Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Pásztor Emil: A műveltségbeli fehér foltok "színezése"

arra, amit addig csak sejtettünk, hogy a gimnáziumban kemény mun­kával eltöltött évek ellenére is na­gyon hiányos a műveltségünk.” L. Zsuzsanna is igen önkritikusan nyilatkozik: „Amikor a tanár úr által írt »Nemzeti művelődésünk fehér folt­jai« c. cikk megjelent, kissé megle­pődtem. Talán azért, mert nem gon­doltam, hogy a rólunk készített fel­mérésből vitaindító cikk születik. Hir­telen megdöbbentem csoportunk nagyfokú tájékozatlanságán, amely­ben én sem vagyok kivétel. Bennem hamarosan felötlött az a gondolat, hogy ezen valóban lehet változtatni. A művelődni akaró ember célja ez legyen: olvasni!” Rámutat L. Zsu­zsanna: „E cikk megírásának köszön­hetem azt, hogy azóta nemcsak szép- irodalmi munkákat olvasok el, hanem gyakrabban kezembe veszem a kü­lönböző folyóiratokat, lexikonokat, amelyekre eddig kevés időt fordítot­tam. Úgy gondolom, hogy az egész csoportnak hasznára vált a rólunk szóló tanulmány, s mindenkit feléb­resztett szellemi sötétségéből.” V. István is úgy látja, hogy a mű­velődésnek nagyon fontos eleme az olvasás: „Ezek az órák egyre in­kább rádöbbentettek, hogy milyen keveset is tudok az anyanyelvemről, annak jeles kutatóiról és képviselői­ről. Egy-egy ilyen óra után azon kap­tam rajta magam, hogy irodalmi fo­lyóiratokat böngészek, s a rádió nyelvészeti műsorait hallgatom. Azóta minden hónapban megveszem ma­gamnak a Kortárs irodalmi és kritikai folyóiratot. Felejthetetlen élményt nyújtott számomra Illyés Gyulának ebben a folyóiratban megjelent két legújabb drámája. Ma már olyan természetes számomra, ha ilyen la­pokat, folyóiratokat vásárolok. És ezek az órák észrevétlenül inspirál­tak, hogy egyre többet foglalkozzam anyanyelvűnkkel, amit legjobban je­les költőink, íróink műveiből ismerhe­tek meg.” (A két lllyés-dráma, me­lyet a Kortársban való megjelené­sük napjaiban ezeknek a hallgatók­nak is figyelmébe ajánlottam: a Test­vérek és Az ünnepelt.) M. András egy kicsit már a jöven­dő tanár szemével tekint vissza a tanév magyar nyelvi óráira: „A he­tenkénti ötven perc meglepően mást adott, mint vártam. A magyar nyelvi órákon az anyag pontos végzése mellett (nem helyette) sok-sok újdon­ságról, legalábbis számunkra újdon­ságról értesültünk. Cikkekről és könyvekről. Látósugarunk messzebb hatolt, túl az iskolapadon. így kap­tam kedvet Illyés Gyula drámájának (Testvérek; a Kortársban) és Szíj Eni­kő Finnország c. könyvének megvá­sárlásához. Úgy érzem, ezeken az órákon mélyebbé vált nemzeti önisme­retem, s mindezeket jól hasznosít­hatom a kis 10—14 évesek tanítása­kor.”* D. Zsuzsanna igen hasznosnak tartja, ha a jövendő tanárokat for­máló órák a szakanyag mellett az általános műveltségre is tekintettel vannak: „Nagyon hasznosnak tartot­tam, hogy beszédművelés-órán a kö­telező anyag mellett a tantárggyal kapcsolatos általános műveltségün­ket is gyarapíthattuk. Olyan dolgok­ra hívta fel tanár úr a figyelmünket, melyekre mi nem is gondoltunk vol­na." Sürgősen hozzáteszi: „Ezeket a dolgokat nem azért írom, mert úgy tartják, hogy mindenki örül a dicsé­retnek, s ha rosszat írnak vagy mon­danak róla, akkor megharagszik. Volt idő rájönni arra, a rólunk írt cikkek vitájának során, hogy tanár úr nem ezek közé az emberek közé tartozik.” Azután a publikáció vissz­hangjáról ír D. Zsuzsanna: „Először én is méltatlankodtam a cikk elolva­sása után. Nem értettem a cikk cél­ját, ill. félreértettem. Az órán tartott beszélgetés kapcsán világosodott meg előttem a lényege. Most már őszintén írom, hogy egyetértek ta­nár úrral, s együtt éreztem, amikor kritizálták az írást, és sokan el is marasztalták. Sok ilyen emberre len­ne szükség, aki nem hátrál meg, ki mer állni igazáért. Csak így lehet előbbre vinni a problémák megoldá­sát. Az eredmény biztosan megmutat­kozik, s ha egypár ember érzi is csak, amit tanár úr, lassan eltűnnek majd művelődésünk »fehér foltjai«.” K. Katalin elismeri és megerősíti, hogy a Valóság-beli cikkben foglal­tak „nagyon is a valóságot tükröz­ték", de úgy gondolja, hogy az ifjú­ság humán műveltsége hiányainak megszüntetése céljából többre van szükség, mint a diákok és a tanárok egyéni erőfeszítéseire: „Mi diákok és nagyon sok tanár is tudja ezt, egye­sek saját erejükből próbálnak