebben vagy alig érthető mondatok. Nem gazdaságos, éppen ezért a megértést és a megfelelő hatást nem segíti elő, nem eredményezi az a nyelvi formálás, amiben elszaporodnak a komplikált szakszerű mondatok, amelyekbe az író sokszor össze sem tartozó gondolatokat, problémákat sűrít bele, illetőleg összekapcsolja bennük a valójában összekapcsolhatatlanokat is.

De a közvetlenség helytelen értelmezése, s az egyszerűségre való nem hasznos törekvés is nagyon leronthatja a nyelvi formálás hatásfokát. Az ilyen típusú nyelvben domináló szerepet kapnak feleslegesen is az emócionális jellegű nyelvi képletek. A cél valójában az, hogy a racionális és az emócionális jellegű nyelvi formáknak kellő egyensúlyát teremtsük meg az ismeretterjesztő természet- tudományos könyvek, írások nyelvében, stílusában is. A nyelvi formának kizárólagos intellektualizmusa éppen any- nyira hiba, mint a túlságba vitt „érzelmekhez szóló'.' hang, illetőleg az öncélúan szép stílus. Értelem és kedély, világosság és tetszetőség egyformán kapjon szerepet a nyelvi formálásban.

Felszabadulás utáni nyelvhasználatunk jellemzője az is, hogy eltűntek a társadalmi megkülönböztetésektől, a beszélő és beszélőtárs társadalmi rangjától, vagyoni helyzetétől erősebben függő nyelvi formák. Elsősorban a megszólításban, a köszöntésben, a beszédtevékenységet kezdeményező formákban. Eltűntek a kérlekalásan, az ajánlom magam, az alázatos tisztelettel, az alázatos szolgája, a niéitóságos uram, a nagyságos asszonyom stb. nyelvi képletek. Eltűntek a rangjelző, cikornyás címek, címzések. Nem véletlen azonban az sem, hogy nehezen született meg helyettük a megfelelő nyelvi forma. E téren eleinte nagy volt az elbizonytalanodás. Ezért szaporodtak el a nagyon változatos megszólítások: szaktárs, kartárs, tagtárs, sporttárs, asszonytárs, polgártárs, lakótárs, utastárs, pajtás stb., stb. Amíg a szaktárs és becéző formái, a szaki, szak- csi munkáshagyományoktól is támogatott megszólítás, természetes nyelvi forma, addig ma már inkább az előkelősködés tükrözője a kollega úr, a kollegina kisasszony megszólítás. Itt kell arról is szólnunk, hogy nem idegen mai nyelvhasználatunktól az emberileg hitelesen hangzó, formálódó udvarias, tiszteletteljes beszéd. Itt is sok tennivalója van a nyelvművelésnek. Rá kell nevelnünk ifjúságunkat és magunkat arra, hogy ne szégyelljük a nők, az idősek iránti tiszteletadás nyelvi formáit. A szíveskedjék, a tessék, a kéremszépen se szoruljon vissza nyelvhasználatunkból. Nagyon sok elítélő szó hangzott el az ifjúság

nyelvéről, beszédéről. Arról is sokat írtak, hogy gyenge az ellenállóképességük a feleslegesen használt argotikus eredetű idegen nyelvi elemekkel szemben. A csaj, a krapek, a kégli, a mandró, a csávó stb., stb. bizonyos beszédhelyzetekben még jól teljesítheti környezetet festő nyelvi szerepét, de az állandó velük való élés már az igénytelen beszéd fokmérője. Abban is van igazság, hogy újabban a hangnemben és a szóhasználatban az eldurvulás jelei is mutatkoznak. Ezt a folyamatot meg kell állítanunk. Ugyanakkor bizonyos rétegek nyelvhasználatában feltűnik a „nyelvi úrhatnámság", a felesleges finomkodás, előkelősködés. Fertőz az idegenes ejtést utánzó kiejtési sznobizmus is. Érdemes arra is figyelmeznünlc, hogy milyen mértékben divatosak ezek a kissé urhatnámkodó, előkelőskö- dő utónevek is: Mónika, Rita, Csilla, René, Edina, Andrea, Zsolt stb., s egyre inkább háttérbe szorulnak ezek a régi keresztnevek: Mária, Erzsébet, József, István, Boris stb.

