Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - JELENÜNK - Pásztor Emil: A műveltségbeli fehér foltok "színezése"

B. Agnes egy vallomással kezdi Írásbeli hozzászólását: „Őszintén

meg kell mondanom, hogy én eleinte nem láttam sok értelmét a beszéd- művelés-órának, mert szerintem akit idáig nem tanítottak meg szépen, értelmesen beszélni, azt már ezután sem fogják. Az első esemény, amely azt mutatta, hogy igenis oda kell figyelni ezekre az órákra, annak a bizonyos cikknek a megjelenése volt. Hát igen. Rosszul esett. Nem azért, mert igazságtalannak, hanem mert nagyon is igaznak éreztük." A hiányok okát nagyrészt abban látja, hogy az érettségit megelőző tizenkét tanulmányi évben sok általános és középiskola csak a tanulást követeli meg, de nem kelti föl az érdeklődést. A főiskolán viszont örömmel tapasztalta B. Agnes, hogy a beszédműve- lés-órák nemcsak a szép magyar beszéd, hanem általában egész, anyanyelvi műveltségünk iránt érdeklődést igyekeztek kelteni a hallgatókban. Talán némi túlzással említi: „Az órák után rohantunk a könyvtárba, böngésztük a folyóiratokat." Aztán így folytatja: „Hazudnék, ha azt imám, hogy mindig ezt csináltuk, hogy minden ajánlott cikket elolvastunk. De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy megtanultuk: mindenre oda kell figyelni!” Utolsó soraiban csoporttársaival együtt a jövőbe tekint: „Tudjuk, hogy nekünk mint leendő pedagógusoknak be kell satíroznunk a fehér foltokat.”

T. Zsuzsanna megjegyzéseiben a központi gondolat: „A tanár úr célja

— azt hiszem — az volt, hogy megtanítson bennünket érdeklődni." Dolgozatának végén a következőket Írja: „Soha nem éreztem, hogy unatkozom az órán, mert mindig valami újdonsággal találkoztam, ami lekötötte a figyelmemet. Azt hiszem, sokkal előnyösebb és eredményesebb lenne a középiskolák munkája, ha ott is az oktatásnak ilyen módját alkalmaznák.”

Sz. Judit az érettségizett fiatalok műveltségbeli hiányait elsősorban azzal magyarrázza, hogy sok iskolában az egyes tantárgyakat egymástól teljesen elszakítva, „szemellenzős" módszerrel oktatják. „Rá kellene mutatni

— írja — az egyes tárgyak összefüggéseire, kapcsolatára. (Pl. magyar, történelem, földrajz stb.) Nem szabad, hogy a tankönyvek bemagolta- tása legyen a cél, hanem a lexikális tudás helyett a gondolkodásra tanítás, olvasásra való ösztönzés.” Megjegyzi: „Ezek a kérdések most már engem is érdekelnek, és az ezzel kapcsolatos cikkeket mindig elolvasom az újságokban. (Különösen a Magyar Nemzetben jelenik meg gyakran oktatásunk helyzetével foglalkozó cikk.)”

Cs. Rita úgy ítéli meg, hogy a tanév folyamán bebizonyította a csoport: fejlődtek. Óráinkat így értékeli: „Mindent összegezve: véleményem szerint jó tantárgy a beszédművelés. Egyet szívből sajnálok: hogy jövőre már nem lesz.”

Azt hiszem, a hallgatók idézett

hozzászólásaiból is kiderül, hogy felmérésemnek és két cikkemnek elsősorban nem szociológiai, hanem pedagógiai célja volt. A felmérésben szereplő huszonhárom hallgatónak, de közvetve egész oktatásügyünknek is segíteni kívántam bizonyos műveltségbeli hiányok megmutatásával és elemzésével, önmagamat is el kellene marasztalnom, ha megelégedtem volna a hiányok puszta megállapításával és közlésével: egy pedagógus részéről ez önző, pesszimista és cinikus magatartás volna az ifjúsággal szemben. A kritika eszközéhez én egy jó ügy érdekében folyamodtam: önmagomnak és hallgatóimnak — s a közvéleménynek —* rádöbbentése a hibákra-hiányokra erős katarzissal jár, s ez bizonyára hatékonyabban késztet bennünket céltudatos, jó munkára, mint az, ha egyszerűen csak „tesszük, amit kell”. A rádöbbe- nés hibáinkra-hiányainkra bizonyos konfliktusokat idézhet elő, de éppen ezek indíthatnak bennünket mélyebb vizsgálódásra, jobbító cselekvésre.

