Hevesi Szemle 3. (1975)

1975 / 3. szám - JELENÜNK - Gyurkó Géza: Szerelmes városom

hozzájárulva és beleolvadva a városképhez és képbe, barátságos, majdhogynem játékos kitárulkozással, mint ma. A vár akkor még rom volt. A rom romjai.

És csend volt az utcákon. Kövek és kavicsok. Lovaskocsik. Napszám, ha egy autó, álmos üzletek, legyet fog- dosó kereskedők, a köpködőn szédelgő, a levegőbe ásító aranyifjak. Munkanélküliség volt. A felszabadulás utáni negyedik esztendőben.

Kártyázó kopott urak és kártyázó, úri uraknak tűnni akaró újgazdagok. A Kaszinó kopott plüss foteljei, a Kéményseprő, a Nag/liter, a Vadász- köt vendéglők termetes kaszírnőkkel, ténfergő pincérekkel, egyikében másikában a tisztes házasságra reménytelenül vágyó kiöregedett prostituáltjaival. A „belváros", amely akkor még nem történelmi volt, hanem az ott lakók szerint a tulajdonképpeni Eger és a hós'rya — több is —, amely ugyan Eger volt, de mégis inkább falu és a környék, az Almagyar, az Afrika, a Tóthegy, a Kőporos, mindez együtt egy másik világ. A Lyceum- tól a Verőszaláig, vagy a Makiári hóstyáig, ha két kilométer, mégis egy világ távolsága választotta el egymástól Eger belvárosát és a történelem folyamán hozzánőtt, de vele igazán együ-télni csak az utóbbi években tudó középkori régi falvakból lett városrészeket.

Nem véletlen, hogy a helyi munkás, és paraszt mozgalmak bö'csőjét e tájon ringatták a hóstyák lányai, fiai.

Ez azonban már egy külön tanulmányt érdemelne:: sajátos érdekes világ képe rajzolódna ki a kutatások nyomán.

A városnak különben nem volt ipara. A dohánygyár familiáris, asszony kézre épült üzeme, a Tecz féle vasöntöde, a lakatosárugyár, meg vagy két téglagyár: száz főkben lehetett csak számolni a munkások számát. Jószerint ismerték is egymást mind valamennyien és jószerint már akkor is kétlakiak voltak ugyancsak mind valamennyien és maradtak is jó ideig még a felszabadulás utánig is. Vagy úgy, és azért, mert volt valamicske szőlője a gyári embernek, vagy azért, mert vállalt felesbe, harmadába, napszámba földi munkát, hogy megélni tudjon úgy, ahogy.

Parasztsága — alföldi értelemben — sem volt Egernek. Nagybirtok ugyan volt, a káptalani, érseki birtokok elsősorban, de azok csak arra voltak jók, hogy néhány nagybérlővel együtt napszámra való munkaalkalmat adjon a megkeserített, mindig kisemmizett hóstyai népnek. így aztán amikor jött a felszabadulás, a földosztás, a földhöz juttatóitok jórésze maga kárán — vesztén tanult meg úgy-ahogy gazdálkodni az osztott kis szőlőn, szántón. Mert eladdig csak úgy hitte, hogy ért a földhöz. Keserűen kellett rájönnie, hogy a kapához igen, az inaszakadt részmunkához is ért, de a gazdálkodáshoz, a tudatos, tervszerű, előrelátó, olcsó, sokat termelő gazdálkodáshoz már csak alig-alig.

Ennek a felismerése, a kis földdarabkák „megtalansága” vezetett odáig, hogy a józanabbja rádöbbent az összefogás erejére, a szövetkezés fontosságára. Az megint újabb és talán nem kevésbé izgalmas tanulmány témája lehetne, milyen hasznot hozott az ötvenes évek elejének ez a felismerése, és ugyanakkor milyen kárt okozott éppen a

szövetkezeti eszmének az említett évek gazdaságpolitikája, amelynek nyomán a legjobb gazdálkodási forma, a szövetkezés vált nevetség és gúny tárgyává a városszéleken. A ma szövetkezeti gazdái a megmondhatói, hogy másfél évtized alatt, annak is inkább az utolsó fél évtizedében hogyan teljesedett ki a szövetkezeti gondolat, borult virágba, pedig

„dugványát” már vaqy negyedszázadé elültették a lelkekbe.

