Hevesi Szemle 3. (1975)
1975 / 3. szám - IRODALOM - MŰVÉSZET - Bán Ervin: A kétezer éves koreai költészet
högés nélkül, ki-ki belső lénye, illetve betegsége szerint, s úgy csodálják Gorái urat, leplezetlenül, kíméletlen kíváncsisággal. Dénes papa ezt már nem veheti észre, látogatójára tapad figyelme. Égy bizonyos idő elteltével azt mondja a látogató: — Na, jól van..., akkor megyek, holnap majd... A mondatot nem kell befejeznie. A szavak itt már lényegtelenek. A haldokló szemében még továbblobognak a vágyakozó fények, s amikor a másik távozik, egyre halványulnak, mint- hacsak egy nagy, sötét erdőbe haladna beljebb, mindig beljebb. A nővérek majd szájába csepegtetik a narancs gerezdjeit. Garai úr meg megy tovább: 1—2— 3—4; 1—2—3—4. Kemény léptei elérik az ötös kórtermet. Kormos Adóm e pillanatig követte most is gondolatban, s ekkor az ajtóra fordította szemét, ahol, az ajtó négyszögében harsányan megjelent Garai úr, s talán a szokottnál is hangosabban kérdezte: , — Hozatnak valamit? Ez a kérdőmondat amolyan tzoká- sos köszönésféle is volt. Közben már kotorta elő azokat a holmikat, amelyeket e szoba lakóinak hozott. — öt-per-egyes: — ránézett táskás szemével Németh Gáspárra: — Egy citrom, egy csomag WC-papír. Vissza kettőtíz. öt-per-kettes: ja, magának nem volt semmi. — Ment tovább: — öt-per-hármas... — itt tétovázott, mert az öt-per-hármas Bence bácsi volt. — Semmi... — mondta idegesen Bence Jenő —, nem volt semmi! Garai úr egy osztályfőnöki megrovás szemrehányó szeretetével nézte: — De fiam I — Garai úr, nekem nincs... — Bence Jenő tétován kaparászta kopasz fejét, amely végzetesen hasonlított egy téglára, csupán az éleit csiszolta le az idő, aztán a hatalmas kötést fosztogatta a lábán, mint nyár végén az ól mellett a sárgapaszulyt. — Magának van pénze, Bence fiam! — szólt halkan Garai úr. A nyugalmazott pályamunkás már majdnem kifosztotta az egész köteg paszulyt, azaz a lábán a kötést. — Hát igön. Az vóna. — A nyugdíj... — Az. Igön. — S egyszerre mint aki észbekap: — Nem sok ám az! Mert van, akinek van, van, akinek meg kevés van. Kormos Ádám a többiek tekintetét kereste. Nézése iesiklott a bambisüveg karcsú nyakán, s valahol a terem közepén találkozott a Vígh Béla — az úibeteg idétlen, kérdő pislogásával. Elhúzta a száját, és kacsintott, amiből Vígh Béla ugyan semmit meg nem értett, de legalább megnyugodott. Sőt, mintha a viszketegség is alábbhagyott volna a karjában, a pólya alatt. — Magának van pénze — hallatszott megint, aztán: — A narancs Dénes papának ötnegyvenbe került. Bence Jenő megzavarodva nézegette Garai urat, aki ekkorra már az egyik lábát is kinyújtotta előre, hogy nagyvonalúan hintáztassa a sarkán, miközben teljes testsúlya a másikra nehezedett. — Hát akkor... — próbálkozott Bence Jenő a lóól melletti fehér falnál, ahol így ősszel a sárgapaszulyt szokta fosztogatni, — hát akkor... — ötneg/ven! A nyugalmazott pályamunkás őszi tarlóra emlékeztető, tüskékkel borított tarkóját kaparászta bal keze kampós körmével, aztán előkeresett a fiókból ötnegyvenet. — Jó — ismerte el Garai úr, — ötnegyven. Hhmm, Köhümm. Bence bácsi becsukta a fiókot. Ezt jól is tette, mert Garai úr, mint egy régi és átlátszóra elvékonyodott gyermekkori emléket, kiejtette őt figyelme nyitott tenyeréből. Miközben a rozsdás kórházi fiókocska visszacsúszott eredeti helyére, bizonyos, nem túl kellemes hangot adott, amely egy ideig még a felnövekvő érdektelenség fölé emelte Bence bácsit. Garai úr ekkorra kiért az ajtón. Vígh Béla meg nem állhatta kérdezés nélkül: — Hát osztán a narancs hová lett, öreg? Dénes papánál? A kérdezett túljutott az iménti események keltette zavaron. Lényegében boldog is volt. Enyhe fölényt érzett Víghgel szemben, aki újdonsült beteg lévén egyáltalán nem tudja az itteni szokásokat. Egyébként is megmondta ő mindjárt, amikor a fiatalembert pizsamára vetkőztették, hogy ilyen csöppnyi viszketegségge! ő ugyan be nem feküdne a kórházba. (Ügy tűnt, hogy hamarosan folytatja visszaemlékezését, miszerint „...osztán adjad neki ahún irte...". Amint később kiderült, cseléd korából sorakoztak az immár nem egészen összefüggő, de színes képek.) Ám mégse kezdte el, helyette világoskék szemét könnyedén rátette a Vígh Béla kialakulatlan, gyermekesen kíváncsi képére: — Majd megtudja maga is! Garai úr meg ekkor szólt be az utolsó szobában, hogy: — Hozatnak valamit? A délutáni vizit négy óra után kezdődött. Most még csak három volt. Lassan telt az idő. 9
