Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Aki megállította a német hadsereget (novella)

SiiiiiiiiiiiiiiiniHiiiniiiiHiiiiiniiiiiiiiii!

Ill

llll I HIIIMtlIHIIIIHIMIHItlHIUllllllllllllllllll Klfllll

ii i Iliim min nini ni ii mm mi in miiuiiiiii mim ii mi iititi ii iiiiiHit in ni limit i

mimmmiiimmmmmummmiimimmiimmmmiHiimmmiimmmiimm^

ERDÉLYI LUKACS:

Aki megállította a német hadsereget

iiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiitiiiiiiiimiiiiiiiHiiiiiiiiiiinim

iimmmimimii minit miimmmiii ii

i iiiiiiiiiiiimiimiiiiiiiuiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiHiimiiiiiiiiiiiimiHiiiiii

iiimmtnmiiiHiiimmmiiHÍ

Boda Illés kémia-fizika szakos középiskolai tanárt 1943. őszén bekívánta a honvédség. Tevékenységének színhelyéül az egyik kisvárost, keretéül az ott állomásozó harckocsizászlóaljat jelölték ki. A hadvezetőség behívási akcióját minden bizonynyal az a józan megfontolás irányította, hogy a műszaki képzettségű professzor az előírt katonai kiképzések után jelentős mértékben növelni fogja a hadrakelt páncélos erők ütőképességét.

Amikor illő kopogtatás után benyitott a legénységi szobába, mi — már kéthetes újoncok — éppen az emeletes ágyak előtt guggoltunk, szabályosan merev deréktartással, verejtékezve és kínosan eltorzult arccal, egy ordítozó szakaszvezető emberevő tekintetének tűzében, s már félórája úgy tartottuk fejünk fölött a megpakolt katonaládákat, mint ce- rebráns papok a szentségtartót. Ez természetesen nem játék címén történt, hanem része volt a fegyelmezési programnak.

A jövevény — hatalmas koponya, közepes termet, hosszú felsőtest, apró végtagok — bal kezében kalapját, jobb kezében súlyos bőröndjét tartva megállt a szoba egyik jói látható pontján, a szadista gyönyörben vigyorgó szakaszvezető háta mögött. Tekintetében némi csodálkozás, valószínűleg a furcsa szertartás láttán, és rengeteg méltatlankodás, minden bizonnyal az udvariatlan fogadtatás miatt.

A szituáció még egy ostoba civil számára is kétségtelenné tette, hogy abban a helyiségben a szakaszvezető jogosult vendéget fogadni, hiszen egyedül ő volt emberi testhelyzetben. A diszkrét köhécselést azonban a folyton rikácsoló gazda nem hallotta meg, ezért a kalapos úr csomagját a padlóra helyezve jobb kézzel meg- ütögette a szakaszvezető hátát:

— Uram, engedje meg, hogy bemutatkozzam !

A büszke sarzsi kemény hátraarc után végig mérte a civil jelenséget.

— Mit akar itt? :— kérdezte leplezetlen undorral, amit elsősorban az utazó bőrönd válthatott ki.

— Maguknak kell tudniok, hogy miért hívtak ide. —- mondta Boda Illés újonc kötekedő hangon, s átadta papírjait, amelyek egyúttal késedelmes bevonulását is igazolták.

Nos, a szakaszvezető, az őrmester, a hadnagy, a százados, s mindenféle egyéb sarzsik szóval és tettel, egymással is versenyezve igyekeztek megértetni a tanár úrral, hogy tulajdonképpen mit is akarnak tőle. Külön is gyakorlatoztatták, pihenő időben is futtatták, fegyelmezték, éjjel-nappal üvöltöttek felette, mérges nyállal fröcskölve tele a szerencsétlen flótás arcát. Biztosra vettük, hogy öngyilkosság nélkül nem fogja kibírni.

De a tanár szinte provokálta is a kínzóit. A durva sértegetések ellen tanári állására hivatkozva tiltakozott, az ostoba kérdésekre konok hallgatással válaszolt, a kegyetlen parancsok végrehajtása előtt — mintegy azok logikáját kutatva — mindig megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is van arra szükség. A szenvedéseket pedig olyan makacsul viselte, mintha okokat gyűjtene a végső elkeseredéshez.

