Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Szerelmes városom
3 E L E INI Ü INI K ★ Most visszagondolva: múltszázadbeli volt a kép. A ziháló kis mozdony még a város felé lejtő pályán is fújtatva zötyögtette az után na kötött három fekete skautlyát. Ahogyan mind lejebb ereszkedett, s ahogyan a dombok hajlatai fölött, mint kandi öreglány a függöny mögül, mind gyakrabban ki-kilesett iám a város, a Lyceum tornya, a székesegyház tornyai, a Rác templom tornya, a ciszterciták, a jezsuiták, a minoriták templomainak tornyai, az egysze re volt szépség is, hangulat is, megkapó báj is, de valami féle furcsa bizalmatlanság is. A várra különben nem jó ízzel emlékezem. A vár egyszerűen nem uralkodott úgy, olyan fönséges szerénységgel, s z GYURKÓ GÉZA: I | | Szerelmes városom „Csuda szép helyen Egör vára vagyon, Az völgyre fekszik egy hegyoromzaton, Egröt minékönk éltig megtartsa" (Tinódi Lantos Sebestyén) Voltaképpen negyedszázada gyűjtöm az anyagot ehhez az íráshoz. Amelyet most mégis úgy írók, hogy semmiféle jegyzet, lexikon, téma — vagy adattár nincs előttem. Amelyet úgy írók, hogy nem kinyitom, de behunyom a szemem, most ne zavarja semmi mostanáig tartó emlékezetemet erről a negyedszázadról. Egerről szólok Heves vármegye székhelyéről, az én szerelmes városomról. Sírig tartó szerelem lesz ez, jól tudom: a részemről. De nem hűtlen fajta város ez sem. örökké megifjodva is, szemérmes vénlónyként őrzi, mint • báli meghívókat, a hajtincseket, a ru- haszallagokat, a sárgult legyezőket, úgy őrzi emlékeit. Talán a síron túl is gondol majd rám, mert megérdem- lem: nagyon szeretem és nagyon szerettem. A hegyek karjai ölelik vö'gyölükbe a vá;ost a valóságban, s az én emlék-karjaim ölelik önmagamhoz a képzeletben. Mit szeretek benne: a barokk belvárosának múltról suttogó romantikáját, az új lakótelepeit, csodásán virágos főterét, vizet, bo át, asszonyait, lán/ait, történelmi múltját, történeti jelenét, históriái jövőjét? Felnőtt fejjel tettem lábam először a város kövezetére, ódzkodva, lia- dozva, ilyen állapotban, amikor már senki sem voltam, s amikor még senki sem lehettem: sem diák már, sem munkás még, már nem a régen volt o.thonom lakójaként, és még nem az új vi'ágom befogadottjaként. Hetekig, hónapokig (?), — évekig figyeltük, lestük, kóstolgattuk egymást: a vá os és én. Hogy a város mit lát, most, mivé is lettem, hogyan lettem mássá, többé, vagy kevesebbé, azt ő maga tudja, véli. Ám, hogy előttem lett Eger a históriás városból, a múlt ódón csendjét, századunk derekára megkopott méLóságát riadt tanácsta'ansággal hordozó hatodrangú vá.osból a népek országújának fontos, osztályos csomópontja, — azt már én tudom és én csodálom. A hervadó és emiatt immáron örökösen csak a múltjában tűnődő agszűzből a szemem előtt virult virágos ifjú lány- nyá, érett asszonnyá, aki méhéből önmagát is mitológiai csodaként meg-megújítani képes, lett azzá: ami. Ifjú, for óvérű szépséggé. Na igen: a pörsenések csak közeiről látszanak.
