Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ember és valóságábrázolás Németh László regényeiben

matok közvetlen, mintegy az átéléssel egyidejű, változás­nélküli, a film- vagy magnetofonszalag hűségével való rögzítése.” Művészete ettől eltér, köztük alapvető különb­ség van. Németh László hivatkozik Proustra, említi, hogy a kri­tikusok a Proust-hatást nem vették észre, amíg ő erről be nem számolt. Csak az eset nem egyedi voltát bizonyítva említjük meg, hogy Thomas Mann regényóriásaiban A varázshegyben, a József-tetralógiában, valamint két utolsó kisregényében A kiválasztott és A megtévesztett címűek- ben is a mester ironikus utalásai nyomán kezdték felde­ríteni az átlényegített, művészien műbe asszimilált freudiz­must. Proust hatása kitűnő irodalomtörténészek szerint is kisebb, mint azt írónk sejteti önkommentáraiban. Mintha ezt az értelmezést akarná tompítani, a helyére tenni egyik bevezetőjének az alábbi mondata: „Az Emberi színjáték­ban bajos lenne a Temps du perdu hatását kimutatnj; ol­vasmány és írás közt azonban mégiscsak kellett valami összefüggésnek lennie; ha más nem, figyelmeztetés volt, hogy másféle regényt is lehet írni, mint az itthon megszo­kottak.” Kiváló Proust-értekezését alapul véve is ezt a megállapítást kell helyesnek tartanunk. Érdekes felfigyelni Egri Péter véleményére, aki a prousti ábrázolás, a prousti kép tárgyszerűségének emlékező-ál- modozó fellazítását egy egész fejezeten át taglalja, bizo­nyítja. Ez annál is fontosabb, mert a köztudatban Proust még mindig a klasszikus regénystruktúra felrobban­tójaként él, holott egyre inkább erősödik az a vélemény, amely szerint a klasszikus regény utolsó lehetőségeinek kiteljesítőjét, módosult folytatóját, tagadva megőrzőjét és betetőzőjét kell látnunk benne. Az ábrázolás, a kép tárgy- szerűségének összetörése Joyce-nál következik be, aki egy­ben az álom- és látomásábrázolás dekadens végpontját is jelenti. (Vő. Egri Péter: Álom, látomás, valóság.) Proust emlékező-elemző emlékkép-technikája, amelynek segítsé­gével, a múlt idő felidézésével, különféle időrétegeket, idő­síkokat kapcsol be, merőben különbözik Németh módsze­rétől. Halvány kapcsolatot, átszínezést csak az Emberi színjáték elején Boda Zoltán gyerekkorának bemutatása­kor lehet észrevenni. Az analitikus regények módszerétől is alapvetően eltér a Németh Lászlóé. Gondoljunk csak az Anna Kareninára, a Bovarynéra, a Vörös és fekete c. regényre. Láthatjuk, hogy az író nem helyezkedik bele hősei tudatvilágába, és főként nem azonosul velük. Kívülről szemléli, elemzi őket. Igaz, hogy ezeknek a regényeknek a szerzői teremtették meg a lélektani regényt, de kívülről behatolva tárták fel hőseik pszichikumát, tudattartalmát, nem engedték a pszichikum és tudattartalom öntörvényű feltárulását. Flau­bert hiába mondta közismert vallomását: „Emma én va­gyok”. Ez csak mentése, palástolása módszerének, mert nem azonosult a hősnővel, tehát nem ő volt Emma, ezért kellett szavakkal, vallomással „bizonyítania”. (B. Nagy László) Az említett két fiatalkori regény az ábrázolt valóság­ból elsősorban az erkölcsi képet mutatja meg intellektuá­lis, filozofikus beállítottsággal, igénnyel. Látszólag az élet­teljesség felől közelít az erkölcs felé, valójában minden erkölcsiséggel áthatva jelentkezik. A hősök erkölcsi felfo­gások, világképek, filozófiák hordozói. Különösen élesen kirajzolódik minden az Emberi színjáték Boda Zoltánja, Behr-Bors Alfrédje és Horváth Lacija esetében. írónk realizmusának vázlatos elemzése csupán össze­gező megállapításokra, összevetésekre ad lehetőséget. De így a legfontosabb különbségeket és egyezéseket felmu­tatva, vizsgálódási körünket szűkítve kutathatjuk tovább írói módszerének mibenlétét, lényeges összetevőjének, a két korai lélekmonográfiában megvalósított lélektani mód­szernek az elemzésével. EMBERISMERET ÉS LÉLEKÁBRÁZOLÁS Németh Lászlót általában sommás megállapításokkal, értékelésekkel mint nagyszerű lélekbúvárt szokták emle­getni, de lélektani módszerére vonatkozó átfogó elemzés nincs a szakirodalomban. A külföldi recepció bizonyítja, hogy a nyugat-európai köztudatban főleg regényíróként tartják számon, nevével kapcsolatban a legnagyobb író­kat emlegetik, a XX. század nagy léleklátóival rokonitják. Idehaza is sokáig főként a nagy realisták