Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 3. szám - JELENÜNK - Bereczky László: Műszaki oktatás és továbbképzés
BERECZKY LÁSZLÓ: Műszaki oktatás és továbbképzés ! s A műszaki oktatás és továbbképzés problémája nemcsak nálunk, hanem szerte a világon is a tudományos és az ipari tényezők érdeklődésének középpontjában áll. A tudományos technikai forradalom következtében, a technika területén mutatkozó hatalmas fejlődés az ipari termelés átalakulását eredményezi, és ezt kell szorosan nyomon követnie a műszaki oktatásnak. Ilyen értelemben a műszaki képzés és to- továbbképzés egyben az ipari termelés központi problémája is. A felszabadulás utáni időszakban a vidéki ipartelepítési politika egyik fő gondja megyénkben is a szakképzett ipari munkásság hiánya volt. Heves megye ugyanis a régi rendszerben még az országos arányokhoz viszonyítva is messze elmaradt az ipari fejlődésben. 1930-ban 4600 ipari munkás volt a megyében, azok nagy része is Budapestre vagy a szomszédos borsodi iparvidékre járt dolgozni. Lényegében jelentősebb üzeme sem volt a megyének; az egercsehl szénbánya, a bélapátfalvi és selypi cementgyár, két cukorgyár, és az egri dohánygyár képviselték a megye nagyobb ipari üzemeit Az 1950-es években kezdődött a megye iparosítása. Jelentős, beruházással egymás után létesültek az új gyárak: a Mátravidéki Erőmű, Petőfi- bánya; az apci fémthermia; tömegcikkművek; a gyöngyösi váltó- és kitérőgyár; szerszám- és készülékgyár; a Mátrai Ásványbánya különböző üzemei; a Finomszerelvénygyár; a Mátravidéki Fémművek, ekkor indult meg Ecséden a szénbányászás is. Az első ötéves terv végén már 38 olyan üzem volt a megye területén, amely 100 munkásnál többet foglalkoztatott, szemben a felszabadulás előtti hat üzemmel. 1950-ben az ötéves terv megindulásakor összesen 6361 ipari munkás dolgozott a megyében, 1955- ben 17 400-ra, 1960-ban pedig már 33 600-ra emelkedett az ipari munkások száma. A megye iparának ilyen rohamos fejlődése mellett a vállalatoknak nem kis gondot okozott a mezőgazdaságból felszabaduló munkaerők ipari átképzése mellett a megfelelő szakképzett műszaki, középszintű vezetők biztosítása. Eleinte különböző kedvezményekkel, anyagi juttatásokkal, (vidéki pótlék, szolgálati lakás stb.) igyekeztek a vállalatok az ország legkülönbözőbb helyeiről, főleg Budapestről, Csepelről, Székesfehérvárról az ipari tapasztalattal rendelkező szakembereket a megye területére „csalogatni”. A megye területén egyáltalán nem volt technikusképzés, így az ország különböző technikumaiban (Miskolc, Debrecen, Salgótarján, Budapest) végzett fiatal technikusokat a vállalatok munkaerő-toborzással foglalkozó szervei hasonló módszerrel igyekeztek vállalatuk részére megszerezni. A megyében az egri Finomszerelvénygyár vezetősége ismerte fel elsőnek, milyen komoly következménnyel jár, ha idejében nem történik tervszerű gondoskodás a műszaki középkáderek kiképzéséről. Ennek egyik legcélravezetőbb járható útjának az látszott, ha az üzemek saját szakmunkásaik közül választják ki a vezetésre legalkalmasabbakat, és helyben gondoskodnak az átképzésről. A Finomszerelvénygyár kérésére és kezdeményezésére még 1953-ban a Kohó- és Gépipari Minisztérium 40 fővel megindította Egerben a gépipari technikum esti tagozatát. A technikumok ez időben még az egyes minisztériumi tárcákhoz tartoztak. A felvételhez a vállalat ajánlása volt szükséges. A heti háromnapos oktatás keretében az általános műveltség megszerzése mellett a tanulók elméleti szakmai