segíte­ni, de ez kevés, a probléma sokkal nagyobb, mintsem hogy így el lehes­sen intézni.” T. Gizella szép, szenvedélyes sza­vakkal fejtegeti, mennyire fontos ele­me a tanári munkának az őszinteség, az igazságszeretet, a széles látókör. „Abból szeretnék kiindulni — írja —, milyen jelentőséget tulajdonítok ele­ve annak a ténynek, hogy a tanár úr kíváncsi a véleményünkre, az is­kolával kapcsolatosan felmerülő prob­lémákat velünk együtt megvitatja. Ez az, ami döntően meghatározza a tárgyhoz való hozzáállásunkat. Őszin­te szavakra csak őszinte szavakkal lehet válaszolni." Utal az ismert köz­mondásra: „Az igazság kimondását sokan nem vállalják, gondolván: »Mondd meg az igazat, betörik a fe­jed.« Ezek az emberek — folytatja T. Gizella — önmagukkal szemben sem őszinték. Félnek az igazságtól. Pedig ha szembenéz vele az ember, eljut egy olyan ponthoz, melytől kezdve úgy érzi, tenni kell va­lamit, bármilyen áron is. De kérdés, hogy a közvélemény hogyan fogadja. Egyáltalán érdemes-e, van-e értelme kiállni azért, amiért kiállt. Természe­tesen azonnal nem születhet meg az eredmény, a későbbiekben viszont ennek mindenképpen be kell követ­keznie.” A Valóság-beli cikkre ő így tekint vissza: „Miután a tanár úr megírta az »Ifjúságunk humán mű­veltségének hiányai« c. tanulmányát, több dolgom alaposabban elgondol­kodtam. Feltételezem, hogy más is, aki elolvasta. A csoportunk eleinte lázongott azért, hogy megjelent a ta­nulmány (mivel alanyát mi képeztük). A mi esetünkben is jelentkezett az, amit az előbb fejtegettem (az embe­rek nem szívesen néznek önmaguk­ba). Rövid időn belül azonban be­láttuk, hogy ez helytelen volt. A má­sik oldala a dolognak, hogy minek tudjon erről ország-világ (a mi csoportunk hiányosságairól). Bebizo­nyosodott, hogy ez általános problé­ma. A tanulmány tehát nemcsak ró­lunk szólt. Az ország különböző pont­jairól küldött levelek, az újságokban megjelenő cikkek tanúsítják, hogy több embert mozgósított az írás.” Megemlíti T. Gizella, hogy szeren­csére nem álltunk meg a hiányok és a tennivalók megállapításánál, ha­nem a szavakat tettek követték: „A magyar nyelvi órákon megvalósultak azok a törekvések, amelyek elmélet­ben megszülettek. A tananyagon kí­vül a lehetőségekhez mérten sokat foglalkoztunk olyan kérdésekkel is, melyek megtárgyalása hozzásegített bennünket érdeklődési körünk tágu­lásához, általános műveltségi színvo­nalunk emelkedéséhez. Nagyobb ér­deklődéssel forgatjuk pl. »A magyar helyesírás szabályai« c. könyvet.” D. Mária így látja a két cikk hatását a huszonhárom hallgató életében: „Különösen a Valóságban olvasott tanulmány, úgy érzem, utat nyitott az általános műveltség felé. Ennek a cikknek meglesz a gyümölcse; ha nem is most, de az elkövetkezendő években biztos, hogy elősegíti azt, hogy gondolkodó, művelt emberré váljunk.” Dolgozatának végén azt a meggyőződését fejezi ki: „nem elve­szett ügy a gondplkodás és művelő­dés”. B. Rozália leírja, hogy az újság­cikk megjelenése után a huszonhá­rom történelem—ének-zene szakos elsőéves nagyon le volt törve. Meg­jegyzi „...egy kicsit ellenségünknek éreztük tanárunkat, mert a többi diák és tanár is ellenünk fordult. Az új­ságcikk ugyanis közölte szakunkat és létszámunkat is. Pedig nemcsak a mi csoportunk adott negatív választ ren­geteg kérdésre." De azt is összefog­lalja, ami a cikk után következett: „Ezután tanárunk rendkívül nagy tü­relemmel, szelídséggel, lelkesedéssel hozzáfogott, hogy tudásigényünket megsokszorozza, érdeklődésünket a magyar irodalmi és nyelvi élet iránt felkeltse. Most az év végén ki merem jelenteni, hogy nem volt hiábavaló a fáradozása. Persze nem világmegvál­tó eredmények születtek, de érdeklő­désünk, kíváncsiságunk megnőtt." Egész évi beszédművelés-óráinkra így tekint vissza B. Rozália: „Az először unalmasnak vélt tantárgy rendkívül életszerűvé vált. Az év végére meg­szerettem. Kialakult egy bensőséges, jó, derűs légkör, egy minden szem­pontból kielégítő tanár-diák viszony az órákon. Egy év elteltével jobban vigyázok helyesírásomra is, bár hi­bák még mindig akadnak.” ’Lapzárta után kaptam a hírt, hogy az egri főiskolának ez a hallgatója most, 1975 januárjában a magyarral rokon finn nyelvből felső­fokú nyelvizsgát tett (a budapesti Idegennyelvi Továbbképző Központban.) — P. E.

Next

/
Oldalképek
Tartalom