Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - TUDOMÁNYOS MŰHELY - Cs. Varga István: Ember és valóságábrázolás Németh László regényeiben

nem részben boncoíó-elemző módszerében és különösen orvosi jellegű látásmódjóban, szemléletében. Németh és Kemény közti különbségre mutat rá Kovács Kálmán a Gyászról írt tanulmányában: „Csak részben igaz felfogása kritikánknak, hogy Németh László a Kemény Zsigmond-féle regénytípust folytatta. Kétségtelen, hogy mindkét íróban erős a lélektani érdeklődés, Kemény azonban mindvégig belülmaradt a kauzális emberszemlélet határain. Mindketten súlyos próbának vetették alá hőseiket; úgy szakadtak rá Kurátor Zsófira a létezés és belső erkölcsi normák, mint Tarnóczy Sárára, Mikes Jánosra vagy Szőke István- néra. Am Kemény hőseit mindig megtisztította a szenvedés, felemelte őket a lemondásra kész aszkézis vagy a szerzetesi altruizmus. Legfeljebb az Iszony utolsó lapjain fedezhetünk fel valami hasonlót, de más összetevők teremtették ott is e távoli rokonságot. A Gyász nem ismeri az aszkézis fegyelmében emelkedő embert; a jellemfejlődés folyamata s a hozzátapadó emberi értékek sorsa — más, ellentétes.” Ide tartozik még, hogy csak a legjelentősebbeket említsük a sokat vitatott Szabó Dezső és természetesen Ady, akinek művészete hőseinek is szellemi tápláléka.

A kiválasztott regényekben az életanyag, alakítás, jelentés szerepét vizsgálva szembetűnik, hogy az életanyag szerepe mellett erősen növekszik a szerkesztés és a jellemábrázolás jelentősége, a jelentés bonyolulttá válik, megsokszorozódáson megy át. (Kurátor Zsófi normavállalása, Kárász Nelli házassága, iszonya, az iszony jelentése, mibenléte.) Az életanyag, a cselekmény visszaszorul — már az Emberi színjátékban is ez a tendencia —, az ábrázolás átmegy az allegorikus ábrázolás felé. \Az a megállapítás, hogy a cselekmény arányosan szerkesztett, logikusan felépített regényt ad, különösért érvényesül a Gyász és az Iszony esetében és kevésbé az Emberi színjátékban. Az ábrázolás és kifejezés alakulásában a világirodalmi és hazai elődöknél, a hazai kortársaknál inkább az ábrázolás volt előtérben. Németh regényeiben megnő a kifejezés funkciója. A kifejezés folytonos erősödésével szorosan ösz- szefügg a problémakoncentráció, amelynek fokozódása szembetűnő. Természetesen az a tény is fontos, hogy mindhárom regénye burkolt tragédia, tehát élesebben, erősebben jelentkeznek a főhőst szorongató ellentétek.

A regényekben előforduló önéletrajzi motívumokkal kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy bármennyi motívumpárhuzam, egyezés is található, regényei mégis realista, objektív szemléletet tükröznek. Életrajzi mozzanatok nemcsak a főhőshöz, de a többi szereplőhöz is bőven fűződnek. (Pl. az Emberi színjátékban Horváth Lacihoz, Behr- Bors Alfrédhez) Az ismert alkotáslélektani magyarázat szerint fontos a „kiírás”, „kimondás” és a katartikus feloldás. A kiírás közismerten a megnyugvást, az ellentétek tisztulását, a feszítő élmények feloldását jelenti, amelyre írónknak sokszor szüksége volt. Nála elemi erővel jelentkezett a „Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak” igénye, az önelemzésre épülő önfeltárás, önmegmutatás. Sokszor a megoldás reménye nélkül is a feszítő ellentétek kivallási szándékával. Tudjuk, hogy fejlődésének öntörvényűségét meg nem sértve, képes volt mindig az újraértékelésre, átértékelésre nézeteivel, alkotásaival és önmagával szemben is. Jellemző, hogy nála az önéletrajzi adatok, motívumok nem önigazoló jellegűek, mint annyi más írónál — köztük Tolsztojnál is —, hanem az eszmeiművészi fejlődés adott fázisának megfelelően önkritikusak. (Talán ezért is láthatták egyesek regényeiben az esszéíró terveinek és a valóságnak a szembesítését.) Nem mindig látnak tisztán a Németh László-i hősök, de a tisztánlátást, a megoldást — önmagukat fel nem adva, megőrizve —, töretlen belső igénnyel keresik, gyötrődésük, lelki vívódásaik közepette válnak életszerűvé, valószerűvé.

Bármennyire vázlatosan is tekintjük át írónk realizmusának kapcsolatát a realizmus lényegi vonásaival, meg kell állapítanunk, hogy nagy vállalkozókedve, rendkívüli adottságai, bő ismeretanyaga ellenére sem a teljességre törekvő nagyregények közismert „mindentudó” írói magatartását, a hagyományos „tárgyilagos” ábrázolást, a regényvilágot uraló mindenható írói fölényt találjuk regényeiben.

