Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 1. szám
N ICiÁLÉ Azt mondják: a számok ridegek. A szám olyan mennyiség, amelyet bizonyos egységek meghatározott halmazának fogunk fel. A szám, valamely mérhető dologról, teljesítményről szólva általa közölt mennyiségi adat. írásjegy, grafikai forma. Számjegy. Egyezményes jel. Adat. Tény. Nincs benne emóció, nincs hangulata, a számnak nincs metaforája és metamorfózisa sem. A szám az mindig szám marad. Ezt mondják. Pedig a szám lehet líra és történelem, dráma és sorsforduló, történet és dokumentum: a szám minden lehet. Mint ez a mostani, harmincadik is. Három évtizeddel ezelőtt azt írtuk reménykedve és még riadozva, foszló rongy-papírra, kopott ironnal — 1945. Négy szám, együtt egy dátum: a vég és a kezdet. A háború, a fasizmus végét, pontosabban a náci birodalom végét jelentette, egy volt világ végét nekünk is, egy újkori középkor negyedszázadának végét. És a kezdetet, az újjászületést: a megszületést is. Szívfájdítóan, torkot szorítóan rettenetes szép dolog és csak az emberrel eshet meg, hogy egy rombadőlt ország még mindig égő tüzeinek füstjéből kiéreztük a holnapi búzamezők igazát: hogy a halálba görbedt hidakat nézve leányderék karcsúságú hidakat láttunk; hogy a magtalanra perzselt földekből lélegeztük be a termékeny asszonyi test illatát. Három évtizeddel később ezt írjuk a néha nagyon is sok papír aljára: 1975. Ez is négy szám, együtt egy dátum, a harmincadik mérföldkő neve inkább azon az úton, amelyen egykoron elindultunk, amelyen nem kevésszer meg is botoltunk, amelyről jobbra is, balra is letéríteni oly szívesen akartak volna, s amely a holnapba vivő utak rendszerében végigláthatóan a miénknek kijelöltetett. Immáron harminc esztendővel ezelőtt. Azon a napon! Három évtized telt el azóta. Tízezer nap. Az emlékezésnek befogni egy pillanat, ám azért végigélni azt: gyermekből felnőtt lett, a felnőttből agg, az öreg emberből emlék csupán. Végigdolgozni: tízezerszer tízezer alkotás. És minden alkotás az idő percmérföldköveiként, mint valami csodás időgép, visszavisz a kezdetekig, ama harminc év előtti napokig, amikor még mindent hittünk, de semmit sem építettünk, a mai korunkból vissza, amikor immáron tudjuk, hogy hitünk nem csalatkozott, mégha a sok oly kevésnek is tűnik nékünk. ,,Egem és földem kincse mennyi! Gazdaságom csak számbavenni egy élet nem elég" — vallja Benjámin László költői hevülettel, de nem költői túlzással. Vastag fóliánsok, könyvespolcokat megtöltő felsorolások megszámlálhatatlan adatai és tényei igazolják, hogy a költő színes szavai reálisabbak mint a számok ereje. Ezt, a költő realitását és a számok ihletett- ségét ünnepeljük most. De botor az, aki mindig csak visszanéz: orrabukik menten. Hátra kell nézni, hogy lássuk, honnan és meddig jutottunk, de látni kell azt is, hogy sorsunk ugyan múltunk méhében fogant, de a jelenben születik és a holnapban teljesedik ki. A kongresszus, a tizenegyedik felszabadulásunk óta, nemcsak „kincseinket" vette számba, de botlásainkat is, nemcsak arról szólt, ami volt, de arról is, aminek és ahogyan lennie kell. Nem jó ünnep az, amelyen az ünneplő és az ünnepelt csak a megtett útról szól és megfeledkezik a megteendőkről. Hogy máskor is, hogy később is legyen mit és jogosan ünnepelni. „Az égbolt sikolt: rátokszakadok, a föld meginog: széthasadozok, jajgat a kő is: közelítenek csikorgó csontú páncélistenek. rívó leányok, megritkult család lesik topogva a nap hajnalát. —- '* Egy pillanatra béke lett, orosz katona kér aludt-tejet.” (Nagy László) ... és az egy pillanat most már harminc esztendeje tart. Tartson is időnk végezetéig. Tegyük meg mindazt, hogy tartson, tegyünk meg mindent az ünnepek utáni pirosbetűs hétköznapokon.