egyeneságú folytatóját értékelték benne, megfeledkezve újításainak, sajátosságainak tüzetes vizsgálatáról, különösen a lélek­tani módszer vonatkozásában. (Kivételnek számít néhány tanulmány, de ezek is átfogó jellegük miatt jórészt peri­férikusán érintették a lélektani oldalt.) írónk életművét szokványosán az eszmei-tartalmi oldalról közelítette meg a kritika, sokszor egyoldalúan bírálta, támadta eszmei té­vedéseit, amelyeket régen túlhaladott és nagyrészt maga helyesbített. Czine Mihály utal arra, hogy a társadalmi gondolkodó Németh tévedéseit helytelen kijátszani a szép- íróval szemben, ezek többsége ma már annyira nyilván­való, hogy bírálatukat el is hagyhatjuk. Ahhoz, hogy megállapíthassuk, melyek Németh léleklá- tásának új vonásai, először is számba kell venni a kora­beli lélektani eredményeket, amelyekről részben ő tájékoz­tatta elsőként a kortárs írókat, igyekezett pótolni a ma­gyar szellemi élet hiányosságait. Nem véletlen tartotta Veres Péter Németh Lászlót fáradhatatlan informálónak, a „Szellemi áramlatok tanújá”-nak. Természetesen nem át­vételről, szolgai alkalmazásról, hanem átlényegített, to­vábbfejlesztett, a regényírásban művészi szinten alkalma­zott eredményekről, módszerekről beszélhetünk. Bár regé­nyei a legszorosabb kapcsolatot a freudizmussal tartják, de a jórészt Freud előtti lélektani iskolákat is jól ismerte. Közülük azokat említjük meg, amelyek leginkább hatottak az irodalomra. A freudizmus előtti irányzatok közös vonása, hogy gon­dolati-érzelmi tényezőkkel dolgoztak. Ilyen az asszociációs elmélet, a beleérzés elmélet. Részben a két elmélettel egyidőben, de nagyrészt veiük ellentétben jött létre az ún. alak-elmélet és a behaviorizmus. Számunkra az említett irányzatok mellett különösen fontos a freudizmus. Tudjuk, hogy irodalmi hatása nagy, de nem mindig igazán érté­kes. Tételszerű alkalmazását számtalan tiszavirág életű re­gény, sikertelen próbálkozás jelzi, de remekművek születé­sére is hatott, pl. Thomas Mann regényeire. Hatását Né­meth Lászlónál könnyen kimutathatjuk, eléggé észrevehe­tően, átütően jelentkezik. Segít ebben bennünket neveze­tes Freud-esszéje, Az Emberi színjáték főhősének Boda Zoltánnak az alakja, életsorsa, tevékenysége mutatja leg­meggyőzőbben a freudi Super-Ego szerepét, hatását. Ilyen értelemben az Emberi színjáték, Boda Zoltán pokoljárása, a „balga szent” megdicsőülése a freudizmus manifesztá- ciójának is felfogható. Központi tényezőként egy óriásira növelt Super-Ego szerepe figyelhető meg, tudatos nekife- szülés, szembeszegülés az ösztönvilággal. Szépírói szembe­sítésről van itt szó, az írói szándék: ,,a szentség: impoten­cia" elvének a teljes kudarcáról. Az egész mű, a főhős, az ösztönvilág ellen jött létre. Jelzi egyben az alkotó egyik fontos tulajdonságát a szembeszegülést az ösztönökkel, a külső valóságban és önmagában is új rendet — az ér­telem és az etika szabályai szerint — akaró, önmagát mintává nemesítő személyiséget, akiben tudatosan óriásira növelt Super-Ego munkál. Az álom, a képzelet, öntudatlan, kevésbé tudatos mechanizmusát régóta rokonitják a műalkotás jellegével, természetével. A romantika korában a művészetet az em­lékezéssel hozták kapcsolatba. Wordsworth „nyugalomban felidézett” emléknek, emlékképnek nevezi a műalkotást. A hasonlítás alapja az, hogy az emlékképeket is bizonyos elmosódottság, sajátos érzelmi telítettség, laza kauzalitás, sajátos idő- és térszemlélet jellemzi. Ide kapcsolódik és különösen az Emberi színjáték elem­zésére, a regényindításra, a főhős gyerekkorának bemuta­tására alkalmazható Jean-Paul Weber felfogása, amely szerint a művészet nem az emlékezéssel, hanem a gyerek­korra emlékezéssel rokon. A műalkotás ezek szerint a gyerekkor látásmódjának megfelelően ábrázolt valóság: „Véleményem szerint” — írja — „a költők, írók, dráma­írók nem tesznek egyebet, mint öntudatlanul egy gyerek­kori témát modulálnak, szimbolizálnak.” (Vö. Hankiss Elemér: Az irodalmi kifejezésformák lélektana. 47. o.) A felnőtt ember racionalizmusa kellemesnek ítéli, érzi a gye­rekkori látomásvilágot, a folt-árnyék-fény elmosódó kon­túrjait, a szimmetria esztétikai arányait. így lehet Boda Zoltán számára is rendkívüli élmény a tér felfedezése, küszködik a jelentéssel bíró, de a jelentésen kívül még

Next

/
Oldalképek
Tartalom