kiképzést kaptak, mert a tagozatra csak több éves gyakorlattal rendelkező szakmunkások iratkozhattak be. A 4 év után, eredményes képesítő vizsga letétele esetén, technikusi oklevelet szereztek a tanulók. Az első évfolyam tanulói, az iskola vezetője, a műszaki tárgyak oktatói, mind a Finomszerelvénygyár, később a VÖCSI nagy üzemi tapasztalattal rendelkező mérnökei közül kerültek ki, a közismereti tárgyak oktatását a Szilágyi gimnázium majd a Dobó gimnázium szaktanárai látták el. Bár a mérnök-tanárok jó része nem rendelkezett pedagógiai gyakorlattal — hol volt akkor még a hazai „műszaki tanárképzés" — mégis az évek során összekovácsolódott oktatói gárda a technikusok olyan sorát képezte ki, akiknek jó része ma már nem is mint technikus, hanem mint vezetők dolgoznak a megye legjelentősebb vállalatainál. A 15. sz. Gépipari Technikum 20 éven keresztül működött, s ez alatt az idő alatt a megye technikusképzésének bázisává vált. A beiadulás utáni években az intézményt ugyanis nemcsak a Finomszerelvénygyár, hanem a környék minden jelentősebb vállalata igénybe vette a saját szakmunkásainak technikusokká történő átképzésére. A gépipari technikum a már végzett és több éves gyakorlattal is rendelkező technikusok továbbképzésére 2 éves „szaktechnikusi” továbbképző tanfolyamot is szervezett, ezen kívül az évek során mintegy 600 érettségizett lányt, fiatalasszonyt képezett ki 2 éves tanfolyamok keretében műszaki rajzolónak. Az iskola működése alatt 669 technikusi oklevelet és 18 felsőfokú technikusi oklevelet adott ki. A megyében Gyöngyös és környéke dolgozóinak középszintű műszaki képzését ugyancsak a KGM által a Vak Bottyán Gimnázium mellett létesített Gépipari Technikum esti és levelező tagozata látta el. Az 1975—76-os tanévtől a tárcák technikumi képzésével együtt a 15. sz. Gépipari Technikum is megszűnt, s a dolgozók szakközépiskolai képzését a megyénkben is az Oktatási Minisztériumhoz tartozó szakközépiskolák vették át. A szakközépiskolák 4 éves oktatás után csak szakközépiskolai érettségi bizonyítványt adnak, az új rendelet a „technikusi” minősítés megszerzésének módját különválasztotta az iskolai rendszertől, és a technikusi címet azoknak tartják fenn, akik a szakközépiskolában szerezhető alapismeretekhez üzemi gyakorlatot és élettapasztalatot is szereznek. A szakközépiskolák létesítésével valószínűleg megoldódik megyénkben is a szakmunkás- és a technikusutánpótlás kérdése, de mint a bevezetőmben említettem, a tudományos technikai forradalom állandóan újabb- és újabb információk tömegének ismeretét követeli, egyúttal a közben „megszerzett" információk elöregedésére vezet. Miként A. N. Leontyev, a kiváló szovjet pszichológus megállapítja: míg a század elején az a tudás, amit a fiatalabb szakemberek az iskolában megszereztek, 10 évig vagy még tovább használható volt, addig jelenleg ez az idő lényegesen rövi- debb. Az általános műszaki fejlődésre jellemző, hogy egy-egy jelentősebb találmány felfedezése és a gyakorlati alkalmazása közötti időszak egyre inkább rövidül. Míg a múlt században a fényképezés felfedezése és alkalmazása között 192 év telt el, a villamosmotoroknál 60 év, a rádiónál 35, a tv-nél 12 évre volt szükség, addig ez az idő az atombombánál mindössze 6 év, a tranzisztorok ipari alkalmazásánál 1948-ban pedig már csak 3 év volt. Ez a probléma egyre több gondot okoz az oktatásban, mert a termelés technikájának gyors fejlődése és a termelési struktúra változásai folyamán mind nehezebb előre vetíteni
