Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ember és valóságábrázolás Németh László regényeiben

annyi mindent kifejező emberi szavak értelmezésével. Első tapasztalatai a gyakorta ráköszönő, őt megszólító emberekhez fűződnek, keresi a hozzá intézett szavak értelmét, de mindig éber riadtság feszül benne: „Mit forralnak sárga homlokuk mögött? Miért dörgölőznek az ő világához, amely olyan biztos egyformasággal hullámzott a szülei ágya közé toldott vasalódeszka s a kút melletti farakás egymásra hányt törzsei és tönkjei közt" — írja életrajzi vonatkozású sorait, hiszen valaha ő aludt így szülei között.

Az elemzés során a fogalmak használatában óvatosságra int bennünket, hogy az irodalom legjobb eredményei sohasem köthetők közvetlenül valamiféle lélektani iskolához. A tudományos lélektan eredményei, hatásai csupán átlényegített formában, az igazi műalkotásban rejtve, néha csak alapos filológiai módszerrel kimutathatóan jelentkeznek.

Barta János alapvetően fontos tanulmányaiból (Élmény és forma) tudjuk, hogy a műalkotás valósághitele, hitelfoka, művészi valószerűsége természetesen függ a valósággal való kapcsolat mértékétől, jellegétől, de végső soron a művészi öntörvényűség határozza meg. Igaz, hogy a műalkotás valószerűségét a részletek is hordozzák, de ezek valószerűsége, részletrealizmusa, ténybeli hitelessége nem elégséges. Egy mű valószerűségét összhatásában valóságérzékünk, valóságtudatunk dönti el, fogadja el művészileg hitelesnek, valószerűnek. Ennek természetesen nem lehet abszolút mértéke a külső-belső tudományos, tisztán empirikus értelemben vett valóság. Bár a ténybeli hitelesség, a megfigyelés pontossága és finomsága, a részletek elemzése, az érzéki szemlélet, a konkretizálás bősége, elevensége, a tényhalmozás mind elősegíti a mű egészének valószerűségét, de nem önmagában, hanem összhatásában határozza azt meg. A valószerűség kritériumai között fontos helyet foglal el az emberileg és művészileg igaz, őszinte kategóriája, az életszerűség alapkövetelménye. Németh László sarkigazságnak jegyezte fel, hogy „az életszerű ábrázolás a legelvontabb látomásnak is művészi feltétele”. Különösen fontos funkciót tőit be az alapos életismeret regényvilágának valószerűségében.

A lélekábrázolás hagyományos módszere, hogy a belső lelkiállapotokat, ezek rendszerét, ellentmondásait, átmeneteit, átcsapásait külső jelek segítségével igyekszik érzékeltetni. Ezt mint lélektani módszerének összetevőjét Németh- nél is megtaláljuk.

Sajátos helyet foglal el a hatalmas, felhalmozott életanyag, életismeret a Németh László-i lélekrajzban. Fontos a külvilág, a természet és az ember kapcsolata a regényeiben. Lélektani realizmusa jól kitűnik az ember és a társadalom, az ember és a környezet kapcsolatainak ábrázolásában. (Boda Zoltán méltatlan környezete, társadalmon kívüli magánya, Kurátor Zsófi normavállalása és viszonya környezetéhez, Kárász Nelli iszonyának sokrétűsége.) A szereplők látható, tehát külső életénél jobban érdekli a belső, főként szellemi-akarati élete. Olyan társadalmi körképet alkot, amelybe a főhős teljes szellemi-érzelmi társadalmi világképe belefér. Az író a hőst körülvevő viszonyhálózat feltárásában leli kedvét. Mindennek az ábrázolását csak sokoldalú motivációval lehet hitelessé, művészi szempontból valószerűvé tenni. így válik a lélek- rajz a művészi hitel fontos alkotóelemévé, önmagában is fontos tényezővé.

A társadalmi viszonyok és az ember kölcsönhatását, az erkölcsi, társadalmi, problematikát nem konkrét formában, hanem intellektuális anyaggal telítve lélektani anyagba is beágyazza. Ha a társadalomrajzra figyelünk, akkor ezt még a Gyászban és az Iszonyban is könnyen kimutathatjuk. A társadalomrajz nem önállósulva, de mindig jelen van a lélektani viszonyhálózatban, megnyilatkozik az egyénre tett hatásokban. Megfigyelhető már az Emberi színjátékban, hogyan válik a lélektani tematika központivá, szembetűnő az is, hogyan „szűkül” a társadalomrajz és válik a regény lélekmonográfiává. A lélekábrázolás, az erkölcsi portré, a szellemi karakter jól kirajzolódik a Gyászban és az Iszonyban, az eszmei-lélektani feloldási folyamatot jelző Égető Eszter-ben és a végső feloldást, eszmei csúcspontot jelentő Irgalomban. Nem a társadalom felől közelít anyagához, hanem a tudatvilág felől. A lélekábrázolás így nemcsak a cselekmény alkotórésze és a jellemzés eszköze. Bár a lélekábrázolás öncélúan nem önállósul, nem szakad el a lélektani realizmusban betöltött funkciójától, de szerepe rendkívül megnő, a lélektani elemek fokozott jelentőséget kapnak, a valóság művészi megjelenítésének, tükrözésének hatékony eszközeivé válnak. Ez figyelhető meg már a Gyász ökonomikus szerkezetében, anyagába épülő lélekrajzban kiérlelt formában, kissé módosulva az Iszonyban és az Égető Eszter „kis kitérője” után az Irgalomban.