Kispolgári város volt Eger. Mert tulajdonképpen igazi értelmisége sem volt. Néhány orvos, jónéhány jogász és vagy harminc éve az érseki jogakadémia néhány valóban kiváló tudású és nevű, de nem a mi világunkat istápoló tanár, — meg a középiskolai tanárok és tanítók. Ezek még két világ, még egymástól is elválasztva. Az egzakt tudományok oly nagy számú képviselőjének a lehetősége, mint manapság, talán még a város, ha nem is mindig rátermett, de az esetek többségében mindig is jót akaró vezetőinek terveiben sem fordult elő. Tisztviselők és kiskereskedők, kis- és szegényparasztok, iparosok, ki tudja miből élő lecsúszott dzsentrik, anyjuk pénzén élő aranyifjak és mindig éhes diákok adták a város arculatát akkortájt, amikor a várossal megismerkedni volt szerencsém.

Akkor már nem volt, régen nem volt, s egy megelőző társadalmi rend bűneként nem volt a magyar Athén Eger.

Akkor már csak híre volt és jó meséje az egri bikavérnek, amely jószerint már évtizedek óta inkább csak márka maradt, mintsem valóban az egész várost gazdagító termék, amely azért adja híres névé!, mert megélhetést is ad és kedvet is a munkához.

S ami a legmegdöbbentőbb volt a számomra: a vár. Amelynek híre és olyan „énekese” volt, mint Tinódi Lantos Sebestyén, olyan krónikás regényírója, mint Gárdonyi Géza. A vár az egri hősök vára, Dobó Katica vára — az is csalódás volt, hogy Dobó Katica leányasszony soha nem is létezett —, az egri nők, a felnémeti molnár vára, majdhogynem olyan volt, mint ahogyan a török szerette hívni és kívánta volna látni: akol.

Ez a város nem is hervadó aggszűz volt.

Megrokkant és meggyötört rossz lányai a halál, akit már a régi szeretői is cserbenhagytak.

Persze, hogy nem volt így egészen igazam. Persze, hogy ezek csak az első benyomások voltak, amelyek

mindig torzítanak, de amelyek azért mindig a valóságot is tükrözik.

★

Nincs szándékomban most arról írni, szerelmes városomnak vallva Egert, hogy a máig jutó és a tovább tartó kiteljesedésében milyen szerepe volt a kommunistáknak. A csetlő botlóknak, az e furcsa arcú és atmoszférá- jú, sajátos társadalmi rétegződésű valóság következetes formálóinak. Most nincs szándékomban, de egyszer e zt is meg kell tennem, vagy meg kell tennie egy ehhez nálam jobban értőnek, hogy fellebbentse a fátylat: az igen erős kispolgári befolyástól újra meg újra, a helyi intrikától megint és megint megszabadult kommunista közösség a közéjük befurakodott pökhendi kiskirályok, a semmihez sem értő hatalmaskodók ellenére, hogyan tudta mégis újjáformálni e város szellemi arculatát is.

Minden bizonnyal e tanulmányban jelentős helyet kap az iparosítás, a munkásosztály számszerű és szellemi gyarapodása is.

Mert valamikor az Érseki Jogakadémia és a papnevelde szellemi kisugárzása szabta meg rangját és helyét a városnak.

A ma kommunista szellemben nevelt pedagógusainak „szülőotthona' , az Egri Tanárképző Főiskola Ho Si Minh nevét viseli.

És a neveknek is mevan a maguk történelmi és történeti hátterük.

*

Hír a megyei lapból:

„Csütörtökön délelőtt 10.17 perckor... érkezett az V. 43. 1050 számú szilícium-egyenirányitós villamos mozdony”.

(Népújság, 1975. július 11.)

A villamos mozdony, amely száz kilométeres sebességgel közlekedik — Egerbe érkezett. Füzesabonyból, illetőleg Budapestről. Valami befejeződött ezzel az — országosan talán már nem túlságosan jelentős — eseménnyel a város életében. Vagy valami megkezdődött? Vagy csak szimbóluma ez a mindössze húsz kilométeres villamosított vonal, mindannak, ami itt negyedszázada történt?

Hír a megyei lapból:

„Sámánének a várban ... Napról napra nagyobb érdeklődés kíséri az egyes karneváli programokat... Pénteken délután a történelmünk dicső napjait idéző egri vár adott otthont az egyes műsoroknak. A miskolci Ma- nézs Színpad bemutatója, a Sámóné- nek volt...” (Népújság. 1975 július 10.)

Sámánétiek a várban? A gótikus palota előtti téren hangverseny? Egri nyári karnevál? Egymillió látogató Egerben egy év alatt, s ennek háromnegyedrésze vendég az egri várban, amely most olyan, vagy legalábbis már majdnem oiyan, mint ahogyan elképzeltem, Dobó István, Bornemissza Gergely, Mekcsey várát,