Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 1. szám - IRODALOM, MŰVÉSZET - Erdélyi Lukács: Aki megállította a német hadsereget (novella)

SiiiiiiiiiiiiiiiniHiiiniiiiHiiiiiniiiiiiiiii! Ill llll I HIIIMtlIHIIIIHIMIHItlHIUllllllllllllllllll Klfllll ii i Iliim min nini ni ii mm mi in miiuiiiiii mim ii mi iititi ii iiiiiHit in ni limit i mimmmiiimmmmmummmiimimmiimmmmiHiimmmiimmmiimm^ ERDÉLYI LUKACS: Aki megállította a német hadsereget iiiiHiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiitiiiiiiiimiiiiiiiHiiiiiiiiiiinim iimmmimimii minit miimmmiii ii i iiiiiiiiiiiimiimiiiiiiiuiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiiiiiiimiiiiiiiiiHiimiiiiiiiiiiiimiHiiiiii iiimmtnmiiiHiiimmmiiHÍ Boda Illés kémia-fizika szakos kö­zépiskolai tanárt 1943. őszén bekí­vánta a honvédség. Tevékenységének színhelyéül az egyik kisvárost, kere­téül az ott állomásozó harckocsi­zászlóaljat jelölték ki. A hadvezető­ség behívási akcióját minden bizony­nyal az a józan megfontolás irányí­totta, hogy a műszaki képzettségű professzor az előírt katonai kiképzé­sek után jelentős mértékben növelni fogja a hadrakelt páncélos erők ütő­képességét. Amikor illő kopogtatás után be­nyitott a legénységi szobába, mi — már kéthetes újoncok — éppen az emeletes ágyak előtt guggoltunk, szabályosan merev deréktartással, verejtékezve és kínosan eltorzult arc­cal, egy ordítozó szakaszvezető em­berevő tekintetének tűzében, s már félórája úgy tartottuk fejünk fölött a megpakolt katonaládákat, mint ce- rebráns papok a szentségtartót. Ez természetesen nem játék címén tör­tént, hanem része volt a fegyelmezési programnak. A jövevény — hatalmas koponya, közepes termet, hosszú felsőtest, ap­ró végtagok — bal kezében kalap­ját, jobb kezében súlyos bőröndjét tartva megállt a szoba egyik jói lát­ható pontján, a szadista gyönyör­ben vigyorgó szakaszvezető háta mö­gött. Tekintetében némi csodálkozás, valószínűleg a furcsa szertartás lát­tán, és rengeteg méltatlankodás, minden bizonnyal az udvariatlan fo­gadtatás miatt. A szituáció még egy ostoba civil számára is kétségtelenné tette, hogy abban a helyiségben a szakaszvezető jogosult vendéget fogadni, hiszen egyedül ő volt emberi testhelyzetben. A diszkrét köhécselést azonban a folyton rikácsoló gazda nem hallotta meg, ezért a kalapos úr csomagját a padlóra helyezve jobb kézzel meg- ütögette a szakaszvezető hátát: — Uram, engedje meg, hogy be­mutatkozzam ! A büszke sarzsi kemény hátraarc után végig mérte a civil jelenséget. — Mit akar itt? :— kérdezte leple­zetlen undorral, amit elsősorban az utazó bőrönd válthatott ki. — Maguknak kell tudniok, hogy miért hívtak ide. —- mondta Boda Illés újonc kötekedő hangon, s át­adta papírjait, amelyek egyúttal ké­sedelmes bevonulását is igazolták. Nos, a szakaszvezető, az őrmester, a hadnagy, a százados, s mindenféle egyéb sarzsik szóval és tettel, egy­mással is versenyezve igyekeztek megértetni a tanár úrral, hogy tu­lajdonképpen mit is akarnak tőle. Külön is gyakorlatoztatták, pihenő időben is futtatták, fegyelmezték, éj­jel-nappal üvöltöttek felette, mérges nyállal fröcskölve tele a szerencsét­len flótás arcát. Biztosra vettük, hogy öngyilkosság nélkül nem fogja ki­bírni. De a tanár szinte provokálta is a kínzóit. A durva sértegetések ellen tanári állására hivatkozva tiltakozott, az ostoba kérdésekre konok hallga­tással válaszolt, a kegyetlen paran­csok végrehajtása előtt — mintegy azok logikáját kutatva — mindig megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért is van arra szükség. A szenve­déseket pedig olyan makacsul visel­te, mintha okokat gyűjtene a