A cselekmény és lélekrajz arányainak módosulása, változása is nyomon követhető. Jól kimutatható a cselekmény másodlagossága már az Emberi színjátékban, nem is beszélve a másik két nagy lélekmonográfiáról: a Gyászról és az Iszonyról. A művek keletkezéstörténetét felvázolva arra a kérdésre is választ kereshetünk, hogy a hősök determi- náltsági foka, mennyiben jelent eszmei-társadalmi deter- mináltságot, és mennyire jellemzi az írót. Itt is világos a fejlődés íve, amely Boda Zoltántól Németh László szoborként kiemelkedő nőalakjain, kariatidáin át vezet a legragyogóbbig, Kertész Ágnesig. Hőseinek egyéni, alkati gyökerei igen erősek, de nem kizárólagosak. A hősök, a jellemábrázolás, a lélekrajz társadalmi vonatkozású eredői erőteljes egyénitésen átszűrve jelennek meg. A sorsszerűség, az alkatban hordott sors, a tragikus, pesszimisztikus látásmód, a magatartásban kifejeződő kiélezett önmegőrzés igénye felerősödik. (Kurátor Zsófi, Kárász NelHJ A lélektani motivációk során a hősök jellegzetes pszichikuma, a lelki állapotok, lélektani folyamatok, az alkatba írt tulajdonságok kibomlása mellett is éreztetik a társadalom, a környezet, osztályhelyzet korlátozó, torzító hatását.

Fontos a hangulati elemek szerepe a közösség ábrázolásában. A hangulat szintetizáló hatását tudatosan alkalmazza és érzékelteti. Boda Zoltán esetében jellemző erejű a szűkebb környezet, a család tipikus hangulata: a komor csüggetegség, dacos elégedetlenség. Ezt a titokzatos, nyomorúságos helyzetet, hangulatot, amelyet a szülők és testvérek alakítottak ki, fokozzák a falu lakói, a házukhoz bejáratos emberek, és játszótársa, minden szerepjátszása ellenére is. Zoltán — mint általában minden ember — önmagát más emberek ismerete alapján ismeri meg és értékeli. A család általános hangulatát, tipikus atmoszféráját, amelybe Zoltán beleszületett, a gyerekkori eszmélkedés során fokozatosan tudatosuló és erősödő bizonytalanság, szorongás, félelem jellemzi. Zoltán sajátosságai: fogékony, érzékeny, kapcsolatai homályosak, a szimpátia és antipá- tia alapján jönnek létre, idegen tőle a hazugság, a fantázia világába menekül, amelyet apja a Zölddisznó meséjével nyitott meg előtte. Az író jól kihasználja az atmoszférateremtés eszközeit: pl. Kárász Nelli Sándor-napi ünnepségének, Takaró Sanyi és dzsentri-barátja találkozásának ábrázolásakor.

Nyomon követhető a gondolkodás, emlékezés mechanizmusa, ennek művészi ábrázolása. Rendkívül érdekes, hogy Németh hősei nem, vagy csak néha álmodnak. Az álom nem kap fontos szerepet a lélekábrázolásban. Jellemző vonása hőseinek, hogy ébren álmodnak. Az álomtól az író óvakodik, talán éppen Freud álomfejtése idegenítette el attól, hogy — az elődöktől és a kortársaktól el- térőe'n — alkalmazza ezt a művészi lehetőséget. Az álomanalízist ismerve feltehetjük, hogy írónk etikai alapon álló emberhite, de misztikum-ellenessége is távol tartotta attól, hogy gyakrabban és sokoldalúbban éljen ezzel a lehetőséggel.

A külső valóság és a pszichikum közötti rejtett áramlatok megragadása, érzékeltetése sokféleképpen történhet. Ide tartoznak a találó megállapítások, a megjegyzések, finom megfigyelések, meglátások. Ezek a művészi valószerűségnek is fontos hordozói, a lélekrajz hatásos eszközei, amelyek kitűnően tükrözik a lélektani módszer jellegzetességeit. Különösen a Gyász és az Iszony bővelkedik találó megfigyelésekben. A fenti eszközöket különösen az Emberi színjáték első részében figyelhetjük meg, a második, harmadik részben már túlsúlyba jut a részletes elemzés. Kirajzolódik a szellemi, erkölcsi karakter, és az üdvösségkereső főhős a regényfejlődés ütemét követve szoborszeren kiemelkedik környezetéből.