írásaiból, írói kommentáraiból tudjuk, hányszor kifogott rajta az anyag, követve belső öntörvényűségét, az írói

szándék ellenére ellentétébe fordult. Például az Emberi színjáték „szentség: impotencia" írói szándéka visszájára fordult a bizonyítás, az írás során, ugyanúgy a Gyász esetében is.

Regényeinek terét és idejét véve szemügyre, megállapítható, hogy reális regénytájakról beszélhetünk, legyen az fővárosi szintér az Emberi színjátékban, amely visszatér majd az Irgalomban, vagy a vidéki Hodos falu, amely szinte földrajzilag is kijelölhető éppen úgy, mint a Gyász és az Iszony szintén dunántúli regénytája, vagy az Égető Eszteré. Nevezetes Proust-tanulmányábpn szemléletes hasonlattal érzékelteti a realista regény idejét: a regényvi- lág szereplőinek órája együtt jár az olvasóéval. Ez nagyrészt érvényes saját regényeire is, néha napról napra érezteti az idő múlását, mint pl. a Gyászban Kurátor Zsófi férje halála után, jelzi hatását a hősnőre vonatkozóan.

A valóság teljességének utánzása, a lexikonszerű totalitás megvalósítása már Balzac-nak sem sikerült, Zola próbálkozása is zsákutcába jutott. Németh enciklopédikus vállalkozása — számos ok miatt — szintén befejezetlen maradt, nem vállalkozott több teljességregény, regényciklus írására, az egykori távoli példa a „világregény" megvalósíthatatlanná vált. Így is tagadhatatlan, hogy regényei a külvilág valóságanyagát páratlan gazdasággal fogadják be. Némethnek a legnagyobb gondot mindig a rendelkezésre álló roppant valóságanyag és a regény ön- törvényűségéből eredő befogadóképesség, terhelhetőség közti szintézisteremtés jelentette. Regényeibe esszébetéteket épít, amelyek néha a harmonikus, arányos szerkesztés rovására mennek, szétfeszítik a rendelkezésre álló szerkezeti kereteket. Gondosan ügyel a regényvilág szuverenitására, de a bő esszéisztikus anyag gyakran károsítja az arányokat. Kevésbé erőssége a harmonikus szerkesztés, két regényét, a Gyászt és az Iszonyt kivéve a szerkezet arányosságát, a harmonikus kompozíciót tekintve regényei között nem találunk tökéleteset. Alakjai — leginkább főhősei — öntörvényű életet élnek. Az író csak néhány hőssel azonosul, pl.: Boda Zoltán, Kurátor Zsófi, Kárász Nelli, — Takaró Imre stb., a többit mindenféle átmenet nélkül elveti és velük szemben kíméletlen, tárgyilagos ábrázolást alkalmaz.

A századfordulótól jelenünk felé haladva folyton nő Ady szimbolikus szavainak igazsága: „Minden egész eltörött, /Minden láng csak részekben lobban, ...” Az író tükör helyett csak tükörcserepet tart az olvasó elé. Ez alól részben kivétel Németh László, aki nemcsak valóságrészletet, valóságszeletet mutat be, de az általa legjobban ismert dunántúli középparasztság bomló világát egészében tárja elénk tudatos megvilágításban, részben az Emberi színjáték, de főként a Gyász és az Iszony lapjain.

Németh László a Gyászt és az Iszonyt „tudat-regénynek” nevezi. Jobb elnevezés híján tartsuk meg az ő elnevezését, de az egyértelműség kedvéért elengedhetetlen bizonyos fogalmi tisztázás. Az irodalomtörténetben ismertek az ún. tudatregény művelői: Gide, Cocteau, Girau- doux, Huxley, Virginia Woolf, hogy csak az emlékezetesebbeket idézzük. A tudatregény íróinak művészi szándéka „a külső cselekmény elszegényítéséveL a belső élet kiterítésével, a regényhős árnnyá, tétellé, játékká sorvasztásával, a regénystruktúra formaj kereteinek sokszoros felforgatásával módosította a műfajt.” Sükösd Mihály Változatok a regényre c. könyvében írja: a mai olvasók előtt eléggé szembetűnő és bizonyításra nem szorul „élményszegénységük, spekulatív sápadságuk, információ-elégtelenségük". A „tudatregény" vagy „fikcióregény" alapvető tévedése, szervi hibája, hogy fontosabbnak véli a közlésformát a közlésnél, márpedig az igazi műalkotásnak emberileg is jelentősét kell tartalmaznia, természetesen művészi szinten, a művészi tartalomnak, mondanivalónak megfelelő, adekvát formában. Tehát ebben az értelemben, elismerve Gide eszméltető hatását, fontos leszögezni, hogy a tudatregényhez, különösen pedig a tudat-folyamatot követő, Joyce nevével jelzett tudatáram-technikához, a tudatáram-irodalom joyce-i vonulatához írónknak semmiféle tipológiai vagy módszerbeli kapcsolata nincs. Ka- rancsy László szabatos megállapítását idézzük: „A tudatáram-irodalom általánosan jellemző vonása a belső monológ abszolutizálódása, a lelki életben végbemenő folya