Végül még egy problémáról röviden. Hogyan fejlődött a magyar helyesírási szakirodalom 1945-óta? Nemcsak mennyiségében, hanem minőségében is igen komoly tudományos munka folyt a magyar helyesírás elvi, elméleti és gyakorlati kérdéseiről. Mind a nyelvész szakemberek, mind a gyakorlati élet munkásai, pl. a pedagógusok, . nagy érdeklődéssel várták és fogadták a helyesírás új akadémiai szabályzatát. Ez a kiadvány valóban hiányt pótolt. A körülötte megindult elvi és gyakorlati viták szinte az egész magyar társadalmat mozgásba hozták. Elsősorban a szaknyelvészek, a pedagógusok, az újságírók, az írók hallatták szavukat. Egyetértettek a helyesírási reform gondolatával és gyakorlatával, annak azonban hangot adtak, hogy éppen gyakorlati szempontból nem szerencsés az, hogy túlságosan sok szabályban fogalmazták meg a helyesírási előírásokat. Nagyon gyakran emlegették az új szabályzattal kapcsolatban azt is, hogy az agyonszabályozás jeleit is tapasztalhatjuk benne. Ez a probléma legújabban mind a szaknyelvészek, mind az írók, mind a pedagógusok érdeklődésének előterébe került. Bárczi Géza a Köznevelés hasábjain (1975. jan. 10.) ezzel kapcsolatban megfogalmazta a helyes álláspontot. Elsősorban azt hangsúlyozta, hogy „helyesírásunk fejlődésének nem használt az, hogy agyonszabályozták’'. Ma már a helyesírási szótárak nélkül (A Magyar Helyesírás Szabályai, Helyesírási Tanácsadó Szótár) nem boldogulunk. Különösen a külön- és egybeírás szabályaival kapcsolatban merülnek fel nehézségek. Egyet kell értenünk éppen ezért Bárczival abban is, hogy „jó volna egyszerűsíteni bizonyos szabályokat, némely esetben több változatot engedni, s a formális szempontokat pedig kiiktatni a szabályzatból”.

Bár nem értünk egyet azokkal, akik szinte fetisizálják a helyesírást és a többszáz szabályt, előírást mereven megkövetelik, és ennek alapján ítélkeznek dolgozóink helyesírási kultúrájáról, azt azonban mi is valljuk, hogy két dolog feltétlenül megkövetelhető ha íráshoz fogunk. Az egyik: a helyesírási szótár jó ismerete, állandó forgatása. A másik: azt is tudomásul kell vennünk, hogy a magyar helyesírás nagyon értelmes rendszer, s éppen ezért logikáját, értelemtükröző jellegét jól meg kell ismernünk, tehát a jó helyesírási gyakorlat előfeltétele a helyesírással kapcsolatos ismeretek megszerzése, állandó és következetes gazdagítása. Csak így érhetjük el azt, hogy minőségi változás, javulás következzék be helyesírási gyakorlatunkban, az iskolai helyesírástanításban.

Ha arra a kérdésre kellene rövid és egyértelmű választ adni, mi jellemzi a felszabadulás utáni nyelvhasználatunk alakulását, változását, a válaszban elsősorban arról kell szólnunk, hogy a változás, az alakulás, a formálódás elsősorban gazdagodást jelent. Egész népünk tudatában van annak, hogy anyanyelvűnkkel való foglalkozás, törődés ma már mindenkinek megtisztelő feladata és kötelessége. A felszabadulás óta különösen abban nagy a változás és fejlődés, hogy a nyelvművelő munka valóban társadalmi méretekben folyik. Senki sem vonja kétségbe azt a tételt sem, hogy egész nemzeti műveltségünk anyanyelvűnkön alapszik. A harminc év fejlődésének ez a legfontosabb és legértékesebb eredménye.

IIP