Ha őszinték akarunk lenni, a bajtársai sem szívlelték. Annyira zárkózott volt, hogy pökhendinek tartottuk. Dacos magatartása sem váltotta ki együttérzésünket. Vagy talán szé- gyelltük magunkat, hogy hozzá képes valamennyien valódi katonákká vedlettünk?

A fölöttem levő vaságyon kapott szálláshelyet, s így mi ketten nehezen kerülhettük el egymást. A többi ágytársaság lopva-suttogva olykor emberi szót válthatott egymással, mi némán tettünk-vettünk, köszönés nélkül keltünk-feküdtünk. Fiatalabb és mozgékonyabb lévén, igyekeztem eb- ben-abban segíteni neki, de csak morgást kaptam köszönésül. Pokolba kívántam a társaságát!

Már harmadik hónapja faragtak bennünket, törték a gerincünket, ködösítették az agyunkat, hogy minél előbb harcértékű katonákká váljunk, amikor Boda Illés bajtársam váratlanul szóra méltatott:

— Ügy határoztam, — mondta —• hogy rövidesen leszerelek.

Furcsán nézhettem rá, mert bosz- szúsan megjegyezte:

— Nem bolondultam meg, kérem,

. . . csak rájöttem valamire.

A bőröndjén ült, amit az úristennek sem volt hajlandó önként kicserélni katonaládára, nagy feje félrebillent, gyanakodva méregetett, s látszott, hogy közlési kényszerrel küzd. S akkor én ennek az embernek merev, szinte durva arcvonásai mögött — mint művészi képet a hamis má- zolmány alatt — olyan megdöbbentően keserű mosolyt fedeztem fel, amitől szinte szánni és szeretni kezdtem ezt a furcsa figurát.

— Kijelentették, hogy még az atyaúristen közbenjárására sem szerelnek le senkit ebben a háborús időben. — mondtam.

— Tévednek.

Elhallgatott. Meg sem próbáltam folytatni. Hamar rájöttem, hogy Boda Illés tulajdonképpen nem társalog, hanem csak saját gondolatainak ad hangot, s esetleg olykor hajlandó meghallgatni azoknak visszhangját is.

Tudtuk róla, hogy leszerelése érdekében betegségekkel is kísérletezett már, de csak laktanyafogságot kapott gyógyszerül.

Két hét is eltelt, míg újra megszólalt:

— Közlöm önnel, hogy én doktori disszertációmat hagytam félbe . .. Mit gondol, miért van ezeknek szükségük rám?

Mondom neki, hogy bizonyára a haza védelmében . . .

Csúnyán leintett:

— Azok is visszafelé futnak, akik nemrég virágfűzéres szerelvényeken utaztak a távojj frontokra.

Egyik vasárnap-délelőtt hazai ha- rapnivalóval kínált. Láttam rajta, hogy ismét valami mondandó gyötri.

— Ez a német—magyar hadvezetőség összetéveszti az ostobaságot a hősiességgel. Nem gondolja?

Bólogattam, hogy ez könnyen lehetséges . ..

Egy csúf januári délután Iván Jankó zupás őrmesterünk idült mérgében ismét elordította hírhedt parancsát: „Futás a szélrózsa minden irányába!” A tohonya bagázs szokás szerint kissé szétrebbent, inkább totyogott, mint futott a havas-lucskos szántáson, s pár perc múlva újabb parancs nélkül is visszaoldalgott a mérgét vesztett altiszt köré. Boda Illés honvédet viszont este tízkor fogták el a harmadik falu határában, akkor is futott... Bántódása nem esett, mert parancsot hajtott végre.

Másnap azt mondja a professzor úr:

— Maguk miért nem teljesítik ezeknek a parancsait?

— Ha bolondok lennénk ...

Nagy meglepetésemre a tanár úr

rejtélyesen elmosolyodott.

— Hát erről van szó, kérem.

Ügy láttam, hogy napról napra nyugodtabb, sőt mintha a tekintete is kiderült volna.

Ennek ellenére az egyik ebédosztásnál fejével felöklelte _a hatalmas kondért, majd „békaügetésben" átgázolt a patakként ömlő gulyáslevesen, s a napos tiszthelyettes is csak az utolsó pillanatban tudott elugrani az újabb öklelés elől.

— Mit csinál, maga őrült? — ordított a törzsőrmester.

— Az ön parancsát teljesítem. —