Megkérdeztem hallgatóimat a cikkek megjelenése után, hogy pesszimistának tartanak-e engem. Mind egyetértettek abban, hogy kritikus és önkritikus pedagógus vagyok, de nem pesszimista. Ha az volnék, akkor nyilván nem vállalom még a jó ügy érdekében sem a felmérést, a cikkek megírását és a velük kapcsolatos nehézségeket. Meggyőződésem, hogy az oktatásban-nevelésben nem szabad betegesen félnünk bizonyos kockáztatástól, némi konfliktusoktól. Különösen, ha úgy érezzük, hogy legföljebb önmagunk veszíthetünk rajtuk, de az ügy minden bizonnyal nyerni fog. Ez történt most is: a huszonhárom elsőéves lány és fiú az őszinte emberi szó segítségével egyre jobb munkaközösséggé forrt össze — velem együtt — az óráinkon. így nemcsak a tananyagot volt könnyebb elvégezni, hanem úgy gondolom, ezek a fiatalok most már feltartóztathatatlanul elindultak a kritikus-önkritikus művelődés útján. (A kritikus-önkritikus szemlélet nem azonos sem a pesz- szimizmussal, sem a cinizmussal!) Most már igényesek önmagukkal szemben, és olvasnak, gondolkoznak, művelődnek. Ehhez persze nemcsak az én munkám kellett, hanem az övék is és természetesen a főiskola más tanárainak a munkája is.

Az egész tanévben úgy tekintettem erre a huszonhárom tanárképző főiskolai hallgatóra, mintha ők volnának

— mint egy cseppben a tenger — a jövendő magyar pedagógustársadalom. Érdeklődésüknek, műveltségüknek, emberségüknek fejlődésével mindannyiunk jövője lesz szebb és tartalmasabb.

A csoport fejlődését — úgy vélem

— jól szemléltetheti helyesírásuk fokozatos javulása. A tanév első hónapjában (szeptemberben) a huszonhárom elsőéves történelem—énekzene szakos hallgató közül senki sem tudta helyesírási hiba nélkül leírni a következő mondatot: Az április 4-i nagygyűlés kezdetén a zenekar eljátssza a Himnuszt. E mondatban az eljátssza szóalakot csak hárman írták jól (13 százalék). A második félév közepén (március 30-án) három olyan mondatot diktáltam le a csoportnak, amelyek mindegyikében egy- egy hasonlóan nehéz helyesírású igealak szerepelt. így szóltak ezek a mondatok: 1. Ha a zsinór végét lemetsszük, rövidebb lesz. 2. A testek vonzzák egymást. 3. Minden március 21-én a mi zenekarunk játssza az Internacionálét. A huszonegy jelenlevő hallgató közül tizenkettő írta le hibátlanul mind a három mondatot, hat további hallgató pedig egyetlenegy kis hibával. A három kérdéses igealak közül az elsőt (lemetsszük) húszán Írták helyesen, vagyis az sz betű megkettőzésével (95 százalék). Csak egy hallgató hibázta el (lemet- szük formában). A vonzzák és a játssza igealakot mindenki hibátlanul írta — ebben tehát 100 százalékos az eredmény. Mindenkinél hibátlan a zsinór, a rövidebb és a lesz szó. Az Internacionálét kezdőbetűje mindenkinél jó, legföljebb az á vagy az é betű ékezete hiányzik néhány helyen. A 21-én helyett csak egy hallgató írta hibásan (fölösleges ponttal): 21.-én. Vesszőhiba a mondatokban öt hallgatónál fordul elő: öten nem tettek vesszőt a lemetsszük szóalak után, és viszont egyikük vesz- szőt használt — fölöslegesen — a 21-én után. A többi tizenhat hallgatónak nincs vesszőhibája.

Március 7-én rendeztük meg a főiskola hagyományos évi helyesírási versenyét. Emlékezetem szerint még sohasem volt példa arra, hogy ezen a versenyünkön nem magyar szakos hallgató bekerüljön az első három helyezett közé. Most így történt: M. András, a cikkemben szereplő elsőéves történelem—ének-zene szakcsoport egyik tagja harmadik lett a helyesírási versenyen, megelőzve sok felsőbbéves és sok magyar szakos hallgatót. (Az elbírálás jeligés volt, és sem az évfolyamot, sem a szaktárgyakat nem vettük figyelembe a versenyzőknél.)

Még a tanév eleji felmérés után figyelmébe ajánlottam a csoportnak, hogy 1972 decemberében megjelenik a Magyar Értelmező Kéziszótár: ennek főiskolai hallgatók és pedagógusok is sok hasznát vehetik majd. Bár 260 forintba került a szótár, ketten is megvásárolták a csoportból, miután hónapokon át félretették rá a pénzt. (Természetesen én is megvettem, s a használatát is bemutattam hallgatóimnak.)

Amikor szeptemberben csak 2,86 volt a csoport helyesírási átlageredménye (tehát helyesírásuk még a közepes átlagszintet sem érte el), nem gondoltam, hogy a tanév végén a beszédművelésből —* melyben a helyesírásnak is szerepe van — épp ennek a csoportomnak lesz legjobb az eredménye. Ez a huszonhárom hallgató 4,08-os átlageredménnyel végzett a beszédművelés tantárgyban. (A másik két — szintén nem magyar szakos — csoportom tanév