végső elkeseredéshez. Ha őszinték akarunk lenni, a baj­társai sem szívlelték. Annyira zárkó­zott volt, hogy pökhendinek tartottuk. Dacos magatartása sem váltotta ki együttérzésünket. Vagy talán szé- gyelltük magunkat, hogy hozzá ké­pes valamennyien valódi katonákká vedlettünk? A fölöttem levő vaságyon kapott szálláshelyet, s így mi ketten nehe­zen kerülhettük el egymást. A többi ágytársaság lopva-suttogva olykor emberi szót válthatott egymással, mi némán tettünk-vettünk, köszönés nél­kül keltünk-feküdtünk. Fiatalabb és mozgékonyabb lévén, igyekeztem eb- ben-abban segíteni neki, de csak morgást kaptam köszönésül. Pokolba kívántam a társaságát! Már harmadik hónapja faragtak bennünket, törték a gerincünket, kö­dösítették az agyunkat, hogy minél előbb harcértékű katonákká váljunk, amikor Boda Illés bajtársam váratla­nul szóra méltatott: — Ügy határoztam, — mondta —• hogy rövidesen leszerelek. Furcsán nézhettem rá, mert bosz- szúsan megjegyezte: — Nem bolondultam meg, kérem, . . . csak rájöttem valamire. A bőröndjén ült, amit az úristen­nek sem volt hajlandó önként kicse­rélni katonaládára, nagy feje félre­billent, gyanakodva méregetett, s lát­szott, hogy közlési kényszerrel küzd. S akkor én ennek az embernek me­rev, szinte durva arcvonásai mögött — mint művészi képet a hamis má- zolmány alatt — olyan megdöbben­tően keserű mosolyt fedeztem fel, amitől szinte szánni és szeretni kezd­tem ezt a furcsa figurát. — Kijelentették, hogy még az atyaúristen közbenjárására sem sze­relnek le senkit ebben a háborús időben. — mondtam. — Tévednek. Elhallgatott. Meg sem próbáltam folytatni. Hamar rájöttem, hogy Bo­da Illés tulajdonképpen nem társa­log, hanem csak saját gondolatainak ad hangot, s esetleg olykor hajlan­dó meghallgatni azoknak visszhang­ját is. Tudtuk róla, hogy leszerelése érde­kében betegségekkel is kísérletezett már, de csak laktanyafogságot ka­pott gyógyszerül. Két hét is eltelt, míg újra meg­szólalt: — Közlöm önnel, hogy én doktori disszertációmat hagytam félbe . .. Mit gondol, miért van ezeknek szük­ségük rám? Mondom neki, hogy bizonyára a haza védelmében . . . Csúnyán leintett: — Azok is visszafelé futnak, akik nemrég virágfűzéres szerelvényeken utaztak a távojj frontokra. Egyik vasárnap-délelőtt hazai ha- rapnivalóval kínált. Láttam rajta, hogy ismét valami mondandó gyötri. — Ez a német—magyar hadveze­tőség összetéveszti az ostobaságot a hősiességgel. Nem gondolja? Bólogattam, hogy ez könnyen le­hetséges . .. Egy csúf januári délután Iván Jan­kó zupás őrmesterünk idült mérgé­ben ismét elordította hírhedt paran­csát: „Futás a szélrózsa minden irá­nyába!” A tohonya bagázs szokás szerint kissé szétrebbent, inkább to­tyogott, mint futott a havas-lucskos szántáson, s pár perc múlva újabb parancs nélkül is visszaoldalgott a mérgét vesztett altiszt köré. Boda Illés honvédet viszont este tízkor fog­ták el a harmadik falu határában, akkor is futott... Bántódása nem esett, mert parancsot hajtott végre. Másnap azt mondja a professzor úr: — Maguk miért nem teljesítik ezeknek a parancsait? — Ha bolondok lennénk ... Nagy meglepetésemre a tanár úr rejtélyesen elmosolyodott. — Hát erről van szó, kérem. Ügy láttam, hogy napról napra nyugodtabb, sőt mintha a tekintete is kiderült volna. Ennek ellenére az egyik ebédosz­tásnál fejével felöklelte _a hatalmas kondért, majd „békaügetésben" át­gázolt a patakként ömlő gulyásleve­sen, s a napos tiszthelyettes is csak az utolsó pillanatban tudott elugrani az újabb öklelés elől. — Mit csinál, maga őrült? — or­dított a törzsőrmester. — Az ön parancsát teljesítem. —

Next

/
Oldalképek
Tartalom